Utazások a Szaharában

   A képen látható, bizonyos berber beütésről tanúskodó, még aránylag fiatal nő egy oázisban látható, ahol a turista-tömeg miatt egy magánházból rögtönzött szálláson sikerült helyet kapni éjszakára. A hajam akkor hosszú volt (Gilbert kérésére) és hennával vörösre festve. A ház emeletére csigalépcső vezetett, törpe méretű emberekre szabva, a szobába csak hétrét görnyedve lehetett bemenni és az egyetlen bútor a földre tett matrac volt. A ház egyébként tetőtől talpig vakító fehérre volt meszelve, még a földje is. A szobánk fölött terasz nézett az oázisra. 
   Ha valaki elolvassa ezeket a sorokat, próbálja elképzelni a következő "tájképet": napfelkelte a pálmaliget felett. A teraszon könyökölök és nézem az alattunk hullámzó datolyapálmák zöld rengetegét. A levegő hihetetlenül tiszta, kizárva az autók zaját és füstjét, a nap első sugarai símogatóak még : a hőség később zuhan majd ránk. Egy ilyen szelíd napos reggel szép nap ígéretét hozza és nem is okozott csalódást...

folyt. köv.

Valenciennes-ről, dióhéjban...

   1990 óta lakunk itt, Észak-Franciaországban, a belga határhoz pár kilométerre. Vagyis már csak lakom... Vannak egyáltalán véletlenek? Emlékszem, franciából a gimnázium 3. vagy 4. osztályában szorgalmasan megtanultam, hogy a francia nyelven fennmaradt legrégebbi kézirat a "Cantilène de Saint-Eulalie". Akkor még csak tetszett a dallamossága, szinte énekelt ez a cím. Még távolról sem fordult meg a fejemben, hogy valamikor abban a városban fogok - valószínűleg igen hosszú időre - lakni, amelynek gyönyörű 18. századi, jezsuita kollégiumból átalakított épületében őrzik gondosan, páncélszekrényben a 882-ből származó kéziratot! Sőt, alkalmam volt közelről is megnézni vagy négyszer, amikor is illusztris látogatókat fogadva, író-olvasó találkozók keretében az igazgatónő fehér kesztyűben, ezer elővigyázatosság közepette kivette a páncélszekrényből és fellapozta a szarvasbőrbe kötött kódexet! Bevallom, meginditó pillanat volt...

   A könyvtár egyébként sok-sok kézzel írt kódexet tartalmaz, melyeknek nagy részét az 1789-es forradalom rombolási hulláma elől menekítették a közeli Saint-Amand városka híres apátságából a valenciennes-i jezsuitákhoz. Az apátságot földig lerombolták, csak egy, még így is impozáns torony maradt belőle. Nagyon megszerettem ezt a várost, otthon érzem magam, sok ismerős, barát vesz körül. Utazásaink során hozzászoktunk a vándorélethez, hogy mindenütt csak ideiglenesen telepedjünk meg. Többször is gondoltam rá, hogy amíg meg nem találom azt a helyet, amelynek temetőjében el tudom képzelni a végső állomást, nem maradok véglegesen. Azóta már sokszor megfordultam az itteniben. Kezd otthonossá válni...

Várakozás...

   Aktokat Berlinben kezdtem rajzolni, a Volkshochschule esti műhelyében, egy Peter Klein nevű (ennél mindennapibb nevet nehéz kitalálni) jó szemű festőnél, aki észrevétlenül és ösztönző módon irányított, nem akarva saját látásmódját és stílusát senkire sem erőltetni. Tőle kaptam életem talán legszebb elismerését, amikor tussal, ecsettel készült, 5 perces krokijaimat egyenesen Rembrandttal vetette össze!... Máig se tértem magamhoz... 
   Heti 3 órában vettünk részt a körben, szinte minden alkalommal más modell jött, így nagyon érdekes volt a munka: nők, férfiak, öregek, fiatalok, kövérek és soványak rendkívül változatos kombinációi tették izgalmassá a rajzolást. Nagy felfedezés volt számomra, addig főleg a portré műfaját gyakoroltam és akkortól végleg a figura vált számomra elsőrendű témává: ennél izgalmasabb tájkép, se csendélet nem létezik ! Különben is: "la vérité est nue !" (az igazság meztelen!) mondta már a régi bölcsesség is, hogy Andersenről ne is beszéljek...