50 éves ismeretség... szinte egy egész élet...

   Csak másfél órára voltam távol, de amint hazaértem, mindjárt megláttam a pislogó piros pontot a telefonon: valaki hívott távollétemben. Meghallgattam az üzenetrögzítőt a számítógépen és azonnal lefutott előttem egy híján 50 év... Ennyi ideje ismerjük egymást azzal a pár évvel idősebb francia házaspárral, akikkel még esküvőnk után, 1973-ban találkoztam először, a budapesti francia konzulátus egyik fogadásán, ahova pedig semmi kedvem nem volt G-t elkísérni... 

   Soha nem szerettem ezeket a formális összeröffenéseket, a kötelező és többnyire maszkként viselt mosolyokkal, de kifogástalan modorban, amely mögött azonban legfeljebb kíváncsiság rejlett, nem pedig őszinte érdeklődés. Akkor még nem ismertem a diplomáciai etikett szabályait, de igyekeztem a legtermészetesebben úszkálni ebben a kis akváriumban, ahol a halacskák jól ismerték egymást, s időnként fel is falták a gyengébbeket... Ráadásul G. már jóval előbb elmesélte, hogy őt is figyelmeztették jóakarón a kis akvárium lakói a magyar lányok csapdáira, akik "vadásznak a francia útlevélre, s mihelyt kezükben van a becses papír, azonnal el is válnak"... Arról nem beszélve, hogy egy-két ugyanolyan jóakaró magyar kollégám pedig a franciák feltételezett csapodársága miatt intett óvatosságra. Engem mindkettő nagyon durván érintett, hiszen valódi történetünket rajtunk kívül senki sem ismerhette. Ekkor érlelődött meg bennem az elhatározás, amiről később G-t is meggyőztem, hogy miután lejár magyarországi szerződése, lakjunk inkább egy harmadik országban, mindketten"idegen" státuszban, hogy egyikünk se legyen előnyben saját hazájában.

   Michel és Marie-Jeanne akkor már egy ideje Budapesten éltek, Michel a francia intézetben dolgozott. Legközelebb Nyugat-Berlinben jöttünk össze, bevásárlás közben : ők már egy ideje ott laktak. Ettől kezdve 5 éven keresztül gyakran összejártunk, s amikor ők Bulgáriába költöztek, nálunk hagyták lányukat az érettségi évére.

   Ezután hosszú időre szem elől tévesztettük egymást, bár lányuk, Anne eljött hozzánk Isztambulba látogatóba. Michel több könyvet írt, irodalmi folyóiratunkba is küldött néha szöveget és többször eljött Valenciennes-be. 

   Legutóbb 15 éve, G. temetésére. 

   Azóta is felhívjuk egymást évenként egyszer-kétszer. Az idő lassan eljár felettünk, rajtuk egy kicsit még előbbre, mint rajtam. Mégis, amikor a telefonban meghallom a hangjukat, azonnal felvehetjük a beszélgetés fonalát, melyet mintha csak tegnap tettünk volna le.