Lélektan viharban

   Gyors pillantás a naptáramra: június 30. Milyen őrületes gyorsasággal eltelt ez az első szinte teljesen szabad hónap! Tornyosultak előttem a tennivalók, a harmadik kis cédulám is megtelt, s kb. a felét már ki is húztam! Június hangulata hasonlított az időjárásra: a napsütéses, sőt, néha kánikulai napokat gomolygó felhők, futó záporok váltogatták, a múlt pénteken kétszer is átvonult egy óriási zivatar, dörgéssel, villámlással, óriási zuhanccsal, ami errefelé ritkaság.

  Egyik barátnőm éppen vacsorára hívott meg egy vendéglőbe. Rossz napokat élt át a hét elején, ki kellett beszélnie magából az eseményeket. Beszélgetéseink érdekesek, mert bár problémái egyediek, s eredetükre évek óta keresi a választ egy analízis keretében, amely, mint minden gyerekkorban gyökerező probléma feltárása, sok időt igényel. Az ilyen dolgok mélyére hatoló témák mindkettőnk számára szolgáltatnak tanulságokat. Ezen kívül tudja, hogy részemről nincs se bírálat, se ítélkezés, csupán meghallgatás, s mindenki annyit ad magából, amennyit akar, amennyit bír. Az én meghallgatásom mintegy aktív együtt-gondolkodás. 

   Barátnőm kb. 10 évvel fiatalabb nálam, majdnem 30 éve ismerjük egymást. Én magam is bepillantást engedek olykor belső viharaimba,  mintegy reakcióként, nomeg az egyensúly végett is, anélkül, hogy monopolizálnám a beszélgetést. Igaz, lenne mit analizálni rajtam is, de hetvenen túl már minek?... A jövőm immár mögöttem van. 

Is - is...

   Többé-kevésbé hivatalos összejövetelek, baráti beszélgetések élőben, egy-egy ebéd sajátságos kisvendéglői hangulatban, amelyhez a franciák nagyon kötődnek (én is!)  -  egyesek szerint minden fontos dolog terített asztal mellett oldódik meg  -  egymást követik az események, melyek annak illúzióját keltik, hogy visszatért megszokott medrébe az "igazi", a régi élet. A mozik is megnyíltak tegnap, bár az újdonságokra még várni kell egy kicsit. Esténként a Szajna partján fiatalok, öregek ropják a táncot.

   Közben vakációs tervek szövődnek: hova és mikor mehetnénk, családdal, barátokkal. A  tartós napsütés  -  sőt ezen a héten 30°-on felüli hőhullám  -  is erre biztat. Persze, a lappangó vírus árnyéka sem feledhető, főleg az idősebbek számára. Tegnap egy járványügyi (kutató) orvosnő elmondta a tévében, hogy a Covid19 az első 4 napban tünetmentesen fertőz tovább, ez az egyik eredeti vonása, amire csak jó idő elteltével jöttek rá a betegek megfigyelésével. Éppen újdonsága miatt nehéz zöldágra vergődni vele, s emiatt van olyan sok egymásnak ellentmondó vélemény. Sokszor azok is hozzászólnak, akik különben vajmi keveset értenek a dologhoz.

   Próbálom behozni a két és fél hónap légüres terében elnapolt dolgaimat. Kis céduláim megtelnek, majd egyenként kihúzogatom a sorokat, ami nagyon kellemes érzés. Mindig újak adódnak a helyükre, ami szintén biztató. Nehéz mindennek és mindenkinek eleget tenni, de egészében véve szépnek tűnik az élet... Alig merem kimondani egyenesen és mentőöv nélkül, mert legtöbbször ilyenkor csap le rám a "büntetés"! Mintha örökké csak takaréklángon élhetném életemet, az önfeledtség mámora nélkül, óvatosan, tapogatózva, meddig mehetek el az örömben, az elégedettség pillanatnyi kielégülésében, anélkül, hogy falba ütköznék, s kiméletlenül beverném a fejem...

Adrenalin

   Második hete vagyunk (majdnem teljesen) szabadok. A vendéglők nyitva, a mozik is nemsokára, kb. 1 hét múlva. Találkozhatunk szinte korlátlanul, még a franciák számára nélkülözhetetlen tüntetéseket is engedélyezik, kb. ötezer főig, de ki tudja azt ugyebár közben megszámolni?...

   A nyitással együtt a stressz is újra megjelent, szorongatóan, kis céduláival, hogy el ne felejtsem a hirtelen felszaporodott meghívásokat, összejöveteleket, telefonokat ("Eljöhetnék egy kávéra, kis beszélgetésre a teraszodon?" esetleg: "Eljönnék X.Y-nal, ne készülj, hozzuk az ebédet is!"), felhívni ilyen-olyan javítót, elolvasni egy kéziratot, amelyről a véleményemet kérdezik, az orvost, mielőtt szabadságra megy, legalább félórát szentelni szomszédasszonyomnak is, aki egy óriási fej friss salátával csenget be, stb. stb...

   A karantén alatt minden nyugodt mederben folydogált. Biztosak lehettünk benne, hogy a következő napok egy az egyben hasonlítani fognak az előzőekre. Még a napsütés is hozzájárult az egyhangúsághoz (magában véve is nagy ritkaság, hogy kitartson ilyen hosszú ideig). Az is igaz, hogy a nyugodt egyhangúság lassanként letargiába ment át, mint a legtöbb ingerszegény állapot. Legalábbis számomra. Voltak, akik megtalálták benne az egyensúlyt, az örömet is, és képesek voltak alkotni vagy legalább a szekrényükben rendet teremteni. Én ilyenkor tengődök. Ezerszer jobban inspirál a körülöttem nyüzsgő élet!

   Most rámszakadt újra a sok tennivaló, nem panaszkodhatok! Sok elnapolt dolog, hiszen nem intézkedhettünk, olyan is, amit megtehettem volna (írás, rajzolás, pakolás), de nem volt hozzá se kedvem, se energiám. Hát tessék, újra itt az adrenalin-szint emelkedése, ami a munkához kell!

Francia Anyák napja, itt északon

   Itt, Franciaországban, ma volt Anyák napja. Az eseménynek az adott kivételes jelentőséget, hogy február óta először találkozhattam a gyerekekkel. Egy hét óta nincs korlátozás, oda mehetünk az országon belül (mindenféle igazolás nélkül!), ahova akarunk. A gyerekek természetesen azonnal megragadták a lehetőséget, hogy eljöjjenek és már szombat délben összejött a család (melybe menyem szülei is teljes joggal beleszámítanak).

   Ami engem illet, napok óta készültem rá, böngésztem a különböző recepteket a Neten, hogy valamit újítsak is a szokásokon. Végül tejfölös-mustáros szósszal, rizzsel tálalt csirkedaraboknál (comb, mellehúsa) kötöttem ki, amit ugye nem az utolsó pillanatban kell, nélkülözve a társalgást, a konyhában szemmel tartani. Előételnek a rutinos avokádó, apró garnélarákkal megtöltve, melyet tejfölből, kis majonézból és fűszerekből kevert szósszal állítottam össze, desszertnek viszont úgy rendeltem egy nagyon finom tortát. Lábam nem bírt el többet az előző napi 3 órás bevásárlás után, és a szombat esti vacsoráról, valamint a másnapi reggeliről se kellett elfeledkezni. Alighogy megterítettem, délben máris a ház elé kanyarodott a kocsi. 

   Nyilván egymás nyakába borultunk... Nem is bírtam volna elviselni a másfél méteres távolságot... Ők rám való tekintettel vártak az első gesztusra, amellyel nem is spóroltam! S elutazásuk pillanatáig nem győztük meg-megújítani. Megvallom, nagyon jólesett.

   Ebéd után fiam azonnal barkácsoláshoz fogott, apósa segítségével kis kerekeket szereltek a virágos ládáim alá, mielőtt megtölteném őket földdel, virággal. Arra gondoltam ugyanis, hogy mivel a szemetes kukákat hivatottak elrejteni, el kell őket mozdítanom, valahányszor az utcára viszem a kukákat, hogy a szemétgyűjtő autó kiüríthesse őket. Ezért vettem a ládánként 6 kis kereket és fel is akartam őket szerelni én magam, kerekenként 4 csavarral (ami összesen ugyebár 48 csavar!), de hiába merítettem ki magam, nem sikerült. F. viszont félóra alatt a dolog végére járt, (szerszámosládájával érkezett!).

   Menyem és édesanyja eltüntették a mosatlan edényt  -  én vagyok ugyanis a kőkorszaki nő, aki nem akar egymagának mosogatógépet  -  és még jó ideig elbeszélgettünk a teraszon a lemenni készülő nap fényében.

   Másnap reggelinél ismét jót beszélgettünk a menyemmel. Utána ebéd várt bennünket az ő szüleinél, mely szintén jó hangulatban, megszakítás nélküli tereferével telt el, finom falatok mellett. Sajnos, már 5 óra felé el kellett indulniok s én is visszaautóztam a hirtelen megüresedett házba, amely valójában akkor érzi jól magát és virul ki, ha megtöltik az örömteli zajok.

(Lucie unokám nem éppen előnyére látszik a képen, mert éppen eszik, ezért külön is felteszem a maga 14 éves szépségében...)

ez már a vacsora és nem vagyunk nagyon éhesek...