Két Radnóti-vers

Időnként vissza kell térni a vershez.  Radnótihoz. (Nemcsak Radnótihoz.) Igy, minden "alkalom" nélkül, csak úgy, ahogyan az ember felüti a szótárt, esetleg a Bibliát, hátha a véletlen választ ad örökké felbukkanó kérdéseire...

ÉJSZAKA 

Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom, alszik a pókháló közelében a légy a falon; csönd van a házban, az éber egér se kapargál, alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály, kasban a méh, rózsában a rózsabogár, alszik a pergő búzaszemekben a nyár, alszik a holdban a láng, hideg érem az égen; fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben. 1942. június 1. S MAJD ÍGY TÜNŐDÖM...? Éltem, de élni mindig élhetetlen voltam és előre tudtam, eltemetnek végül itt, s hogy évre év rakódik, rögre rög és kőre kő, hogy lenn a test megárad és a férges, hűs sötétben fázik majd a csont is meztelen. Hogy fenn a művemen motoz a surrogó idő, s mélyebbre süppedek le majd a föld alatt, mind tudtam én. De mondd, a mű, - az megmaradt?

       In Hajnaltól éjfélig, Istenhegyi jegyzetek, 1938

Augusztusi emocionális sokkhatásaim...

   Az augusztusi hetek két vizuális, emocionális sokkhatása számomra a bécsi Leopold Museum Egon Schiele-gyűjteménye, mely a legnagyobb számú Schiele-festményt tartalmazza, valamint a "Saul fia" c. film megtekintése volt, végre, még ha a számítógép képernyőjén is...

Klimt, a mester

"hommage" Klimt előtt: a tanítvány egyben és elkerülhetetlenül "megöli" a mestert

   Schiele kedvenc festőim Olümposzán előkelő helyet foglal el. Nem először láttam képeiből nagy, összefoglaló kiállítást Párizsban, de a Leopold Museum mégis nagy hatást tett rám. Rudolf Leopold bécsi szemorvos még az ötvenes években kezdte gyűjteni meglehetősen jó érzékkel a múlt századelő festőinek képeit (Schiele, Klimt, Kokoschka stb.). Gyűjteményének legjelentősebb részét képezik Egon Schiele rövid pályájának alkotásai (a spanyol nátha végzett vele 28 évesen, 1918-ban), s megnéztem a Madame Leopold által hozzaértőn kommentált, részletes ismertető filmet is. Schiele minden témára újszerű tekintetet vet. Nem annyira kolorista, mint Klimt, inkább bravúros rajztehetségére támaszkodik, mint burjánzó színvilágra. Feldarabolt, sötét skálájú tájképein, akárcsak görcsbe merevedő figuráin ugyanaz a halálfélelem tükröződik. Minden témában szorongó, drámai életérzés fejeződik ki, művészi érzékenysége sugallja az első világháborút megelőző évek, valamint a Monarchia összeomlásának hangulatát. Látszólag úgy beszélek, mint valami katalógus-szöveg, de tényleg úgy érzem, hogy mindez benne van, s visszhangot kelt minden szorongó, érzékeny szemlélőben... Azt is tudom, hogy sokan megtorpannak képei előtt, mert az emberi lélek mélységeinek ilyen könyörtelen józanságú feltárását nem sokan viselik el. A nagyközönség szívesebben merítkezik meg pl. Klimt képeinek színes kavalkádjában, pedig a drámai mélység ott lappang Klimtnél is a látszólagos harmónia leple alatt...
   Talán kissé merész, de nem véletlen, hogy rokonságot éreztem Schiele képei és a "Saul fia" között. Itt, Franciaországban lemaradtam a film bemutatójáról, nem sokáig volt a mozikban. A sok elismerés, díj által felkeltett várakozásomat felülmúlta a kép, a hang, a színész, a rendezés együttes újszerű, letaglózó hatása. Az egyetlen viharos esténken néztük meg a fiammal. Rá ugyanolyan hatást tett, aminek örültem. 
   Nem olvastam el a róla írt elemzéseket, elismerő kritikákat, sőt, az egynéhány magyarországi antiszemita kórus kötelező gúnyolódásait sem, melyekből már Kertésznek is bőven kijutott a Nobel-díj idején. A magam véleményére voltam kíváncsi. A nemzetközi elimerés megérdemelt volt! Nem is részletezem most, lemásolom majd francia blogomra, amit melegében megfogalmaztam róla hűséges spirálfüzetemben...

Megújulás...

2013 óta árválkodott üresen

újjászületve, Alice-szal

   "Csak" 3 napig csepergett végül is az eső. Ránk tört itt is a szokásos augusztus végi kánikula, ami ugyan az alföldi nyárhoz képest kutyagumi, de a városi téglafalak között nagy ingadozásnak tűnik a 28-30°, hisz éppen a duplája a vasárnapinak! Kint forró szél lengedez és a ruhák egykettőre megszáradnak a kertben. Ez is boldogság. Kicsi, de boldogság...

   A szülői ház udvara nagyon megszépült az eltelt év alatt, így fogadott bennünket. Minden kerítés felszedve, a szalmakazal, farakás, szín elhordva, helyükön gyepes udvar, melyen csak apa néhány szőlőtőkéje álldogál emlékül, kínálva a pirosodó fürtöket. A tyúkól frissen fehérre meszelve: itt lesz a lányok bicikli-tárolója. A gyepes részig frissen téglázva, egyengetve az udvar, felhasználva a régi, aláírásos téglákat is. 

François szépítgetési, élesztgetési terveinek még nincs vége, de a lányok így is élvezettel bicikliztek, tollasoztak, futkároztak egészen a kert végéig, én meg többnyire a szememet legeltettem a megfiatalodott tájon, megpróbáltam emlékeimmel egyeztetni az új képet. 

Biztos vagyok benne, hogy tetszene apának, anyának is, ha visszapillanthatnának rá... 

Bár a dinnye-szezon a végefelé járt, azért egyszer-kétszer nem tudtunk ellenállni...

Újra itthon

   Tegnap délután visszaérkeztünk. Megbízható jelek is bizonyítják, ha netán kételkednék benne: a napot a belga határon magunk mögött hagytuk, azóta sem láttam, az eső viszont (egyelőre) langyosan csepereg a vastag felhőtakaróból.

   A másik biztos jel a csend, mely körülvesz a majd két hónapos szüntelen csivitelés után. A harmadik a nagy-nagy fáradtság, mely lehúz, alig bírok megmozdulni. 

   Igaz, hogy ennek a légnyomáscsökkenésen kivül reális oka is van: szerda délután hirtelen elhatároztuk, hogy még aznap este elindulunk, pihenés nélkül, és este 9 órától másnap délután 1-ig tettük meg az 1650 km-es utat. Hogy miért? Arról szállongtak a rádióban a hírek, hogy Hegyeshalomnál órákat kell várni az átkelésre (volt már részünk efféle kalandban!). Gondoltuk, hátha éjjel kisebb lesz a forgalom, nomeg elkerültünk Bratislava felé, ahol is éjféltájban egy kóbor kutyával sem találkoztunk!

   Hozzá kell tennem a legfontosabbat: csak a szerda délután maradt arra a nagyon várt találkozásra, melyet néhány hajdani kedves tanítványom kezdeményezett a szentesi Horváth M. Gimnáziumból. Orosz szakos csoportjukat 2 évig tanítottam, s a második osztály végén  -  1974. júniusában  -  elbúcsúztam tőlük, hogy Algériába költözzek Gilbert-rel. Az idén ünnepelték a 40. érettségi évfordulójukat...

   Mit mondjak? Megható, kellemes élmény volt, de különös is egyben: a 15-16 éves "gyerekeim" többségét 58 éves nagymamakorúként láttam viszont! Budapestről, Győrből, Debrecenből, Orosházáról futottak össze. Az évek nem fogtak rajtuk: Kati, Éva, Erzsi, Mária, Johanna és Zoli ugyanolyan szemekkel néztek rám, ahogyan az emlékeimben magmaradtak! Felelevenítették az orosz órák hangulatát: a dalokra (Коробейники, Под окном черёмушкa колышется, итд) versekre (Jeszenyin, Puskin, Lermontov) még emlékeztek is, ami különösen meghatott. Ők is, még ma is, szívesen gondolnak vissza az együtt töltött két évre. Megerősítettek röpke tanári pályám iránti nosztalgiámban: szerettem a gyerekeket, szerettem tanítani, máig is hiányzik. Igy fordult az élet...

   Az elmúlt majdnem 3 hétről maradt még mesélni való...