Keresés ebben a blogban

2014. december 8., hétfő

Két Radnóti vers

Mindkét vers az 1946-ban, a költő halála után két évvel megjelent Tajtékos ég c. kötetből való.
Mintegy visszhangként összecsengenek.

GYEREKKOR

Már mozdulatlanul lapult az indián,
de izgalom szaladt még sziszegve fönt a fán,
s a szél forgatta még a puskaporszagot.
Egy megrémült levélen két vércsöpp csillogott,
s a törzsön szédelegve tornázott egy bogár.
Rézbőrű volt az alkony. És hősi a halál.

1944. január 25.


MIVÉGRE

Felnőtt vagy,   -  szólok undorodva néha,
és nem segíthetsz rajta, lásd be végre.
Térj vissza  -  szól egy hang ilyenkor,
csak ülj a földre, és beszélj az égre.
Nem tudsz már?  -  kérdi s mintha rína.
A szék lábától, nézd csak! balra Kína
és jobbra lóherés, örök vadászmezők.
Ó, hol vagy régi, indiáni gőg?
nem érdekel már, honnan fú a szél?  -
Az ember egyre vénül, verset ír, tanít...
"Csak ülj a földre és beszélj az égre."
S nem ül le. S nem beszél.
Felnő és azt se tudja, hogy mivégre.

1941. marcius 15.

4 megjegyzés:

  1. Mintha tudta volna, mi készül. Régebben is volt egy ilyen érzésem, és most megerősítetted.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, megérezte bizonyára. Ezekből a versekből tragikusan hiányzik a szépség nosztalgiájának vígasza...

      Törlés
  2. Még a szépséggel sem vigasztal, marad a hideg tény.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen és a gyermekkor vissza nem hozható messzesége: a háborúsdi véres valósággá lett...

      Törlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...