Egy kamaszkutya kalandjai

a liftben a shopping felé

    Jó hét után elmentek az unokáim a másik nagyszülőkhöz. Mondanom se kell, kellemes hét van mögöttem, egy-két melegebb pilanattal fűszerezve. Ez utóbbit nem a lányoknak, hanem a kutyájuknak köszönhetjük: szerencsére csak a hét végét töltötte velünk.

   A Jack Russell tudvalevően hiperaktív, okos és rendkívül gyors kutya. Omega 2 éves, mondhatni, még kamasz. Kint ültünk ebéd után a teraszon (tehát a ház másik végében), amikor is szomszédasszonyom becsengetett. Szaladtam ajtót nyitni, megfeledkezve a közbeeső ajtók becsukásáról... A kutya egy pillanat alatt kiszökött az alig nyitott résen az utcára!... 

ugye, milyen engedelmes vagyok?...

   Azon kívül, hogy többnyire pórázon sétálgat, kivéve az erdőt és a tengerparti strandot, ahol szabadon lehet engedni, hogy megrészegedve rohangáljon és a vízbe vesse magát, nincs a mi két irnáyban is nagyon forgalmas utcánkhoz szokva. Riadót fújtam a kertben, mindenki utána vetette magát, de mint a villám, eltűnt a szemünk elől, hogy egyszer csak már a másik irányból loholjon visszafelé. Sikerült becsalogatnom az ajtón, de a következő percben újra kipattant az utcára! Már a szomszéd fiú is őt hajhászta, nemcsak a fiam és két lánya. Az ebadta többször átfutott az úton, csikorgó pánikszerű fékezésre késztetve az autókat mindkét irányban. Valami csoda folytán fiamnak sikerült egy autó kerekei alól kihúznia, nagyobb súrlódás nélkül. Mondanom se kell, hogy a délután hátralevő része a pszichodráma elcsendesülésével telt...

   Unokáimmal kellemes, lusta ritmusban telt a hét, amelyből a beszélgetések, kártyapartik voltak a legjobbak. Szombaton már vissza is szállítjuk őket a szülőkhöz.

   Lassan eltelik a nyár fele. Szeretném megállítani ezt a szép enyhe, nem túl meleg, szelíd napos időt... Írásra, olvasásra, kertészkedésre kellene még belőle sok-sok...

Júliusi apró-cseprő...

   Vasárnap óta szinte naponta keringenek felettünk apró záporok, de nem elegendőek a kert locsolására. Pedig igazán ráférne! Szombat délután eljött szomszédasszonyom egyik fia, aki pillanatnyilag munka nélkül van (50 év körüli) és jól jön neki egy kis alkalmi pénzkereset. Kertészkedni is szeret, ami szintén megbecsülendő többlet. 4 órán keresztül, többnyire térden állva kigazolta az ágyásokat, megnyírta a megmaradt 3 másik bokrot és a gyepet is. Gyorsan és szakértően dolgozott, megtöltött 5 kukát. 

...ilyen volt a kert...

   Hétfő délután visszajött és együtt elvittük a hulladékot a lerakóba, majd bementünk a szomszédos kertészetbe, hogy néhány zsák földdel javítsuk fel a talajt a rózsafák alatt. Tetejére fakéregből "szőnyeget" terítettünk, amely egyrészt a kiszáradást, másrészt a gaz felbukkanását hívatott gátolni. Megint jópár órán át dolgozott a kertben 33°-os hőségben. Kicserélte a kis "kerítést" is, amely az ágyásokat szegélyezi már évek óta, s melyet még én telepítettem fénykoromban. A gyerekek kutyája sok helyen kidöntögette, sőt, itt-ott meg is rágcsálta... Nyilván azért, hogy halaszthatatlanná tegye a felújítást! Már csak pár tő virág hiányzik, hogy szép legyen minden.

   Tegnap Anne barátnőm ismét uzsonnára hívott 5 személyt, főleg egyik jelenlevő kedvéért, aki 5 éve özvegy és átlépte a 80-at. Jó egészségnek örvend, anyagi gondjai sincsenek, mindig fess és fiatalos, a háza valóságos múzeum, eredeti és hibátlan ízléssel berendezve, akárcsak a kertje. Nem bírja a magányt, állandóan panaszkodik, miközben másoktól várja a vígaszt! Egy idő után nem bírtam megállni, hogy meg ne kérdezzem tőle: "Ha ilyen elhagyatottnak érzed magad, miért nem hívsz vendégeket néha?" Határozott "NEM" volt a válasz. Javíthatatlan, vígasztalan énközpontúság! S természetesen, őt kell sajnálni... Tulajdonképpen igaza van: valóban sajnálatra méltó ürességben él, maga keltette magányban, mely egyoldalúan másoktól várja a feloldást.

Fekete tűzgolyók alatt

    Szép kiállítást terveztek a tavasszal a Louvre-Lens (a Louvre északra kihelyezett "fiókja"), tőlem kb. 1 órás autóútra található múzeumában. Barátaimmal rendszeresen  látogatjuk a kb. évente kétszer rendezett tematikus kiállításokat. A március 25-re programozott "Soleils Noirs", azaz "Fekete Napok" (a Nap, mint égitest értendő) azonban az ismert okok miatt csak most, július elején nyílt meg, s már 4-én útra is keltünk három barátnőmmel.

   A téma a fekete szín volt, melyet a századok során előszeretettel használtak a művészek kifejező eszközként. De a rendezők nemcsak emiatt választották, hanem azért is, mert vidékünk, Észak-Franciaország  identitásának fontos összetevője a fekete szén, gazdagságának és nehéz sorsának megalapozója. A bányák bezártak a múlt század végén (az utolsó ideérkezésünkkel egyidőben, a 90-es évek elején), de sokan tanúskodhatnának még az akkori életről, hacsak a szilikózis nem végzett velük idő előtt. A múzeum maga is egy valahai tárna helyén épült, csillogó üvegkalitka a fekete talajon, melyet lassan benőnek a karcsú, frissen zöldelő fák, bokrok...

   Szín-e valójában a fekete, vagy annak hiánya? Esetleg az összes szín keveréke?... Szimbolikus értelemben az éjszaka és annak minden rejtett veszélye, a tudatlanság, a sötétség, esetleg a halál megtestesítője volt évszázadokon át. A kiállítás ilyen tematikus csoportosításban  -  és nem kronológikus rendben  -  vezet végig bennünket a fekete szín, mint kifejezőeszköz történetén. A 150 kép és szobor elgondolkodtat: a 16-17. sz-i szigorú, sőt olykor zord ünnepélyeségű spanyol, németalföldi portrékon pl. a súlyosan hímzett fekete ruhák a gazdagság, a hatalom jelképei voltak, mert csak igen kevesen tudták megszerezni a ritka kelméket (nehéz volt a fekete szín előállítása!). A romantika korszaka a túlajzott érzelmek drámai kontrasztjának kifejezésére használta előszeretettel a fekete színt.  A 20. sz-ban viszont Kazimir Malevitch, Hantai Simon és Pierre Soulages képeiben önálló elemként jelenik meg. A 100. évét taposó, és még mindig alkotó Soulages két monumentalis képén a fekete szín életre kel: az egyenetlen vastagságú, jobbra-balra dőlő ecsetnyomokon a fény megtörik és a néző mozgásától függően, változó képet teremt...

a magyar származású Hantai Simon

Pierre Soulages

   

    

Elgondolkodtam a kiállítás címén: "Soleils noirs"... Vajon mit fejez ki ez az oximoron az ellentétes töltésű két szó összekapcsolásával? Számomra talán azt, hogy a gyász, a bánat, a csüggedés és az éltető, ragyogó Nap kontrasztját hogyan oldja fel a művészet mindenható ereje...

   Visszatérve, Martine barátnőnk finom vacsorával toldotta meg az élvezeteket, amihez én egy almás süteménnyel járultam.