1990 óta lakunk itt, Észak-Franciaországban, a belga határhoz pár kilométerre. Vagyis már csak lakom... Vannak egyáltalán véletlenek? Emlékszem, franciából a gimnázium 3. vagy 4. osztályában szorgalmasan megtanultam, hogy a francia nyelven fennmaradt legrégebbi kézirat a "Cantilène de Saint-Eulalie". Akkor még csak tetszett a dallamossága, szinte énekelt ez a cím. Még távolról sem fordult meg a fejemben, hogy valamikor abban a városban fogok - valószínűleg igen hosszú időre - lakni, amelynek gyönyörű 18. századi, jezsuita kollégiumból átalakított épületében őrzik gondosan, páncélszekrényben a 882-ből származó kéziratot! Sőt, alkalmam volt közelről is megnézni vagy négyszer, amikor is illusztris látogatókat fogadva, író-olvasó találkozók keretében az igazgatónő fehér kesztyűben, ezer elővigyázatosság közepette kivette a páncélszekrényből és fellapozta a szarvasbőrbe kötött kódexet! Bevallom, meginditó pillanat volt...
A könyvtár egyébként sok-sok kézzel írt kódexet tartalmaz, melyeknek nagy részét az 1789-es forradalom rombolási hulláma elől menekítették a közeli Saint-Amand városka híres apátságából a valenciennes-i jezsuitákhoz. Az apátságot földig lerombolták, csak egy, még így is impozáns torony maradt belőle. Nagyon megszerettem ezt a várost, otthon érzem magam, sok ismerős, barát vesz körül. Utazásaink során hozzászoktunk a vándorélethez, hogy mindenütt csak ideiglenesen telepedjünk meg. Többször is gondoltam rá, hogy amíg meg nem találom azt a helyet, amelynek temetőjében el tudom képzelni a végső állomást, nem maradok véglegesen. Azóta már sokszor megfordultam az itteniben. Kezd otthonossá válni...
Hm...
VálaszTörlés