Életre szólóan...

   Barátaim, ismerőseim nagy része már tudja, hogy d.u. 2 és 3 között ne keressenek. Akkorra megebédelek, majd elhelyezkedek a TV előtt, hogy pihenés ürügyén egy órát áldozzak egyik kedvenc műsoromnak. Közérdekű témák köré meghívnak 3-4  ismeretlen tanút, akiket a téma közelről érint(ett). Sokszor esik szó pl. jogi esetekről, betegségekről, amikor is a tanúkon kívül orvos, pszichológus vagy jogász is van jelen, ilyen formán ezek az adások pl. ismeretterjesztő jelleggel is bírnak. Máskor pedig egyszerűen a mindennapi élet, esetleg az életkor által felvetett témákat beszélnek meg, vagy kivételes kalandos helyzeteket mesélnek el a résztvevők. Egyszóval, a témák olyan változatosak, mint maga az élet.

   

algériai tanár koromban 

Tegnap pl. a tanár-diák kapcsolatról volt szó. Három volt diák meghívását közvetítették egykori tanáraik részére, anélkül, hogy felfedték volna a meghívók kilétét, azzal az ürüggyel, hogy a műsor a pedagógus  pálya emlékei körül forog majd, ami végül is nem volt messze az igazságtól. Csakhogy a lényeg abban a sorsdöntő hatásban volt, amit az egykori tanár gyakorolt diákjára azzal, hogy hitt benne, esetleg külön is áldozott rá időt, s így az behozhatta a kezdeti lemaradást. Átadta diákjának is a hitet önmagában, a lehetőség bizonyosságát, mellyel szárnyat adott neki. A tanárok egyhangúlag vallották, hogy kezdettől fogva meglátták szemükben az értelem, az érdeklődés felcsillanását, amely csak biztatásra várt a néma visszahúzódás mögött, hogy kibontakozhasson. Nem véletlen, hogy később mindhárom diák a pedagógus pálya felé fordult, mert a tanár nemcsak ismereteket adott át, hanem életreszóló emberi példával is szolgált. 

   Mondanom sem kell, hogy nagy volt a meglepetés, amikor az egykori tanárok felfedezték a meghívás igazi célját és felnőtté vált régi diákjaikat. Mindenki a szemét törölgette, bevallom, én magam is. Ilyenkor különösképpen feltámad bennem rövid, de gazdag pályám minden feledhetetlen emléke. Mint az egyik tanár megjegyezte a sok hálás köszönet közepette, voltaképpen ő kapta a nagyobb ajándékot, hiszen mi lehet nagyobb jutalom egy pedagógus számára, mint érezni, hogy sikerült egy életre meggyújtani azt a bizonyos lámpást egy gyerekben...

Zaklatott október

     Alig érzem a lábaimat  -  vagy inkább túlságosan is érzem őket? Két nap egymás után lejártam egy jó félórás utat : pár apró javítani való jött össze az autómon, nem várhattak a jövő márciusban esedékes szervizre. A szerelőig vezető utat jártam meg kétszer, oda-vissza. Ha megfogadnám a jó tanácsokat, naponta elvégezném ezt a kis testgyakorlatot, és valószínűleg meg se kottyanna félórás gyaloglás! Nade...

  Ma 10 órakor kezdődik Dominique Bernard irodalom tanár temetése Arras-ban. A megrendülés óriási, napok óta tömegek írják alá a ravatal mellé helyezett emlékkönyvet : diákok, ismerősök és ismeretlenek, fegyelmezett, visszatartott mély gyászban, mint ahogy itt északon teszik. 

   A nemzetközi helyzet zavaros, konfliktusoktól terhes légköre beszivárog az európaiak hétköznapjaiba is. Közben szinte elfeledkezünk az ukrán-orosz háborúról, ami természetesen az orosz agresszor malmára hajtja a vizet. Putyin arra számít, hogy Ukrajna támogatói megelégelik a költséges segítségnyújtást, s hamarosan alábbhagy a kezdeti szolidaritás. Pár hónap múlva beindul az amerikai választási kampány és fennáll Trump visszatérésének réme. Maga a vezér bebizonyította, hogy képes minden alantas és törvénybe ütköző lépésre, hogy hatalomra jusson. A demokrácia törékeny rendszer, éppen legfőbb erényei teszik sebezhetővé. Nade ugyebár ne beszéljünk politikáról. Mégis, mégis kikívánkozik belőlem : október 13-án, szinte pontosan 3 évvel Samuel Paty után, újabb tanár áldozatot követelt az elvakult iszlám terrorizmus, a 19 éves Mohammed M. ingus menekült (orosz állampolgár) személyében, aki 5 éves volt, mikor családja menedékjogot kért és kapott Franciaországban. Abban a gimnáziumban érettségizett, amelynek egyik népszerű irodalomtanárát leszúrta az iskola előtt. Csak úgy, a szimbólum kedvéért, hiszen személyesen nem is tanította, csak a diákjait akarta megvédeni... A terrorista bátyja már börtönben ül egy ideje, apját pár éve kitoloncolták, ő maga is megfigyelés alatt állt.

   Többször felteszik a kérdést : félünk-e? Természetesen. Ezeket a veszélyeket nem lehet megszokni, könnyedén venni. A terroristák többnyire nem jelentik be előre akcióikat, meglepetésszerűen támadnak, a nyugati típusú demokráciák életmódját, képviselőit, esetleg békés polgárait veszik célba, egy szélsőséges iszlám vallás nevében, mely a Korán parancsait az ország demokratikus alkotmánya fölé helyezik. Nem tudják elviselni a gondolatát sem, hogy itt 1905 óta a vallás a magán szférára korlátozódik. Mindenki szabadon választhat belőlük, esetleg nélkülük is boldogulhat. A "laïcité" tehát nem egyenlő az ateizmussal, ahogy sokan tévesen feltételezik! Lényegében lelkiismereti szabadságot jelent. De azt is, hogy saját hitét, elképzeléseit senkinek nincs joga másokra erőltetni, s hitének parancsai csak rá vonatkoznak. A demokrácia egyik alappillére a szabad vélemény nyilvánítás joga. Ha ebben megalkuszunk óvatosságból, megfélemlítettségből (ez a terror célja), akkor átszakad az utolsó védőgát is!

   Jelenleg a tanárok az első vonalban állnak. Sok helyen nehéz bizonyos tantárgyakat (természettudományok, filozófia, történelem, irodalom, sport) tanítani a szélsőséges prédikátorok, esetleg a szülők hatására, de az iskola a demokrácia, a szabad gondolkodás, a véleménycsere erőszak nélküli gyakorlásának elsajátítását is hívatott átadni. Nem feledkezve meg a felelős állampolgárrá nevelésről, aki ismeri nemcsak törvényes jogait, hanem kötelességeit is.

   A gyerekek, kamaszok rendkívül érzékeny, befolyásolható, képlékeny életkorban vannak. Ez adja a tanári pálya szépségét és egyben a nehézségét is. Biztosan nem a fizetésért, hanem az értelméért.

Kókadozok...

    Úgy tűnik, a későnyári idő ki akar tartani legalább a születésnapomig. Szerencsére, éjjel lemegy a hőség 10° alá, hogy a ház lakója tudjon pihenni és a kertre is jusson harmat. Csak ne lenne tudatunk mélyén az a szolasztalgikus szorongás (félelem egy eljövendő katasztrófától (itt olvasható), amely idő előtt megmérgezi az ember életét, hogy még a jó időnek se tudjon örülni...)

   Felvettem a 2021. márciusa óta számított 6. oltásomat a Covid ellen, a legkisebb utóhatás nélkül. (Itt az évenként kétszeri oltást javasolják az idős és/vagy krónikus betegségben szenvedőknek  -  mindkettőt kipipálhatom). Körülöttem már sokan voltak betegek, de eddig sikerült megúsznom külösebben drasztikus elővigyázatosság nélkül (legfeljebb nem puszilkodunk, pedig itt a franciáknál nagy szokás). 

   Az az érzésem, hogy alig történik valami az életemben. Bár, ha jól megnézem, szinte minden napra jutott program : összejövetelből kettő is, egy mozi (nem tetszett igazán a film, de elmentem kedves barátnőm miatt, aki vígjátékra vágyott, velem ellentétben : újabban inkább meg- azaz felrázódásra van szükségem... Mostanában a nevetéstől is elment a kedvem) Szombat délután benéztünk Muriel barátnőmhöz, aki újabban nemcsak verseket ír, hanem textilképeket is fest és hímez! A múlt hétvége volt az ún. "Nyitott műhelyek" ideje, amikor is 2-3 napon keresztül képző- és iparművészek fogadják a látogatókat, akik néha munka közben is láthatják őket. Jó kis beszélgetés kerekedett a ház gazdájával és a jelenlevő, többnyire általam ismeretlen látogatókkal. Kicsit feléledtem tőle.

Közeli és távolabbi perspektívák

    Lassan októberbe lépünk, már csak 1 nap választ el tőle. Itt Franciaországban, főleg délen és a keleti kontinentális éghajlati sávban nagyon meleg volt a szeptember is, 34° körül. Leszámítva a hitetlenkedőket, a nagy többség meglehetősen passzív beletörődéssel szemléli a közeledő katasztrófát, mintha nem hinné el, hogy meg lehetne állítani. A már említett kis kolibri pedig fáradhatatlanul szállítja a vizet a tűz eloltásához, hogy legalább a lelkiismeretét megnyugtassa.

   Túl sokba kerülne a gyökeres változtatás, amelyre minden területen szükség lenne. Még most is arról szól a vita, ki fogja fizetni? A jövendő generációk (ha lesznek), akikre a mi adosságainkat hagyjuk? A szegényebbeknek nincs miből, marad a máris alaposan kisajtolt középosztály. A kisebbségben levő nagyon gazdagokhoz nem lehet nyúlni, miközben ők termelik a legtöbb légszennyezést és vagyonuk is egyre nő... Ők référnek talán majd egy jövendőbeli Noé bárkájára (meg tudják fizetni a hely árát), de mit kezdenek majd felhalmozott pénzükkel egy lakhatatlanná vált bolygón?...

   A jövőt illető pesszimista gondolataimtól a mai hétköznapok felé fordulok. Kedden elmegyek a gyógyszertárba, hogy beoltassam magam a Covid legújabb változata ellen. Pfizer már kidolgozta a soros vakcinát. Nekem ez lesz a hatodik, legutóbb márciusban vettem fel. Egyre több a fertőzés megint. E. barátnőm is elkapta, 4 napig nagyon lázas, náthás volt, de már túl van rajta és egyből elutazott a régóta esedékes 1 hetes olaszországi útra a Múzeumbarátok körével. 80 évével sokkal dinamikusabb mint én...

   Végül felteszek 1-2 képet utcánk jelenlegi állapotáról (a zajt nem tettem hozzá!) 10-15 méteres szeletenként haladnak előre, felváltva mindkét oldalon. Pillanatnyilag megálltak 2 házzal felettem. Nyertem pár nap haladékot...

Szemtől szembe

     Kicsit homályos tekintettel írom ezt a bejegyzést. No nem a könnyek homályosítják el a szemem, hanem a folyadék, amelyet a szemorvos csepegtetett mindkettőbe, miután végigjártam vagy négy rendelőn, várószobán (mindegyik más színű székekkel : így lett belőlük a "szürke", a "kék", a "lila" stb. várószoba), mígnem eljutottam az ötödikbe, a szemorvosig és a cseppekig, melyek kitágították a pupillámat a tényleges vizsgálathoz.

   Mindez a kórházban történt. Ha az ember egy átlagos szemorvoshoz megy, többnyire egy vagy két személlyel van dolga és max. fél óra alatt végez(nek vele). A helyi kórházban ilyen "futószalagos" módszerrel szervezték meg a betegek fogadását. Egymásnak adják át a pácienseket, akiken egy-egy rendelőben így csak egyfajta símítást gesztust végeznek, s azonnal továbbítják a következőbe az eredményeket, melyek a szemorvosnál futnak össze a végén. Igy sokkal nagyobb számú pácienst tudnak ellátni egy rendelési idő alatt. A páciens számára se tűnik olyan hosszúnak  -   inkább talán változatosnak  -  a tortúra.

   Hát bizony rá kell szánnom magam a szükehályog (franciául: cataracte) megműtésére. Egy-két éve észrevettem, hogy a szemüveg ellenére egyre közelebb kell húznom fotelemet a TV-hez, a moziban homályosan látom a vásznat, arról nem beszélve, hogy az autóvezetés is kényesebbé válik, amikor az útjelző táblákat kellene elolvasnom. Sötétedés után pedig úgy vagyok, mint az egyszeri parasztember, akit megállított a rendőr az úton, mert a lovaskocsija nem volt kivilágítva: "Lát a ló!" - tiltakozott a gazda a bírság ellen... Én is az autóra bízom ilyenkor magam, hiszen többnyire ismeri az utat...

Körmenet

    Az időjárás jósai szerint utolsókat rúgja a kánikula, de a rúgások még mindig fájdalmasak! Jó 10 napja jöttem meg Magyarországról, de a forróság ide is követett. A házban kora reggel 25° fogad (nappal sokkal több!), már zárt redőnyök mögött se frissülnek fel a szobák. Ha kinyitom az ajtót egy kicsit a kora reggeli teraszra, akkor is langyos levegő áramlik be (később ki se merem nyitni!) Az éjjel megpróbáltam tárva hagyni az utcára néző emeleti hálószobám ablakát, leeresztett  redőny mellett, éreztem is  -  halványan  -  a beáramló levegőt, de 1 óra múlva muszáj volt becsuknom az ablakot az éjjel sem szűnő forgalom miatt! Mára még mindig 34-36° várható...

   Ilyen körülmények között fogják lejárni a város hívő katolikusai, mint minden évben, szeptember második vasárnapján a hagyományos 17 km-es körmenetet, szimbólikusan a város körül, a hajdani városfalak mentén, melyeket már régen kinőtt a település és eltűntek a falak is.

   Réges-régről, 1008-ból ered a hagyomány, amikor is pestisjárvány pusztított a városban. Egy remete imáinak hatására ekkor jelent meg Szűzmária a városfalakon összegyűlt lakosság előtt és egy hosszú szalagot adott angyalainak, amellyel körbefogták a várost és így győzték le a járványt. Ettől kezdve, mintegy 1015 év óta létezik az évenkénti körmenet, sokan követik a felváltva vállakon hordott óriási aranyozott Mária-szobrot, mely 1804 óta helyettesíti a forradalom alatt elveszett eredeti ereklyét. A lakosság egy része, élen az elöljárókkal, énekelve, imádkozva, zászlókat lengetve ballag utánuk. Sokan házuk ajtajából üdvözlik a kitartó menetelőket, köztük magam is, inkább a hagyománynak, mint a vallásos áhítatnak hódolva...

a kép nem idén készült, hanem egy hűvös, esős szeptemberi vasárnapon...

Augusztus végi utazás

    Három napja jöttem meg Magyarországról. Úgy tűnik, hoztam az ottani napsütésből ide, Északra, mert távollétemben 20°-nál nem ment feljebb a hőmérséklet. A pályaudvar előtt még friss víztócsák emlékeztettek a reggeli esőre, amikor leszálltam a párizsi vonatról. Azóta viszont biztatóan süt a nap, egyelőre 26° körül, de az előrejelzések szerint a hét végére megközelíti majd a 30°-ot is, a nyár valószínűleg utolsó üzeneteként. De mi ez már a két hét alatt elszenvedett kánikulához képest? Segíti kipihenni a fáradalmakat, melyeket az elviselhetetlen forróság okozott.

   Előre le kell szögeznem : nem sajnálom egy cseppet sem, hogy végül is rászántam magam az útra. Igy történik minden évben : nyavalygok pár hétig, menjek, ne menjek, előre elképzelem az utat, a végetérhetetlen gyaloglásokat a reptér folyosóin, ahogy magam után vonszolom a bőröndöt, táskát, kifulladva igyekszem lépést tartani a fiatalokkal, akik többnyire sietnek, majd csigalassúsággal araszolok a többszörösen kígyózó sorokban, a kis "teknőbe" pakolom a kézipoggyászt, telefont (télen a lábbelit is!), a külön celofánba átpakolt "folyadékokkal"... A vámos mégis talál gyanús árnyat a képernyőn és kipakolja nehezen becsukott bőröndömet... Kiderül, hogy odafelé egy szinte üres dezodor, visszafelé pedig egy tubus fogkrém volt a "bűnös"... Hiába tiltakoztam, hogy egyik se "cseppfolyós"!... 

   A mindszenti öreg ház kellemes hűvössel fogadott éjjel 2 óra felé, amikor a reptérről megérkeztünk. A hűtőben finom leves és töltött paprika várt ránk, de inkább gyorsan megvetettük az ágyakat. Másnap pedig unokaöcsémnél ebédeltünk. A családi ebédek többször is megismétlődtek, hol egyikünknél, hol másikunknál, hol vendéglőben is.

   Ezekért az együttlétekért nem sajnálom az összes fáradalmat, melyeknek még nem jártam a végére. Gyerekek, felnőttek nyertek egy évet legutóbbi találkozásunk óta, kicserélhettük gondolatainkat, emlékeinket, gondjainkat. Volt bennük jó is, rossz is. Unokahúgom is eljött férjével egy napra Székesfehérvárról, hogy találkozzunk. Arra gondoltam, hogy az ebédnél nem volt egy csepp alkohol sem az asztalon, mégis sokat nevettünk, jó volt a hangulat.

   Fiam, menyem, két unokám és én szüleim házában laktunk, mely most már a fiamé. Évente végeztet rajta csinositást, gondozást, melyet unokaöcsém szervez meg. A ház kicsit az övé is, két utcával odébb laknak és otthon volt mindig a nagyszülőknél is. Nagyon hálás vagyok neki a gondoskodásért.

   A gyerekekkel sokat olvastunk, játszottunk (főleg kártyáztunk), a lányokkal órákat beszélgettünk. Ők négyen elmentek néha biciklizni a Tiszára, akár Mártélyig is, esetleg a szentesi vagy a vásárhelyi kitűnő uszodákba. Jártak Budapesten egy nap és Szegeden is kétszer. Az elutazás napján még meglátogattam fiammal és Lucie unokámmal a vásárhelyi Tornyai múzeumot... 

   Hát, nagyjából ez volt. Bal nagylábbujjam körme még mindig várja az újjászületést...