Húsvéthétfő V-ben...

Itt, Franciaországban ismeretlen a húsvéti locsolkodás szokása. A kisgyerekeknek szánt csokoládé nyuszit, harangot, tojásokat a kertben rejtik el a felnőttek a fűben, a virágok között és a gyerekek kis kosárral indulnak a keresésükre. A végén összejött zsákmányt aztán beosztják az elkövetkezendő hetekre...

Az ünnepi főétel hagyományosan a forró sütőben sült báránycomb, fokhagymával megtűzdelve. Akkor igazi, ha a csont felé egyre kevésbé sült, rózsaszínes árnyalatát megőrzi. Hozzá lehet gyenge zöldbab, frissen sült krumpli salátával. Esetleg más variáció is, akinek több a fantáziája és az akaratereje...

Elsőáldozó, száz évvel ezelőtt... (tus, 1998)

Egy régi fénykép ihlette a fenti rajzot. Még egy kiállításon csináltam, elég gyorsan, pár perc alatt, hiszen a vízzel hígított tus nem vár, a pillanat spontaneitásának kell engedelmeskedni, à main levée, mint a franciák mondják... Felemelt kézzel, vagyis nincs idő az előkészítő, kijavítható rajzra, hanem a végleges vonalat, foltot kell rátenni. Ez korántsem új, forradalmi tett, minden festő ismeri és régóta műveli a műhelygyakorlatok krokijainak végtelen során át...

Hogy mi tetszett meg ezen a régi fekete-fehér fényképen? A kamasz hosszú, nadrágszárból, kabátujjból kinőtt keze-lába, ügyetlen tartása, ahogyan a kalapját az oldalához szorítja. Sokmindent elmesél. Nem telt talán új ruhára az évben, nagy esemény ide vagy oda... A gyerekkor és a kamaszkor határán, kibicsakló hanggal, de időnként még sírással is küszködve...

Diszkréció - indiszkréció...

A múltkoriban vacsorára voltam hivatalos egyik ismerősömhöz. Az ismeretség nem túl mély, alig találkoztunk 4-5-ször társaságban, nem sokat tudok róla. Még egy éve sem volt, hogy Gilbert meghalt s én próbáltam némi lélegzethez jutni, amikor először találkoztunk. Ő is akkoriban vesztette el rákbetegségben a férfit, akivel élt, s akiről azt is megtudtam röviden, hogy elhagyta érte a férjét. Aztán újabb év múlva visszatért hozzá (jobb híján? a gyerekek miatt?) és most abban a szép házban fogadott bennünket, amelyet férjével vettek közösen. A férjet azonban egész este nem láttuk, magunk között hagyott bennünket, így halvány képem sincs róla, melyet beleilleszthetnék a puzzle hiányzó darabjai közé.

Megszoktam már a franciák között, hogy milyen óvatosan kell bánni a kérdésekkel, milyen kényesek az indiszkrécióra és olyankor esetleg végleg begubóznak... Még családon belül se illik bizonyos témákat firtatni... Én például máig se tudom, kire szavaz sógorom vagy sógornőm, se azt, hogy mennyi a fizetésük... A három tabu téma - kire szavaz, mennyit keres, hívő-e - a legintimebb szférába tartozik, legfeljebb elejtett szavakból lehet kitalálni. Ugyanolyan rossz hatást keltene, ha én hozakodnék elő velük magamat illetően. Nagyon személyes kérdéseket csak akkor lehet feltenni valakinek, ha a kapcsolat elmélyült és a bizalom többszörösen is kipróbáltatott, de akkor is csak abban az esetben, ha az illető megérezteti, hogy talán várja is a kérdést. Ilyenkor messziről megkerülve, óvatosan kell mintegy bedobni a csalit, és a reakcióból következtetni arra, hogy meddig lehet elmenni a kérdésekkel. Mint ennyiből is kitűnik, nem volt túl hosszú a majd 40 év, amit eddig franciák között eltöltöttem, hogy mindezt kitapasztaljam, megszokjam.

Joëlle, az elején említett ismerős egyszer csak nehéz gyerekkoráról kezdett mesélni, s amit elmondott, erős kontrasztba került a kifinomult ízléssel berendezett szép otthonnal. Egyúttal sok mindent segített megsejteni, kitalálni is. Olyan ez, mint amikor képet fest az ember. Minden ecsetvonás tesz valamit a lassanként kialakuló egész képhez. Talán ezért is érdekelnek annyira az emberek: hogyan tevődik össze az aprólékos megfigyelésekből összerakott, ösztönösen megkomponált, türelmesen javítgatott arckép...

"Hammam" (2005)

Egy Kányádi Sándor vers

Nem is olyan régen hallottam először Kányádi Sándorról: ideje volt, egyidős Kertész Imrével és anyámnál is csak 1 évvel fiatalabb. Vagy 10 éve prózaíróként szerepelt abban az antológiában, aminek fordításában én is részt vettem. Most kaptam ajándékba első franciára fordított kötetét Muriel-től, akivel (költő lévén) különben Pilinszky fordításokat tervezünk egy francia irodalmi folyóirat számára...

BÁNTANI ÉN NEM AKARLAK

Bántani én nem akarlak,
szavaimmal betakarlak,
el-elnézlek, amíg alszol.
Én sohasem rád haragszom,
de kit bántsak, ha nem téged,
az én vétkem, a te vétked,
mert akarva, akaratlan,
halálom hordod magadban,
s a fiammal, akit szültél,
halálom részese lettél,
és történhet már akármi
történhető, e világi,
oldhatatlan köt hozzád
a magasztos bizonyosság,
világrészek, galaktikák
távolából is mindig rád
emlékeztet ez a vétked.
Kit szeressek, ha nem téged.

Odilon REDON ürügyén...

Az elmúlt hetet Meudon-ban töltöttem a gyerekeknél. Kihasználtam az alkalmat, Meudon negyedórára lévén villamossal Párizstól, hogy megnézzem az éppen megnyílt 3 hónapos kiállítást, melyet a Grand Palais Odilon Redon-nak szentel, 1956 óta először. Már régóta személyes Olymposzom egyik lakója, főleg mióta felfedeztem csodálatos pasztelljeit (mint pl. az itt látható "Vénusz születése"-t) és litográfiáit. Kb. 180 darab szerepelt a kiállításon, mely végigjárja az egész életművet.

Redon nehezen beskatulyázható festő, s bár az impresszionisták kortársa (1840-1916), mégsem tartozott egy csoporthoz, egy "iskolához" sem. Festett, keresgélt, kutatott a maga feje után, ahogy az ihlete vezérelte. Edgar Poe vagy Beaudelaire, esetleg Darwin jobban megihlette, mint a korabeli festői áramlatok. Mondjuk, Delacroix volt rá némi hatással.

Órák hosszat (legalább kettőt-hármat) ácsorogtam a csodálatos pasztelek előtt: vajon honnan vette ezeket a nem létező szépségű színeket és megszámlálhatalan árnyalatukat? Azt hiszem, ezt a kifejezési eszközt nehezen felülmúlható tökélyre vitte és utána már nehéz bátorságot venni akár egy csokor virághoz is, bár a téma nem egészen az én "műfajom"...

Csodálatos tavaszi szellő fújdogált a Champs Elysée-n, százágra sütött a nap... Gondoltam, elsétálok a végéig, az Arc de Triomphe-ig, úgyse járok erre minden nap... A közepe táján fel kellett adnom, prózai módon a sarkamon keletkezett két óriási hólyag miatt, melyet Odilontól kaptam emlékbe...

a második kép: "A mosolygó pók", szén

Egy Pilinszky-levél

FERENCZY BÉNINÉNEK

(Ohain, 1967.) júl. 4.

Drága Erzsike!

Remélem megkapja levelemet, mert címét még mindig nem tudom, s így emlékezetből kell reprodukálnom.

Béni halálhíre - bár tíz éve súlyos beteg volt - mégis tökéletesen váratlanul ért. Élete példája a kortárs magyar művészetben mindenkinél példaadóbb. Hiányzott belőle minden retorika, mely többé-kevésbé ellepi mások művészetét. Béni után csak tiszta formák maradnak, csak a valódi beszéd - s nem a retorika száradékony repkénye. A lényeg és nem a látszat. A retorika a magyar művészet legfőbb betegsége. A látványos retorika - a halálugrás csupasz ténye helyett, ami minden valódi mű néma és egyetlen titka. Béni egyedül ezt a nyelvet beszélte.

Drága Erzsike, ez mind igaz, mégis a halál halál marad, amin semmi se változtat. De tudja, ahogy az évek múlnak, több a halott, akit szerettünk és szeretünk, mint az élő. S ettől a válaszfal is egyre vékonyabb lesz köztük és közöttünk. Ifjúságomban a világ volt - ösztöneimben - az egyetlen világ. Lassan azonban ez a világ egyre irreálisabb számomra. S ha így van: vajon valóban elment az, aki ebből az irrealitásból kilépett? Nem tudom, világos-e, amit mondok. A halál számomra csak addig volt maradéktalan realitás, amíg maradéktalan realitásnak éreztem a világot. Amennyit a világ évről évre veszít a súlyából, úgy nőnek fel bennünk a halottak. Első időben a távolság áthidalhatatlan, de később fokról fokra megszűnik, s épp nem úgy, hogy a halottat élőnek hazudjuk, hanem épp ellenkezőleg: az áthidalhatatlan távolság sajátos törvényei szerint válik a halálból sose hitt bensőséges közelség.

Bocsásson meg ezekért az elvont, s nagyon is hidegnek tűnő szavakért. Nem vigasznak szántam őket. A valóság felől szerettem volna megnyugtatni.

Drága Erzsike, mit írhatnék még? Tudom, hogy drága Béni karosszéke üresen áll. Az utolsó tíz évben sokat gyötrődött, de megérte. Visszaszerezte ártatlanságát; oly tisztán halhatott meg, mint ahogyan megszületett. S ebben épp Magának elmondhatatlanul nagy része volt. Így meghalni: a legkülönbek "ambíciója". A gyerekek, a szentek és a lángelmék privilégiuma. Gondoljon erre, s akkor nem lehet többé egyedül. Nagyon nagy szeretettel:

János

Plinszky János összegyűjtött levelei, Osiris Kiadó, Budapest, 1997