La madeleine de Proust...

Ági legutóbbi bejegyzésének olvastán lehetelen föl nem idézni a gyerekkor ízeit. Sajnos, nem vagyok Marcel Proust, akit egy régi süteményillat az idő és az emlékezet messzemenő távlataiba kalauzol és azt művészi módon sejtetni is képes...

Azért egy-két íz erejéig talán... A gyerekkor ebben is meghatározó : a mindenkori nagy fölfedezések színtere. S a felnőttek dolga, hogy ezek a fölfedezések valóban varázslatosak legyenek. Olyannyira, hogy felnőtt korra is jusson a poggyászunkból.

Az ötvenes években voltam gyerek. Most már jobban tudom, mennyire nehéz évek voltak, de a felnőttek sok mindent ellepleztek gyerekszemeink elől. Most már tudatosul bennem, hogy húst csak vasárnap ettünk, de emlékezetemben csak a vasárnapi asztal ünnepi hangulata maradt meg : a csirke- vagy galambaprólékból készült leves csigatésztával és az azt követő paprikás uborkasalátával. Utánozni lehetetlen, s mondom magamban, talán mások a nyersanyagok más ég alatt... Itteni vendégeimnek így is tetszik, de nem ismerik az eredetit... Kellett ahhoz az ünnepi hangulat is, a három generáció az asztal körül s apa ünnepélyes mozdulata, mellyel kettészelte bicskájával a tyúk vagy kakas fejét és ketten öcsémmel megosztozkodtunk a tarajon és a velőn, hogy egyformán "okosodjunk"... El is hittük, hogy ez a világ egyik legjobb falatja és hogy valamiféle beavatási szertartás részesei vagyunk.

A sok íz közül egyik legemlékezetesebb a görögdinnye szezonja. Apa estefelé biciklijén meghozta az óriási sötétzöld gömböt, s titokzatos mosollyal megkopogtatta, hogy halljuk tökéletes érettségét, s nyálunk is összefutott a megsejtett fölséges ízekre. Néha még a "léket" is megkóstolhattuk előzetesként. Máig is így kóstolgatom a finom mézes ízt és azt hiszem, sikerült átadnom a "beavatást" fiamnak és unokáimnak is...