Egyszer volt Algéria...

   Egy éves szentesi élet után, tíz kilóval gyarapodva - lévén, hogy csak vacsoránál találkoztunk, Gilbert a francia konyha titkaival, én meg magyar "szakácsművészetemmel" ismertettük egymást,

arról nem is beszélve, hogy a hétvégeket Mindszenten töltöttük, ahol a közeli elválás gondolatától szenvedve, Anya túltáplált bennünket...

   Algériába, Constantine-ba kapott Gilbert kinevezést, egy francia iskolába. Csak reméltem, hogy én is kapok helyben munkát, és így is lett: a helyi Yougourtha nevű történelmi hősről elnevezett fiúgimnáziumban hiányzott orosz nyelvszakos... Akkoriban Boumediène elnök a szovjet hatáskörben keresett egyensúlyt a franciákkal szemben, bár teljesen nem mondhatott le a francia kooperációról, ami túlsúlyban maradt a szovjet, román, bolgár, magyar, egyiptomi, szíriai segítség mellett is. Igy az osztályaim tanulóit abc szerint két csoportra osztották (hogy ne legyen vita?): az A-tól mondjuk L-ig oroszt, attól lefelé angolt "választhattak" idegen nyelvként! Mindjárt levelezést szerveztem volt orosz tagozatosaim és arab "fiaim" között, ami nagyon ösztönzően hatott rájuk, mert amúgy nem nagyon értették, miért kell az orosz nyelvvel gyötörni őket!

    Aki élt arab országban (bár Algéria lakossának csak egy része arab), tudja, hogy nem egyszerű a női tekintély elfogadtatása. Kolléganőim egy része lefátyolozva közlekedett, nem is ismertem fel őket a piacon. Diákjaim 16 és 20 év között voltak, nem ment egyszerűen, de mondhatom, végül is jó viszony alakult ki közöttünk: egy részük jó ideig még Berlinbe is írt nekem. 27 éves voltam, és kíváncsian próbáltam mentalitásukba, életmódjukba betekinteni. Mondhatom, tanulságos volt és teljesen szokatlan! Sokat beszélgettem velük, ők meg hoztak anyjuk sütötte kóstolót. Ha fegyelmi probléma volt, nyugodtan és hosszasan leckéztettem őket, hiúságukra helyezve a hangsúlyt, míg el nem kezdtek könyörögni, hogy hadd dolgozhassanak inkább!

folytatása következik...
a kép Ghardaïa felett készült, külön Endinek ajánlom...