Keresés ebben a blogban

2017. június 14., szerda

Számtalanadszor a blogolásról

   Ilyenkor nyár felé, talán a kánikula hatása alatt, szunnyad a blogvilág is, néhány szenvedélyes blogolót kivéve, akiknek e nélkülözhetetlen elfoglaltság nélkül nem lenne teljes az élete. Azt hiszem, közéjük sorolom magamat is, s bár nem írok bejegyzést minden nap, hiányérzetem van akkor is, ha az ihlet esetleg cserben hagy...

   A blogolásról írott eszmefuttatások időről időre felbukkannak, nem annyira téma hiányában, hanem főleg azért, hogy megvizsgálja az ember, miért is blogol még mindig? Sokan végleg elhallgatnak vagy csak szünetelnek, azt pedig nem tudhatom, hány újonc vág bele, a gyors és szűkszavú, képes kifejezésmódok konkurrenciájának ellenállva a kicsit együtt gondolkodó, hosszabb munkát igénylő írásnak-olvasásnak? Jó lenne kisebb felmérést ismerni róla.
   Mit is várok még mindig ettől a kifejezésmódtól? 9 éve lesz, hogy elkezdtem. Párhuzamosan írok naponta füzetbe is, tehát a nyilvános bejegyzések nemcsak magamnak szólnak. De mit is várok azoktól, akik elolvassák? Van egy kis kör, hallgatólagos tagjai veszik a fáradságot egy-egy hozzászólásra, mindig nagy örömet okozva ezzel a gesztussal. Néhány zugolvasóm is van, akik ritkán, esetleg sosem jelzik jöttüket. Ez is benne van a játékban, a szabadság játékában. Velem is előfordul. Néha nehezen lépek ki a diszkréció félénk védelméből. Főleg, ha tudom, hogy egynémely blogolót nehéz kielégíteni, kibogozni, hogy mit is vár tulajdonképpen az olvasójától. Van, aki nem szereti a "bólogató János" féle hozzászólást, semmitmondónak, magát el nem kötelezőnek (a francia úgy mondja: "il ne se mouille pas"  -  vagyis "nem mártózik meg"...) érzi. Ha azonban a legkisebb ellentmondásba ütközik, véres agressziónak tekinti. A kemény hangú rendreutasítás pedig furcsa módon sokáig sajogni fog... még ismeretlentől is. Ilyenkor jön a semlegesség, esetleg a menekülés védőpajzsa...
   Nyilván egyéni "mérleges" vonásaim teszik, hogy a harmonikus légkör után vágyom. A blogon is. Ez persze nem zárja ki a vitát, mégpedig egymás véleményének tiszteletben tartása mellett (hogyan várhatnám el valakitől, ha én megtagadom?). Azon sem botránkozom meg, ha valaki igyekszik örömet szerezni a véleményével. Úgy is meglátszik, szívből jön-e?  Mert egy ilyen gesztus feldob, mintha hirtelen kisütne a nap a felhők mögül... És ez mindkét irányban, az "adok-kapok" formájában is működik!
     

31 megjegyzés:

  1. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, kedves Kati, hogy "belekiabáltál az éterembe"!...
      Abban viszont kb. biztos vagyok, hogy meglehetős világosan látom saját hibáimat is (persze, igyekszem elnéző lenni magammal szemben, hiszen ki az, aki rajtam kivül legjobban megértené indításaimat?...), ha nem is hívom fel rájuk mindig a figyelmet. Tapasztalatból tudom, hogy ha valaki pl. felhívja a figyelmet valamilyen testi-lelki szépséghibájára, mindenki azonnal "csak azt látja" benne, míg addig szinte észre sem vették...
      Jó dolog, hogy sokfélék vagyunk: az uniformitás kizárja a vitát...
      Tény, hogy jobban szeretek "általánosságban" beszélni bizonyos viselkedésformákról (hisz nem egyetlen emberre jellemzők), mint nekirontani egy konkrét személynek, akit talán mélyen - esetleg igazságtalanul - megsebeznék...

      Törlés
    2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

      Törlés
    3. Igen, ismerem az okfejtésedet a"konkrét sztori mindig egy konkrét helyzetben" témájában... Sokszor igyekszel magadat megértetni a blogodon is ezen a téren. Nem szeretsz általánosítani, talán azért, mert úgy érzed, hogy sokan (én is) az általánosítás felhőjébe bújva nem vallanak igazán színt... Elismerem, hogy nem ez a legbátrabb kiállás, ugyanakkor, nem tehetek róla, van bennem egy nagy adag irtózat a konfliktusoktól: inkább lelépek, mert félek a megbélyegzés csapdájától...
      "Sosem az embert, hanem a tettet csapkodom meg" - mondod, én viszont úgy érzem, hogy mivel a tetteinkben MI nyilvánulunk meg, a tetteink kritikája a személyünket érinti mélyen és közvetlenül.
      (nagyon örülök, hogy részletesen hozzászólsz és tápálod a vitát!)

      Törlés
    4. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

      Törlés
  2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  3. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  4. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Elolvastam a cikket, összeségében tetszett és egyet is értek vele! Sőt, számomra mintegy igazolás: mindent inkább háromszor is elolvasok (gyerekkorom óta, még a lábjegyzeteket is, nehogy valami fontosat félreértsek, vagy esetleg elkerülje a figyelmemet! ilyen mániás vagyok...). Abban is igaza van, hogy egy mondatot többnyire a szövegkörnyezetében kell értelmezni.
      Hogy a "prenons de la hauteur!" , azaz "emelkedjünk magasabbra!" általam gyakran idézett mondata (barátaim már szinte nekem tulajdonítják!) segít a "másként gondolkodásban, ugyanígy az empátia-készség is, ami persze nem jelenti a "bólogató jánosi" reagálást...
      Köszönöm, hogy feltetted!

      Törlés
  5. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem probléma, kedves Kati! Az érdekes mondanivalónak mindig van hely!

      Törlés
  6. Engem a blogvilág másik markáns jellemzője hökkent meg: amikor a blogger teljesen másnak mondja, láttatja magát, mint amilyen valójában. Ha nem ismerem az illetőt, miért ne hinném el, hogy igazat ír? Eleinte. Mert bizonyos idő után az olvasó rájön, hogy valami nincs rendben. Hibák, amilyeneket nem követne el az a személy, akinek lefesti magát, apróbb, majd nagyobb következetlenségek, ellentmondások. És szép lassan kirajzolódik a kétségbeesett igyekezet, hogy minden arraolvasó elhiggye a blogger nem akárki, sőt valaki. Ilyenkor mindig keservesen mosolygok, mert hát mindenki valaki, minden ember csodálatosan jó valamiben, még akkor is, ha nem közvetíti a televízió... Azt hiszem a legrosszabb az, amikor egy ember magát tartja kevésre. És csinál magának egy blog-életet, amelyben minden úgy van, ahogy szerette volna. Persze ebben jelenünk is hibás. Itt VALAKINEK kell lenni, mindegy milyen áron. Ha máshogy nem, hát nyitunk egy blogot, lesz pár olvasó, aki elhiszi hazudott tetteinket, csodál érte, dicsér, tán még irigyel is kicsit. Csakhogy ez pillanatnyi gyógyír az elégedetlen léleknek. Mert a számítógépet egyszer ki kell kapcsolni, és marad a valóság. Nagyon szánom az ilyen blogok íróit. Kegyetlenül rossz lehet nekik off-állapotban.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönet, kedves Szilvia, hogy megálltál és reagáltál a bejegyzésre.
      Az általad leírt jelenség bizonyára létezik, bár az én bloglistámon nem gondolom, hogy szerepelne... Igaz, hogy csak egy személyt ismerek a valóságban közülük, őt se láttam 1970. óta (sajnos)... Nagy többségük azonos életkorú, a 60-on túl, amikor már nem nagyon hisz az ember az illúziókban, inkább visszafelé tekintget, a múltba, esetleg igyekszik a lehető legteljesebben élvezni a megmaradt időt...
      Igazad van abban, hogy az Internet berobbanása az életünkbe olyan óriási felfordulást hozott, aminek valoszínűleg sokan nincsenek is tudatában. A névtelenség álarca, a szinte korlátlan szabadság az individum berobbanását hozta: ha nem vagyunk "szem előtt", (netovábbja a TV!), nem is létezünk! Ennél még a kérészéletű és hamis létezés is fontosabb! Ennek leggroteszkebb formája a Facebook és az Instagramm (esetleg újabb, általam nem ismert variáció: mert mindig és gyorsan MEG KELL ÚJULNIA a kínálatnak!), amikor sokan a legintimebb dolgaikat is kiteregetik! Nem mondom, hogy csak ez van a Facebookon, magam is látogatom az általam értékesnek, érdekesnek tartott oldalait! A többit meg nem muszáj.
      Ez van a blogokkal is, rengeteg tartalmas blog létezik, ízlés dolga. Ha nem érzem benne az autenticitást, az őszinteséget (anélkül, hogy muszáj lenne mindent felfedni, de amit kitesz az ember, legyen IGAZ és őszinte), nem muszáj követni... Van, aki kitalált tettekkel keresi a másik csodálatát? Hogy lehet azt kiköveteleni?... "Kegyetlenül rossz lehet nekik off-állapotban." 100%-ig egyetértek.

      Törlés
    2. Ó, megálltam én itt többször is, de a blogolásról írt gondolataid annyira összecsengtek a barátaimmal, nemrégiben folytatott eszmecserével, ugyanezen témáról, hogy kommenteltem nálad. Az instangrammon nem, a facebook-on előfordulok. Nos, az intim dolgok kiteregetésénél picit rosszabb, vagy ugyanolyan rossz, az érdektelen információözön. Mit reggeliztem, mit ebédeltem, mit vacsoráztam, hol vagyok ebben az órában, hol a következőben, mindezt selfiek tengerével körítve... Nem mondom, ha egy reggel mondjuk egy hangulatos, párizsi kávézóban falnám a croissant-t hosszú kávéval talán késztetést éreznék hogy "kibukkoljam". Ám ekkor is, csak néhány jó barátomat érdekelné, hogy mit, és hol eszem. Abban viszont biztos vagyok, hogy a napi reggelim senkit nem érdekelne, mert engem is csak addig, amíg meg nem eszem! :-)
      Ez persze nem azt jelenti, hogy kizárólag világraszóló témákat hozok elő a face-en. Ám összességében arra használom, hogy távolabb lakó barátaimmal tartsuk a kapcsolatot, informáljuk egymást, eszmét cserélünk.
      A facebook nem a kitalált életek platformja, hiszen mindig van valaki, aki ismer minket, akár régről is. S aki esetleg döbbenten rákérdezhet, nono barátocskám hol és mikor szereztél te ilyen és ilyen diplomát, miféle hatalmas karriert hagytál ott a családért, stb, stb.
      A kitalált életek lehetséges platformjai az úgynevezett én-blogok. Nyilván nem mindegyik, egy ilyen blogon nyilvánulok meg éppen! :-) Szinte 0% az esélye, hogy egy ismerős a múltból épp egy "nagyotmondó" internetes naplóra bukkan rá. Bár néha előfordul, velem pl. közvetetten. Megmutattam egy ismerősömnek egy általam olvasott blogot, bizony elnyílt a szeme! Mert nem csak ismerte a napló íróját, de évekig együtt is dolgoztak. Mondhatni az előadott történetekből csak a munkahely volt valódi. A betöltött pozíció, az emberi életekben meghatározó szerep, a hatalmas lehetőség amelyről önzetlenségből lemondott, mind-mind mese elemek. Néha még rákattintok, s látom, egyre inkább belegabalyodik kitalációi hálójába. Sajnálom, mert saját maga keseríti meg az életét.
      Nos, mint új kommentelő egész szépen elterjengtem itt... Búcsúm rövid lesz: a legjobbakat Flórám! :-)

      Törlés
    3. "Eszmét cserélünk" - nos, ez lenne az én ideálom is a blogolásban. A hangnem is fontos, hogy legyen harmonikus a légkör, mert a magamfajta esendő Mérleg csak effélében tud "kivirulni", jól érezni magat! Bevallom, meg se fordult a fejemben, hogy valaki ne lenne őszinte! Ami nem tartozik a nyilvánosságra, nyilván elhallgatom, de amit kiteszek, abban elég szigorúan őszinte vagyok. Az általad említett személy nyilván egyéni frusztrációit próbálta kárpótolni, esetleg gyógyítani egy kitalált élettel... Ha álnéven írja (nyilván), akkor viszont önmaga vigasztalására írt mesének is tekinthető (ahogy Klári is írta), ártani nem árt vele, legfeljebb önmagának...
      Én eleinte álnéven írtam, annyira féltem a nyilvánosságtól (mintha mezítelenül kellett volna kiállnom a főtérre...), és azért is, hogy az olvasók csak a bejegyzések esetleges érdekessége, stílusa után ítéljenek, ne pedig a személyem ismeretében. Egy idő után vállaltam magam, hibáim és erényeim együttes valóságában...
      Most, hogy ismered az utat, remélem, jössz máskor is, Szilvia!

      Törlés
  7. Érdekes, hogy Rózsa többször ír a blogolásról. Olyan sokféle blogtípus létezik, hogy bárki bármiről írjon is, az belefér a szabad közlés kategóriájába. Ha történetesen a saját életét gondolja "megregényesíteni" egy blogíró, az a szíve joga. Akinek ez nem tetszik, ne olvassa. Lényeg, hogy a blogíró önmagának szerez jó perceket azzal, ha az írás segítségével minőségi életet teremt magának - visszamenőleg.
    A blogfajták között választhatunk, ki mit olvasna szívesen: https://hu.wikipedia.org/wiki/Blog
    Jó mesélést, avagy száraz közlést kívánok mindenkinek, kinek-kinek óhaja szerint.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Valóban, kedves Klári, gyakran szükségét érzem a számvetésnek... Mert észreveszem, hogy változik a blogom a kezdetekhez képest, nyilván velem együtt, és próbálom kibogozni, megérteni, miért és milyen irányban...
      És igazán: sok-sok milliós választékban van részünk...
      Köszönet a linkért, még ennyi idő után is tanultam belőle!

      Törlés
    2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

      Törlés
    3. Sajnálom, kedves Kati, ha nem úgy értelmezhető, de szándékom VALÓBAN az volt, hogy a blogolásról írjak... Mármint a blogoláshoz fűződő viszonyomról. Indítója: a mostanában ritkuló bejegyzések (kánikula?) egyes blogokon, mintha kifulladóban lenne az ihlet, esetleg a VÁGY, a műfaj vonzása... Egy lépés volt a "hát nálam?" kérdése. Mit szeretek benne, mit kevésbé. "Tartalomszolgáltatás"? "Megtisztelsz" a gyanúval, kedves Kati. Azt hiszem, inkább arról van szó, hogy ennek a kérdésnek időről időre fel kell vetődnie, s nemcsak nálam... Változunk, változik a blogunk velünk együtt. Engem legjobban az izgat, meddig találok benne értelmet saját magam - és esetleg mások számára is... Az eszmecsre mindig NAGYON érdekel!

      Törlés
    4. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

      Törlés
    5. Te magad irtad, kedves Kati: "sokszor küzdök az ellen, hogy általánosságban legyen ítéletem egy eset kapcsán"...

      Törlés
  8. Rózsa, ha nem baj, ide hozom 2011. jan. 14-éről első kommentedet, amikor megismerkedtünk egy közzétett novellád kapcsán:
    Kedves Akimoto, nagyon megtisztelő számomra ez az “utánanézés”! Bár szerényen be kell ismernem, hogy amikor az első kis történetemet megírtam francia blogomon (http://flora.over-blog.org), csak teljesen naív és ösztönös módon neveztem el “microfiction”-nak, - mely fogalomról azt se tudtam, létezik-e - ugyanis olyan rövidre szabtam (kb. 2500 jel, szándékosan blogra méretezve, mert éreztem, hogy azon túl a nagy választékban bővelkedő közönség hamar ráun az olvasásra), hogy még mini-novellának sem nevezhető! Stílusgyakorlatnak szántam, még tán az ujjaim is reszkettek az első próbálkozáskor! Gilbert ugyanis, amikor meghalt, 3 regényt hagyott befejezetlenül, mondván : “Majd te befejezed!” Szó szerint “rámszakadt” a feladat! Bennem volt még a gimnazista korombeli szenvedéssel teli (bár sikeresnek tűnő) próbálkozás éles emléke is, és csodálkoztam, hogy franciául egyszerre nagy étvággyal és intenziv élvezettel ment az írás, sőt, bizonyos inaktív periódus után hiányérzetet kelt! Nem tudom, eljutok-e anyanyelvemen valaha is ide… Mint említettem, sok gátlás hordozója…
    Szóval: ki mennyit változott? Én utánanézek, te meg félsz. Óóó, tündérkaszinó. Rózsa blogja az. :)))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Óóó, nagyon megtisztelsz, kedves Klári! (azóta te is nevet változtattál...)
      Átfutottam gyorsan a 2011-es évet és konstatáltam, mennyire "formában voltam" a mostani időkhöz képest: sok és viszonylag tartalmas cikket publikáltam... Sokat írtam franciául is, pl. az első bemutatott szövegemet... Részt vettem a kiállításokon is... Mostanra mintha elszállt volna belőlem minden... Vajon visszajön-e egyszer még?...

      Törlés
  9. Biztosan visszajön! Néha erőtlennek érezzük magunkat (hát még én!). Csak átmeneti nehézség, bízzunk benne.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jó lenne! Úgy érzem, lenne még tennivalóm... Sőt, némelyiket éppen csak elkezdtem...

      Törlés
  10. Ismét a kimeríthetetlen téma, újra és újra visszatér, nem véletlenül.
    Ha nagy ritkán beleolvasok a saját régi bejegyzéseimbe, mindig megdöbbent, mennyivel "jobbakat" írtam sok évvel ezelőtt. Sőt, szinte teljesen más volt a blogom profilja, mások voltak a témáim, rengeteget változott az egész blog. Arról nem is beszélve, hogy ma már egészen más a viszonyom a saját blogomhoz. Az idő múlása nem tett jót nekem és neki sem. Nem egyszerű műfaj ez.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Milyen igaz, Ági... "Az idő múlása nem tett jót nekem és neki sem." Hajaj, én is így valahogy érzem a sajátommal...
      Emlékszem, nálad olvastam először, majd 10 éve, egy hosszú összefoglalót, csoportosítást a blogolókról. Arról nem beszélve, hogy a tiédből indultam ki, mert csak ezt az egyet ismertem, és nagyon tetszett a hangja, a témái! S mondtam magamban: ha én még egyszer ilyen jól tudnék az anyanyelvemen írni!...

      Törlés
  11. Mondják, hogy Madách Az ember tragédiájában kiírta magából gondolatai elvarratlan szálait. Hány egykötetes szerző van, ezek többsége is hasonló cipőben leledzhet. A bloggerek között miért ne fordulhatna elő, hogy sok nekirugaszkodásra kiírja magából valaki a benne feszülő témákat, majd kiürül. Ihlet nélkül pedig puszta erőlködés az írás.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Lehetséges, Mick. Gondolom, ez egyáltalán nem a te eseted - különben is tematikus blogot írsz, néhány személyes élménnyel megspékelve - a témák kimeríthetetlenek!
      Ami engem illet, változni változott a viszonyom a blogíráshoz, de nem a témák merültek ki, hanem én... Nomeg a szituáció teszi, hogy az engem pillanatnyilag legjobban izgató témát pont nem a blogon tudom fejtegetni...

      Törlés
  12. 10 éve blogolok. Kezdetben izgalmas témáim voltak. Ma kifejezetten csak a saját életemről írok. Megszerettem a napló műfajt. Bár tagadhatatlan, hogy jobb lenne csak magamnak írni, de szeretek veletek beszélgetni a mindennapokról. Beépült az életembe és idővel nyomot is hagy az életemről. Ha pedig elmúlik csak úgy az sem baj. Jó móka volt és sok gondolat a leírásakor kerül bennem a megfelelő helyre. Többször szerettem volna elhagyni, de mindig visszatértem. Grafomán lettem.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. ... "sok gondolat a leírásakor kerül bennem a megfelelő helyre"... Nagyon igaz, kedves Györgyi! A szavakba öntés segít tisztábban látni, ezért is tanácsolják a pszichológusok az írást... Nomeg leírva, megfogalmazva távolabb toljuk magunktól a bajainkat, a megosztásukról nem is beszélve!

      Törlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...