Megleszünk...

   A teraszon ismét olyan nagy a meleg, hogy inkább bezárkózom a számítógépem elé a nappali hűvösébe, amíg hűvös... Esténként elkezdtem a kertet is locsolni, mert a rózsafák közül a fehér és a három rózsaszín nagyon nyílik, a két piros még csak bimbózik. Nem beszélve a hortenziákról, amelyeken még a leveleket is megfékezte a február végi fagy.

   Ez a hét a lehangoló híreké. Egyik kedves barátnőm anyja meghalt a múlt héten. Ilyenkor hiába mondjuk magunknak, hogy 92 éven túl, öregek otthonában (még ha az övé valóságos luxus rezidencia is), ha az ember már felkelni sem tud, s a Covid miatti szigorú rendszabályok korlátozzák a látogatási lehetőségeket, az élet már csak ideiglenes túlélés. Másik kedves barátnőm lehangoló hírekről ír, ezúttal saját magát illetően, s én tőlem telhetően biztatni (nem pedig hitegetni!) szeretném, mert meggyőződésem, hogy pszichológiai viszonyunk a betegséggel szemben nagyon fontos. S ma reggel 82 éves kedves szomszédasszonyom hívott fel, hogy az előző éjszaka nagy részét a sürgősségin töltötte kisebb agyvérzés gyanújával és most IRM-re vár... Én pedig azt keresgéltem éppen, melyik napon vihetném el egy vendéglőbe kagylót enni, ahogyan arról annak idején, a hosszú bezártságunk alatt álmodoztunk!...

   Hiába, úgy látszik, az ember az örökkévalóságra van hangolva! Időnként, egy-egy sorscsapás után, nagy erőfeszítések árán stabilizálni kénytelen ingadozó bárkáját, majd szeretné, ha kipihenhetné egy kicsit az erőfeszítéseket, ha ápolhatná sebeit, míg azok úgy-ahogy beforrnak. Tudja jól, hogy a stabilitás csak időleges, hogy a régi szép idők még megalkuvások árán se térnek vissza, de berendezkedik az egyre kopottabb bárkában, csak hogy rosszabb ne legyen... Megleszünk, csak rosszabb ne legyen!

   

Montaigne, a humanista bölcs

 "Semmitől sem félek annyira, mint a félelemtől"  -  idézem Montaigne-t, kedvenc filozófusomat. Először az egyetem francia szakán találkoztam vele, amikor is az "Esszék" c. műve került sorra, ha jól emlékszem, meglehetősen "kutyafuttában", amit még súlyosbított a gimnáziumból hozott nagyon is kevéske szókincsem. Később többször is visszatértem hozzá, immár saját elhatározásból, mert egyre jobban belemélyedve úgy éreztem, hogy éppen ő az, aki kérdéseimre legjobban felelni tud.

   A reneszánsz humanista filozófus fő műve maga az élete, a 16. sz. második felében, 1533-1592 között. "Életednek nyugalmat hódítottál? Ez több, mint birodalmakat és városokat hódítani. Az ember legragyogóbb remekműve a helyes élet." Sajátjának legnagyobb részét vidéki kastéyába visszavonulva tölti Bordeaux-hoz nem messze. Könyvtára mélyén írogat, a reneszánsz kor szokása szerint tanulmányozza az ókori filozófusokat,  elmélkedik az életről, többnyire a sajátjáról, melyet egyetemes szinten, a "humaine condition", vagyis az egész emberiség részeként vizsgálgat. Ezért is érezzük olyan közel hozzánk, hiszen magáról beszélve rólunk is beszél, megosztja velünk lecsapódó gondolatait, de sohasem tudálékosan, az esendők felett ítélkezve, sohasem magabiztosságtól duzzadtan, mint valami modern coach, hanem élete eseményein tűnődve, szinte előttünk bogozgatja gondolatait. "Többet tanulmányozom önmagamat minden más dolgoknál: ez az én metafizikám, ez az én fizikám." 

   Visszatérve a bevezető mondathoz, melyet az elmúlt év olyan időszerűvé tett, be kell látnunk, hogy a félelem érzése uralja életünk egy részét, járvánnyal vagy anélkül is. Ez a érzés éveink előrehaladtával egyre növekedhet. Okát, szerintem legalábbis, a felgyülemlett tapasztalatokban kell keresni. Egyre több alkalmunk adódik a találkozásra betegséggel, halállal. Ezek a nagy megpróbáltatások alapjaiban megrengetik néha életünket, rávetik árnyékukat a továbblépés lehetőségére is.  Beismerjük vagy nem, egyremegy. Keressük a varázsszót, mely megvilágíthatja előttünk az ösvényt. Esetleg a jó öreg Coué módszerével addig próbáljuk ismételgetni, míg magunkat, esetleg másokat is remélünk meggyőzni, hogy minden rendben. Montaigne arra biztat bennünket, hogy "szelíditsük meg" a halál gondolatát, ahelyett, hogy úgy tegyünk, mintha nem létezne. Csak így becsülhetjük meg, élvezhetjük igazán az élet értékét, az előttünk álló éveket.

a híres torony, ahol a könyvtára volt

Kis kiruccanások

    Nehezen akarja a tavasz a helyét megtalálni. Próbálkozik már majdnem 2 hónap óta, de a hideg észak-nyugati szél és a hátán hozott sötét esőfelhők a végére járnak, elűzik, nyoma sem marad. A virágok se mernek kinyílni...

   

Ma például  -  október óta először  -  elmentünk egy vendéglőbe ebédelni. Egyik barátnőm már előre lefoglalta az asztalt öt személyre, miután a hatóságok engedélyezték a félig-meddig nyitást, nem zárt helyiségben, hanem csak teraszon, vagy sátor alatt, ha esne az eső... Már régóta vágyakoztunk utána : "moules-frites", azaz kagyló hasábkrumplival és egy pohár sörrel, amely ínyencséget már többször ecseteltem. Jól beöltöztünk, melegebben, mint januárban! Én még egy kis párnát is vittem magammal, korábbi tapasztalatokon okulva, mert sejtettem, hogy a bukolikus környezetben a huzatos sátorhoz vasból készült, rácsos székek járnak majd, amelyeket alul-felül átjár a huzat! Ezt pedig érzékeny testi és lelki világom általában nagyon megsínyli, mióta kiskoromban majdnem belehaltam...

Viggo Mortensen

Micsoda fényűzően gazdag programokkal teli hét közepén vagyunk! Vasárnap kezdődött egy mozival: a "Falling" (az angol címeket már le sem fordítják, hiszen magától értetődik, hogy mindenkinek tudni kell angolul...) c. filmet néztük meg két barátnőmmel. Bevallom, a rendező és egyben egyik főszereplő neve vonzott e film felé. Viggo Mortensen dán származású amerikai színészről van szó. Akik látták a "Gyűrű urá"-t, ő volt benne Aragorn. Engem nem nagyon vonzanak az efajta újdivatú tündérmesék, de annak idején a család kedvéért megnéztem. A színész egy másik film miatt maradt meg fejemben: kb. 2 éve a "Green book" c. filmben játszotta egy jamaikai néger zongoraművész sofőrjét a fajgyűlölő amerikai déli államokban lezajló turnéján. A "Falling" forgatókönyvét is ő írta, a filmet rendezte és az egyik főszerepet játssza, mégpedig a magányos, kezdeti Alzheimer-kórban szenvedő, durva apa fiát, aki megpróbál könnyíteni apja helyzetén, bár sok elszámolnivaló gyűlt fel közöttük az évek során. A film után nálam jöttünk össze egy apéritif-re, hogy megpróbáljuk feldobni egy kicsit a hangulatot egy ilyen földbe tipró atmoszférájú film után... 

   S ezzel még nincs vége a hétnek!

Kétségek

    Eszembe jutott mindenféle elmondanivaló gondolat, hogy kitöltse bennem az írás vágyát. Ez utóbbi mindig megelőzi magát a témát: úgy is mondhatnám, hogy mindig jelen van, mint a hiányérzet, mely csak írás közben múlik el. Ez lenne a grafománia? 

   Ha valaki írni kezd, a nyilvánvaló gyönyör mellett állandóan jelen van a kétség: mit is érhet az, ami életünket annyira teljessé teszi, hogy szinte elzárkozunk néha a baráti, emberi közösségtől, hogy teljesen átadhassuk magunkat magányos szenvedélyünknek. Igen, a magány bizonyos időközönként nélkülözhetetlen hozzá, ahogy Marguerite Duras megfogalmazta: "Sans solitude, il n'y a pas d'écriture." Vagyis: "Magány nélkül az írás nem létezik." Más kérdés, hogy ez a magány nem teljes, mert időnként meg kell merülni az élet sűrűjében, mint valami forrásban.

   A kétség a magány része. Ki tudná eloszlatni? Semmi esetre sem közeli barát, még kevésbé családtag, házastárs, gyermek. Nem is szabad szerintem ilyen terhet róni rájuk. Az érzelmi kötődés meghamisítja az ítéletet, csak nagy erőfeszítések árán lehetünk objektívek, ráadásul akkor sem leszünk hitelesek. Az író, festő és egyéb területen alkotó érzékenysége nagyon sebezhető: minden alkalommal a bőrét viszi a vásárra. Aki előtt felfedi "tettét", attól elsősorban bátorítást, sőt, elismerést remél. A legkisebb hamis hang is a fölbe tiporja, s aki kiejtette, örökre elveszti hitelét.

   Tudom, miről beszélek. Íróemberrel éltem jónéhány évig. Tőlem várta a legnagyobb biztatást, sőt néha az ihletet is. Elfogadtam ezt a szerepet, hiszen egyrészt nagy kiváltság volt elsőként elolvasni, véleményt mondani (kérésre) még frissiben az írásokról. Ugyanakkor meglehetősen nyomasztó felelősség terhelt ilyen óriási bizalomtól, melynek meg kellett felelni. Előfordult, hogy kezembe adta a lapokat, leültetett egy fotelbe, és még ott, előtte kellett elolvasnom, hogy kifürkészhesse rajtam a hatást. Mondanom se kell, hogy ilyen megfigyelés alatt spontaneitásom úgy olvadt, mint a frissen esett hó. Főképpen, ha humoros szövegről volt szó: egyébként is ritkán nevetek hangosan, önfeledten, többnyire inkább mosolygok. Ilyenkor az önmagával elégedetlen alkotó apró darabokra tépte a frissen kinyomtatott oldalakat...

Viszontlátások

    Visszajöttem a hosszú hétvégéről, melyet a gyerekeknél töltöttem Párizs környékén. Azon kívül, hogy február végén találkoztunk utoljára, az is indokolta jövetelemet, hogy találkozzunk még az isztambuli években megismert barátunkkal Jean-Paul-lal, aki fiamat 12 éves korában látta utoljára, ami mégiscsak jó 30 éves távolságot jelent!

   Jean-Paul szintén legfiatalabb lányánál volt látogatóban Dél-Franciaországból. Anne fiam osztálytársa volt Isztambulban, így dupla volt a viszontlátás. Kölcsönösen felfedeztük egymás családját, házastársát, gyerekeit, unokáit... Már előre megnyugtattam a gyerekeket, hogy nem lesz gond a társalgással, mert J-P egyedül is tartja, akár órákig is, a beszélgetést. Egész karrierjét külföldön futotta be, Egyiptomtól Japánig, Kanadától Törökországig, Haititól Tunéziáig terjesztette a francia kultúrát. Mindenütt színjátszócsoportot alapított és járta az országot a francia repertoár darabjaival, melyet ő rendezett és többnyire játszott is benne, magas színvonalon! Én csak messzebbről követtem őket, egy-egy plakát készítéséig és a fényképes dokumentáció érdekében. Fiam a kulisszák mögött, esetleg a rendezői fülkében szívta magába a színház szeretetét, míg apja játszott a legtöbb darabban. Rengeteg közös élményt élesztettünk fel az 5 évi isztambuli "együttélésből". Mi, a "felnőttek" (manapság már inkább az "öregek"  -  bár J-P-ra nem illik a szó, annak ellenére, hogy a 80 felé ballag...) többször is találkoztunk Isztambul óta. Mindannyiszor szorosabbra fűzzük a barátság szálait. Ami engem illet, nálam pár évvel idősebb testvéremnek tekintem. Ő sokszor "ma petite soeur"-nek titulál, ami "kishúgom"-nak felel meg. Évente többször beszélünk, írunk egymásnak. Ő is megözvegyült, felesége 3 évvel Gilbert után halt meg. Akárcsak én, ő sem tudja elképzelni, hogy helyettesítse "élete párját" valaki mással. Nem követendő példaként mondom, csak egyszerűen így van, és nem is lesz másként.

a gyerekek kutyája, Omega sikeres közeledési manővere

Fogászati intermezzo

    Délelőtt ismét fogorvosnál jártam. Ezúttal néhány eljövendő implantátum érdekében. Már 2015-ban elkezdtem az előkészületeket, de egy felbukkanó sürgős betegség elsőbbséget követelt és elhalasztottam sine die a folytatást. Tudtam azonban, hogy előbb-utóbb halaszthatatlanná fajul majd a dolog.

kb. ilyen lehetett...

   Be kell vallanom, hogy a fogorvoshoz gyerekkoromból eredő rettegés fűz. Annak idején, az ötvenes évek végén, a hatvanasok elején sok esetben a körzeti orvosok rendelői is fel voltak szerelve egy fogorvosi sarokkal, ahol alapvető műveleteket el lehetett végezni: foghúzást, tömést, koronát stb. Implantátumról szó se volt akkoriban.

   A legidősebb körorvos Mindszenten akkoriban az erdélyi Zalatnáról származó dr Finta Dezső volt. Még a 19. sz. végén született, nagyanyámmal volt egyidős. Azok közé a régimódi családi orvosok közé tartozott, akiket bármikor ki lehetett hívni sürgős esetben (ügyelet nem volt akkoriban), mégis maradt idejük óriási kultúra felhalmozására (házában pl. egy nagy terem minden falát betöltötte óriási festmény-gyűjteménye, amelyet egyszer kiváltságképpen nekem is megmutatott, gondolom, kis hírnevemnek köszönhetően a rajz területén már iskolás koromban...) Legelső találkozásunk idején viszont kb. 5 éves lehettem. Beteg voltam, kijött hozzánk, hogy beoltson. A szoba közepén állt nagyszüleim kettős ágya, és én egyik oldalról a másikra hengeredtem, hogy el ne érjen. Az orvos, kezében az injekciós tűvel, lassan türelmét vesztve, legalább háromszor körbe járta az ágyakat, míg el tudott kapni...

   10-12 éves koromban kezelte a fogaimat, sokáig tartott, fájdalmas volt, hiszen a lábával meg-meglódított fúró nagyon lassan forgott... Máig beleborzongok az emlékébe is, s örök időkre szóló irtózás maradt bennem a fogorvosok iránt. Annak ellenére, hogy az általa kezelt fogak tömése minimum 20 évig bírta...

Egy igazi tavaszi nap volt...

    Szinte egész héten csodálatos tavaszi időben volt részünk. Tegnap még a szél is elült, és E. barátnőmmel a teraszon telepedtünk le : ő teát, én kávét ittam szokás szerint. Sőt, amíg a teavíz felforrt, leszedte szinte az összes kövér pitypangot a kertben egyetlen tyúkja számára... A pillanat olyan meghitt, szép, lágyan tavaszias volt, hogy kerestem a nemlétező gombot, amivel megállíthatnám az idő múlását... Ilyenkor önkénytelenül arra gondolok: vajon milyen esemény, milyen baljós hír fogja majd behajtani rajtam az árát?... Mint már annyiszor.

Estefelé SMS csörren kétszer is a mobilomon. Két hosszú üzenet, ismeretlen telefonszám. Végiolvastam, és még ma reggel is érzem a hatását. Ráadásként ma d.u. felhív az illető, és több mint 3 (!) órán keresztül szóval tart. Nemcsak egész délutánom ment rá, hanem a megmaradt jó hangulatom is...

      Kb. 20 éve ismerem őt és élettársát, 2 nagy gyerek szüleit (ha franciául írtam volna ezt a bejegyzést, már rég kiderült volna, hogy a nej telefonált... Magyarul sokáig fenn lehet tartani a homályt). Szóval a nej (nevezzük Béatrice-nak) ötvenes, szép, érdekes nő, a férfi (legyen neve Georges) valamivel idősebb, a helyi egyetemen tanít. Őt ismertem jobban, bizonyos társulatok tagjaként gyakran találkoztunk, Gilbert-nek is bensőséges barátja volt. Rendkívül kedves, szolgálatkész, figyelmes ember, sokan ismerik, lehetetlen könyvesboltban, szinházban stb. találkozni vele, anélkül, hogy valaki a nyakába ugorva ne szakítsa félbe a beszélgetést.

   S akkor Béatrice bejelenti, hogy szétválnak, már ki is vett egy lakást, s hogy a 24 évet egy ismeretlennel élte le, aki mellett ő nem létezett, aki mindig távol volt, s ha ő kérdést tett fel, a válasz az volt: "Semmi közöd hozzá!"... Időnként fizikai bántalmaktól se riadt vissza. 

   Felesleges mondanom, hogy egy világ omlott össze bennem. Tudom, hogy a látszattal csínján kell bánni, mert a külsőre legidillibb házasságok is rejthetnek valóságos poklot. Azt is számon tartom, hogy csak az egyik fél leírását hallottam, amit szintén óvatosan kell kezelni. Georges, ez a figyelmes, gyengéd barát, a rendkívül művelt, segítőkész ember egy hideg, sőt kegyetlen házi zsarnok szerepében nehezen képzelhető el!... Talán én vagyok a ritka és gyógyíthatatlan naív, aki meghatódik a hosszú és szép házasságok láttán és nem tartja lehetetlennek, hogy a kezdeti szerelem, még ha átalakul is, nem alszik ki kötelezően pár év múltán, közönybe, unalomba, estleg durvaságba fulladva?... Vagy Bergmann-nak van igaza, aki a "Jelenetek egy házasságból" c. filmjében olyan kegyetlenül józan képet tartott a szemem elé, hogy egy időre elvette a kedvemet diák koromban a páros élet gondolatától is...