Milyen jelet kaptam?...

ez ugyan nem az én pincém, de hasonló 

   Még mindig születésnapok... Ezúttal a fiamé, igaz, egy nappal előtte, voltaképpen az apjáén, mert 28-a hétfőre esik. 

    Kicsit rendhagyóra sikerült. Keddtől 3 napig távol voltam, hazatérve csütörtök délután leballagtam a pincébe, hogy a kazánt enyhébbre állítsam, de az utolsó, hibás lépcsőfokon kibicsaklott a bokám és lezuhantam a bal oldalamra a pince porába...

   Ha lehet, elkerülöm a pincét, kényelmetlen ez a száz éves ódon lejáró. Most azonban muszáj volt, elviselhetetlennek találtam a hőséget (távollétemben állították be). Ha nem tehetek másként, mindig óvatosan közlekedek a lépcsőn, sohasem mulasztom el, hogy  egy gondolat erejéig ne jusson eszembe az az ötvenes nőismerősöm, aki szintén egyedül élt és leesett a pincéje lépcsőjén. Jó 10 nappal később találtak rá, bomladozó állapotban...

   Akit most a rosszullét kerülgetne e részletnél, emlékeztetném rá, hogy bizony "c'est la vie", vagyis senki sincs biztonságban e téren, legfeljebb kis szerencsével valakinek hamarabb hiányozni fog... Eme ösztönző gondolat segitségével megpróbáltam magamhoz térni és ellenőrizni, nem tört-e el a vállam, könyököm, csuklóm, esetleg a combcsontom vagy más egyéb ezen az oldalon. Most töltöttem a 69. évemet, ebben a korban már várható ilyesmi, még ha nem is kísérti az ember az ördögöt egyenesben!

   Az ujjaim mozogtak, minden egyéb kísérlet nagy fájdalommal járt. Gondoltam, ha az ujjamat tudom mozgatni, talán nincs nagyobb törés. Dörzsölgettem a térdem is és közben megjegyeztem magamban, hogy milyen szerencse, hogy nem a jobb oldalamra estem, sőt mitöbb, pár centire elkerülte a fejem az öntöttvas radiátort is, mely a falhoz támasztva várakozott jobb sorsára. 

   Felkelni nem tudtam, persze (még esés nélkül sem tudok csak úgy felrugaszkodni, mint régen, a földről...), így hát nagy nehezen odacsúsztattam magam a lépcsőhöz, de nagy kínok között tudtam csak a második lépcsőfokra felkecmeregni, mert nem tudtam a bal karomra nehézkedni...

   Örökkévalóságnak tűnt, míg fel tudtam állni, beállítani a kazánt és felmenni a lépcsőn. Minden ruhát a mosógépbe raktam és átöltöztem (ki próbált már egy kézzel vetkőzni, öltözni?...) s nedves törülközőbe tekertem a bal karom vállig. Felkötöttem a nyakamba és leroskadtam a fotelomba lefekvésig...

   Ilyenkor tudja meg az ember, milyen sok művelethez elengedhetetlen mindkét kezünk. S azt is, hogy a balesetet szenvedett vagy betegség, esetleg születési hiba miatt karjuktól megfosztott emberek milyen csodálnivaló alkalmazkodási képességről tesznek tanúságot!

      

Őszi találkozók...

   Itt vagyunk november kellős közepén... Egyik nap 5° van, másik nap 9-10°. Örülünk, ha a felhőtakaró kicsit vékonyodik és a fény halvány illúzióját kelti.

   Pár napja, vasárnap két vendégem volt ebédre, Lille-ből jöttek. Ismeretségünk több, mint 10 éves. Gilbert munkatársai voltak a távoktatónál, ők küldték G-nek a megírandó előadások témáját. Amikor már nem tudott felmenni a második emeleti dolgozószobájába, én voltam az "összekötő". Igy lassan kialakult egy táv-ismeretség, mely az évek folyaman barátsággá alakult, G. nélkül is megmaradt, sőt, még intenzívebbé vált. Egyikük, Lucienne, nálam 2 évvel fiatalabb, pár éve nyugdíjas és detektíregényeket ír. A fiatalabb, Jana, bolgár, francia férje 2-3 éve halt meg: ő most tanulja a magányt, még dolgozik. Szeretek velük beszélgetni, telefonon, F-B-on is "értekezünk" néha, de a személyes találkozás sokat jelent.

   Lucienne ismeri grafomániám kezdeteit, én meg az övéit. Annak idején elküldte véleményezésre, tanácskérésre első novelláit folyóiratunkhoz, később pedig megjelent regényeit recenzióra, melyeket én csináltam. Nagyon biztat az írásra, ismeri kétségeimet, örökös bizonytalanságomat.  Az az érzésem, hogy most már nehezen hátrálhatok meg, hiszen mögöttem a fal, mely útjat állja minden menekülésnek...

Louvre-Lens: Mezopotámia...

   Tegnap szinte az egész napot az innen 50 km-nyire levő Lens nevű (Lansz-nak kell ejteni) városban töltöttem. A valamikori bányavidék aknáinak bezárása után gazdaságilag romokban hevert, csak híres futtballcsapata tartotta a nagyrészt munkanélkülivé vált lakosságban a lelket és a büszkeséget. Ekkor jött az ötlet, hogy a Louvre kihelyezett múzeum-fiókot létesít Lens-ban, hiszen óriási gyűjteményének úgyis csak töredékét tudja Párizsban kiállítani. 2012. decemberében nyílt meg, a 9-es számú akna helyén. 

   A japán építészek alkotása teljesen átlátszó üvegdoboz, benne egy állandó és egy időszakos óriási kiállítóhely, butik-könyvesbolt stb. Az alagsorban előadóterem, kávézó. Egy távolabbi "üvegdobozban" a vendéglő kapott helyet. Szép, levegős, japánosan leegyszerűsített épület, a látogatók nem lépnek egymas lábára. A 4 éve alatt számuk meghaladta a másfélmilliót, pedig múzeumokban északi régiónk igen gazdag.

azt hiszem, a lábujjai miatt tetszett meg...

   Most éppen egy Mezopotámiát bemutató kiállítás és három hozzá kapcsolódó előadás miatt jöttünk el. Igaz, jártam már a párizsi Louvre-ban többször is (ha ott laknék, még többször is elmennék  -  imádom a múzeumok légkörét, úgy megyek, mint mások templomba...), Berlinben megnéztem a lélegzetellállító, monumentális Ishtar-kaput, melyet a német régészek szintén Mezopotámiából "mentettek át", mégis nagy örömmel böngésztem a gazdag anyagot, a regeteg agyag-táblát, a kő-, márvány- és alabástrom szobrokat. Most különösen aktuális az i.e. 15OOO évre visszanyúló történelem, melyből az írás feltűnése i.e. 3000 körülre tehető, a Tigris és az Eufrátesz közötti termékeny völgyben, ahol ma Irak nagy része terül el, kis részben Sziriához tartozik és még kisebben Törökországot is érinti (emlékszem annak idején Anatóliában a Tigris és az Eufrátesz partjain érzett emóciókra, mintha a Biblia lapjain sétáltam volna...). A Daesh ma  előszeretettel tünteti el e hallatlanul gazdag több évezredes kultúra nyomait...

   Több bejegyzés kellene, hogy megosszam élményeimet, a látottak szülte reflexiókat. Megelégszem e néhány fényképpel.

Szégyen, bűntudat

Hankiss Elemér írásának részlete felvetette a kommentárokban a "szégyen" témáját. Többen is arra a következtetésre jutottunk, hogy túl személyes, túl nehéz lenne efféle nyilvános vallomást tennünk, "kiírnunk magunkból" a traumát. Mindez arra indított, hogy utánanézzek  -  még ha szükségképpen felszínes módon is  -  a témának pszichológusok tanulmányaiban.

   Abban mindenki egyetért, hogy a szégyen és a bűntudat nem azonos állapot. Már a Hankiss-idézet többszöri elolvasása után lett egy olyan előérzetem, hogy itt inkább a bűntudatról van szó, mint a szégyenről, hiszen viszonylag könnyen elénk tárhatta. (Ő lelkismeret-furdalásnak nevezi.) Ági megjegyzése alapján vált világossá a különbség: "Ezek tényleg a legbelsőbb ügyek, ezekkel az emlékekkel mindenkinek magának kell megküzdenie, belül." Én magam is éreztem, hogy a szégyen kimondhatatlanabb, tartós méreg, míg a bűntudat "jóvátehető"...
   Feldmár nagyon világosan magyarázza meg a külöbséget: "A bűntudattal meg lehet küzdeni, az nem olyan veszélyes. Ami megöli az embert, az a szégyen. A különbség óriási, de senki nem akarja tudni. A bűntudat arról szól, hogy mit tettem. A szégyen pedig arról, hogy ki vagyok, vagy mi vagyok én. A szégyen a lényemet támadja meg, a bűntudat csak a cselekedeteimet."
   Éppen ezért olyan nehéz a szégyentől szabadulni, mert a mélyben dolgozik, szinte kimondhatatlan. Alapjaiban támadja meg önképünket, nem érezzük magunkat alkalmasnak arra, hogy eleget tegyünk a követelményeknek. Többnyire gyerekkori feldolgozatlan trauma az indítója, sokszor nem is tudatos, megszégyenítés mások részéről, mely lerombolja önképünket. (Hányszor halljuk: "Szégyelld magad!", ahelyett, hogy a gyerek normális és nyugodt magyarázatot kapna, mélyen megszégyenítik, sokszor mások előtt is, holott néha nem is ismeri a "szabályokat"! Vagy még ennél is súlyosabb...) Vonatkozhat valami testi vagy egyéb "hibára", különbségre, melyet kipellengéreztek, nem kezeltek egészséges reakcióval. Nem beszélve a generációkat átívelő, lappangó szégyenérzetről, melyet mintegy örököltünk...
   Sokat lehetne még róla beszélni. Természetesen, messziről sem tételezem fel, hogy kimerítettem volna minden vonatkozását. Mindenki tovább fűzheti a gondolatokat, saját tapasztalata, olvasmányai alapján.

Hankiss Elemér: A befejezetlen ember (részlet)

Édesanyám és a hátizsák

   Könnyű szépeket gondolni, és nagyon nehéz a gondolatokat valósággá kovácsolni. Mert a világ nem szép. Legalább annyira tele van rettenettel, mint jóval és szépséggel. Föl kell készülnünk mind a kettőre. Szüleim példát mutattak nekem erre. A háború után egyik napról a másikra tisztes értelmiségiekből megtűrt páriákká váltak. És rezzenéstelenül, mosolyogva, méltósággal viselték a változást.

   Mint sok polgárasszony akkoriban, édesanyám, a megbecsült egyetemi tanár felesége, szinte egyetlen nap alatt képes volt váltani. Ő igazán elmondhatta volna Pál apostollal, hogy "Tudok szűkölködni és tudok bővelkedni is." Ő, aki annak előtte gyönyörű lakásában előkelő vendégsereget látott vendégül szinte nap mint nap, állt a hideg konyhában, fújta a nedves fát, hogy főzhessen nekünk valami kőlevest, zokszó nélkül hordta a messzi városból, hátizsákban az élelmet, s boldogan újságolta, hogy tojást, krumplit, kukoricalisztet sikerült szereznie a piacon néhány ruhadarabért meg egy teáscsészéért...

   Máig kínoz a nem múló lelkiismeret-furdalás: iskolából jövet kerékpáron suhantunk el mellette és... és nem segítettünk neki! Ifjonti ostobaságunkban azt képzeltük, hogy valami sürgősebb, fontosabb dolgunk van. Nem volt.

   Ő azóta is ott bandukol hazafelé, hátizsákkal a hátán, a hosszú egyetemi sugárúton. És mosolyogva int utánunk.