Hortenziák

   Megérkezett ide északra is az e heti meleg hullám, a kánikula, mely pénteken éri majd el tetőfokát. Leengedett redőnyök mellett éldegélünk (mi, az idős korosztály, hogy ne mondjam, az öregek, akiket óvni kell immár a hőségtől, időnként "meglocsolni", mert észre sem veszik, ha kiszáradóban vannak...) Furcsa érzés belépni ezen a kapun is.

   Estefelé kimegyek a teraszra, hiszen a vacsora, reggeli még elkölthető kinn. Meglocsolom a kertet : nagyon áhítozik rá, a kőfalak még ilyenkor is a virágokra lehelik a forróságot. 

   Elnézem ezt a kis zsebkendőnyi színes foltot, melyhez annyira ragaszkodom. Sok öröm forrása egész évben az évszakok váltakozásának tükrében. Kevesebbet bírok vele törődni, de amit tudok, megteszem és meghálálja. Nyáron pedig, amikor a legközvetlenebb közelségben lehetnék vele, elutazom, hogy a gyerekekkel legyek, nomeg a magyar családommal, akik egyre kevesebben vannak (szerencsére eljött egy részük 1 hétre július elején!). 

   Kis sajnálkozással képzelem el a kellemes nyári napokat, melyeket a teraszon tölthetnék a napernyő árnyékában, szemben a kert ihlető és bensőségesen jólismert szépségével, írogatva a régóta tervezett vagy folyamatban lévő dolgaimat, olvasgatni a nyugágyban, esetleg barátokkal kávézni, "mélyenszántó" trécselések közepette... 

    Olyan kevés jut belőlük egész évben... De jó lenne, ha maradna augusztus végére is!!!

Dilemma

   Egy hete, hogy kiürült a ház unokaöcsém és családja elutazása után.

   Amíg itt voltak, meglehetősen jól bírtam a ritmusváltozást, a vidámság, a meleg hangulat elleplezte a felgyülemlő fáradtságot, ami hozzáadódott a nehéz első félév mizériáihoz. Amint hazaértem a reptérről, kezdett rajtam kijönni a kimerültség minden szimptómája, olyannyira, hogy szombat-vasárnap már ki sem mehettem a házból és hétfő reggel orvosi időpont után kellett néznem... 

   Most pedig fájdalmas dilemma áll előttem: jó hét múlva elérkezik az utazás ideje. Merjek-e nekiindulni? Az biztos, hogy fáradságos kilométerekben nem lesz hiány, hiszen először az Alpokban töltenénk egy hetet, melyet fiam már rég lefoglalt, s amire én különös örömmel készültem: imádom a hegyeket s az utolsó Alpok-beli vakációm még a múlt század végére esik (1989)... Onnan tovább autóval Magyarország  -  Olaszországon, Szlovénián, Horvátországon keresztül az Alföld déli csücskéig  -  ugyancsak jónéhány km... S ha ehhez még járul egy jó kis magyar kánikula  -  sejtem, hogy kiskanállal kellene majd összeszedni, ami megmarad belőlem. Nem akarom őket semmiben hátráztatni, akadályozni, pedig tudom, milyen kedvesen biztatnak... Mindennél jobban szeretem a társaságukat, s ezt a 3 hetet nagyon vártam. Tavaly már korlátozottabb volt a mozgásom, de az idén még több kellemetlen, fájdalmas adalékkal bővült a helyzet. Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznék, talán sikerült érzékeltetni, mennyire nem egyszerű szeszélyen múlik nálam a választás dilemmája.

   Ha itthon maradok, nem félek az unalomtól : itt a kert, az írás és az olvasás, a magány is megszokott társam, jobban mondva saját társaságomban sem unatkozom. Számomra nagy különbség van a kétféle fájdalom között : más az  egyedüllét fojtogatása és megint más valaki(k)nek a hiánya... 

Szívmelengető hét

  Majd 2 hete hanyagolom a blogomat: igaz, nem unatkoztam! Rögtön az orvosi miegymás végeztével mehettem is egy belga reptérre unokaöcsém és családja elé, akik egy röpke hétre érkeztek hozzám. Kis Clio-m bírta a terhelést (5 nem túl vékony személy és 4 bőrönd szállítását), inkább a hátul ülő utasok sínylették meg a szűkös helyet! 

   Elmentünk a tengerpartra egy napra. Itt északon már levonult a kánikula, friss szél fújdogált, jól lepirultunk, élveztük a tengeri levegőt. Azt hiszem legtöbb magyarban nosztalgia él a tenger iránt, bezártságunk miatt (bár volt ugye, annak idején "ellentengernagyunk" is, amin én gyerekként mindig elcsodálkoztam...) Ettünk kagylót is, kivéve a gyerekek (12 és 20 évesek lesznek hamarosan).

   A hét végét Párizsban töltöttük, fiaméknál. F. nagyon kötődik unokatestvéréhez, 3 év van köztük. Szombaton a Disneyland, vasárnap párizsi séta volt a soron (Champs-Elysées, Diadalív stb.) Én otthon maradtam pihenni. Hétfőn délelőtt jöttünk vissza. 

   Maradt a kedd és a szerda fele. Unokaöcsém megjavított egy-két régóta várakozó dolgot, amire én már képtelen vagyok. Fiával együtt megtisztogatták a kertecskémet is: megmetszették a sövényt a terasz előtt, ami olyan gyorsan nő, hogy már nem láttam el a kert végéig. Kigazolták a virágágyakat és lenyírták a gyepet. A terasz is nyert jó félmétert szélességben. 

   Többször a napernyő alatt ettünk a teraszon (elővettem 6 személyes faasztalomat). Gyors, könnyű ételeket készítettem. A., a feleség, akinek jókedve, mosolya szolgáltatta a napsugarat, teljesen mentesített a mosogatástól: talán már nehéz is lesz a régi mozdulatokat újra feltalálnom...

   Sokat beszélgettünk, ami nekem mindig élvezet, sőt, életszükséglet. Tegnap este elbúcsúztunk a reptéren. Amikor hazaértem, a kiürült nagy ház csendje fogadott, de ha jól odafigyeltem, hangulatfoszlányok, nevetések surranását is lehetett még itt-ott érzékelni a levegőben...

Fiaméknál péntek este (a szemüveges kislány Alice unokám barátnője)

apály

a 2 unokatestvér lovaskocsist játszik nyáron Mindszenten