Egyedül, de nem magányosan...

   A közeli templomtorony harangja tizenkettőt üt. A teraszról olyan közelinek tűnik, hogy ha a kezem kinyújtanám, talán el is érném. 

   Vasárnap déli hangulat. De nem az a vendégváró, sürgő-forgó, kicsit ünnepélyes, galambleves vagy paprikáscsirke-nokkedli illatú - nem feledkezve meg a süteményekről! - mely a gyerekkoromba invitál vissza. 

   A különbség lényeges : nem várok senkit sem. Csak magammal van találkám. Esetleg a TV vagy a számítógép képernyőjével. Így tulajdonképpen magánynak se nevezhetném. Különben is, Pascal szerint fontos, hogy képesek legyünk egyedül is megmaradni egy szobában. Vagyis szembenézni önmagunkkal, s egyben véges mivoltunkkal, mely állandóan kipillant a hátunk mögül, emlékeztetőnek. Ezt a magányt kell kitöltenünk érdekes, izgalmas, értelmes programmal, mely olykor szinte kívánja a magányt. Az IDŐt... a nem rohanást, annak luxusát, hogy senki, semmi nem siettet. Ez pedig már majdnem az örökkévalósággal ér fel.

   Sok ilyen magányt igénylő hátralékom van. Két portrét kell megrajzolnom, nem beszélve a régóta elnapolt hosszabb lélegzetű írás összeállításáról. Hiszen már évek óta írom, csak megfelelő formára vár, itt-ott kitoldva, felfrissítve, esetleg egészen átalakítva. Szeretem ezeket a menetközbeni elmozdulásokat, hiszen a kaput mindig nyitva hagyom : az írás legyen a mozgás-szabadság megtestesítője is egyben!

   Hogy néha-néha leszálljak az élet mindennapibb szintjére is : ha az eső ma megkímél bennünket, ki kellene mosni, hátha beszárad... Közben kicsit kigazolni, megszakítva kis testedzéssel az intenzív intellektuális erőfeszítést... "Mens sana in corpore sano!", hogy el ne felejtsem.

smink nélkül, fáradtan...