Villámlátogatás

    Még javában tart a 20-22°-os tavaszi idő, bár napközben már fátyolfelhők gyülekeznek az égen. Napernyőm még becsomagolva fekszik a folyosón, várja, hogy felállíthassam a majdani teraszon... Sokéves itteni tapasztalatom viszont azt babonás előérzetet sugallja, hogy a szép április után a május hűvös és esős lesz, már csak azért is, hogy eleinte kizárólag belülről gyönyörködhessek majd az új teraszban!...

mai állapotában

   Nem vagyok éppen terasz-megszállott, de tudni kell, hogy az itteni éghajlat alatt nagyon fukaron mérik a napsütéses órákat. Az én délalföldi emlékezetemnek pedig hónapokig tartó, szinte megszakítás nélküli szép időre lenne szüksége! Bár az itt eltöltött 32 év alatt lesrófoltam a vágyaimat e téren, a napsütés mégis állandó hiányérzetben tart, főleg a végetérhetetlen őszi-téli szürkeségben.

   Beszéljünk azért vidámabb témáról is. Mindenekelőtt P. Éva meglepetés-látogatásáról a múlt csütörtökön, Brüsszelben élő lánya és másfél éves kis unokája társaságában. Éva szép diákéveim egyik kellemes emléke maradt, a debreceni egyetem orosz szakos csoportjának egyik kedves, dinamikus vezető egyénisége, akikkel a negyedik évet Moszkvában töltöttük. Sok koncert, színházi előadás, balett a Bolsojban és a Kongresszusi Palotában a Kreml falai mögött, utazások a Baltikumban, Közép-Ázsiában és a Kaukázusban stb. közös emlékei kötnek össze bennünket. Azóta 52 évig szem elől vesztettük egymást. Éva talált meg a Facebookon pár hónapja, s azóta gyakran beszélgetünk írásban vagy telefonon. Mindig csodálattal töltöttek el a hajdani barátságok eltéphetetelen szálai... A fiatalság különösen szilárd kötelékeket teremt. Éva eljött a lányához látogatóba, és felajánlotta, hogy visszautazás előtt "elugrananak" hozzám (Brüsszel ide csak 100 km). Nem is kell mondani, mennyire megörültem, s csak abban reménykedtem, hogy előző szombat óta tartó rossz állapotom csütörtökig megenyhül. Nagyjából így is történt. Megfogadtuk, hogy amint lehet, megismételjük a találkát. Addig is táplálkozom belőle egy jó darabig. Köszönöm, Éva, hogy eljöttél hozzám!

Éva hajdanán...

... és ma, unokájával

Hová tűnt a teraszom?...

 

   Csütörtökön, úgy éjjel 3 felé, lefekvés előtti szokásom szerint végigskáláztam a mobilomon és néhány órája várakozó üzenetre bukkantam  : "Jöhetek holnap reggel 9 felé szétszedni a teraszt?" A telefonszám ismeretlen volt, de csak egyetlen személyre gondolhattam : kedves barátnőm ezermester unokájára, aki megígérte, hogy új teraszt épít nekem a régi helyett, amelyik itt-ott már beomlással fenyegetett. 8 éve épült a konyha átalakításával egyidőben, de úgy tűnik, hogy akik csinálták, "kispórolták" belőle a nedvességálló faanyagot... A jobb sarokban álló kis fabódé, amiben a kerti szerszámokat tárolom, szintén kezdett veszélyesen előre hajolni, ráadásul a legutóbbi szélvihar levitte tetejének nagy részét. 

   Valahányszor ezekre a részletekre tévedt a tekintetem, mindig elkeserített: életemnek szánalmas szimbólumát láttam benne! "Lám, mi vár rád, lassanként romba dőlsz te is, most még csak dülöngélsz, horpadozol itt-ott, de csak idő kérdése, hogy összeomolj..." (nem kell a szomszédba mennem a biztató, pozitív gondolatokért!)

   Tudvalevő, hogy ha kora reggeli programom van (orvosi időpont, utazás stb), alig-alig tudom a szemem lehunyni. Most sem aludtam másfél óránál többet. A. a megbeszéltnél előbb érkezett, és egy-két óra alatt puszta kézzel szétszedett mindent, bódét, teraszt, felkapta a virágos ládákat  -  melyeket én alig tudtam arréb huzigálni  -  és letette őket a kert másik végébe! Csak bámultam a konyhaajtóból!

   Végre ismét kisütött a nap, s bár 12-14° van, mégsem kávézgathatok a teraszon... A helyén a fenti képen tátongó kb. 18 négyzetméteres romhalmaz fogad. Egyelőre azt sem tudom, meddig.

"Ó, tarts ki addig lélek, s védekezz!"

    Kint szorgalmasan, kitartóan esik. Kellett már nagyon a talajnak! Több héten át kecsegtetett bennünket a napsütés, hogy igazán itt a tavasz. Kis japán juharomat, sem a hortenziát nem tudta átejteni. Leveleik még alig-alig kezdenek előbújni.

   A hóeséssel nagyot esett a hőmérséklet, éjszakánként fagyott is. Ha visszagondolunk, már a harmadik tavaszunk telik ilyen nyomott, visszás hangulatban, nem számítva az előzőek klíma katasztrófát rebesgető jóslatait. Az utóbbi háromban viszont megvan rá a kézzel fogható ok.

   Jelenleg százharminc ezren felüli a napi covid-fertőzöttek száma (legalábbis a tesztelteké), többnyire enyhe lefolyással, bár napi száz halottal. Már nem is közlik a legutóbbi variáns nevét, fontosabb hírek monopolizálják a figyelmünket: ukrán-orosz háború, választások itt és ott. A járványszakértőket katonai szakértők váltották fel a TV-ben.

   Eltökéltem pedig, hogy igyekszem reménytkeltő, kellemesebb témáról írni, hogy egy lélegzetvételnyi friss levegőt engedjek be a blogvilágba a lehangoló hírek közepette. Van-e olyan rugalmas az emberi természet, hogy az átélt újabb és újabb rossz hírek tengerében a felszínen tudjon maradni, és ha egyszer netán újra béke lesz, tudjuk önfeledten átélni a boldogságot. Ahogyan Radnóti mindenkinél jobban érezteni tudta velünk, pedig neki volt rá a legkisebb esélye:

...Nyarakra gondolunk s hogy erdeink

majd lombosodnak s bennük járni jó,

s kertjeinknek sűrű illatában

fáján akad a hullni kész dió !

s arany napoknak alján pattanó

labdák körül gomolygó gomolyag,

gyereksereg visong a réteken

zászlós sörényű, csillogó lovak

száguldanak a hulló nap felé !

s fejünk felett surrog és csivog

a fecskefészkektől sötét eresz !

Így lesz-e? Így ! Mert egyszer béke lesz.

Ó, tarts ki addig lélek, védekezz !

Skót zuhany

   Több éve élünk már ebben az állandóan változó érában, amelytől sokáig azt reméltük, hogy csupán múló epizódról lesz szó és hamarosan visszatér a régi szép és megszokott idő (amit pedig néha egyhangúnak, unalmasnak véltünk), sőt, még szebb lesz, hiszen levonjuk majd a rossz tapasztalatok tanulságait. Aztán egymást követték a válságok, melyek mindig újabb és újabb alkalmazkodást, áldozatot kívántak tőlünk és a jövő képét is egyre sötétebbre festették. 

   Ha visszagondolok nagyszüleimre, egyetlen reményük a túlélés volt: "valahogy kibírjuk, csak rosszabb ne legyen..." Szüleim már reménykedhettek a jobb jövőben, amellyel nemcsak a kommunista propaganda kecsegtette őket, hanem bizonyos mértékig valósággá is vált számukra. Főleg az az álom, hogy a következő nemzedéknek jobb legyen az élete. Keményen dolgoztak, sokszor a pihenést sem ismerve, hogy a gyerekeiknek megkönnyítsék az indulást és gyönyörködhessenek bennük.

   Bár az efajta visszatekintéstől húzódozom, be kell látnom, hogy egyre gyakrabban esek a csapdájába. Talán azért, mert öregszem és önkéntelenül is a múlt felé fordul a tekintetem, hiszen ez a táj immár sokkal tágasabb, eseménydúsabb, benépesítve életem halványuló alakjaival, emlékezetem kísérteteivel. A jövő beláthatatlan ugyan (szerencsére!), de tudjuk jól, hogy az előttünk álló út sokkal rövidebb lesz.

   "Douche écossaise" (skót zuhany), mondja a francia kifejezés, vagyis hideg-meleg zuhany váltogatja egymást, anélkül, hogy mi nyitogatnánk a csapokat. Alighogy kilábaltunk a bank-spekulációk okozta válságból, jött a Covid, mely felrázott a rövid megkönnyebbülésből. Most pedig az orosz-ukrán háború világra szóló lecsapódásai okoznak mély nyugtalanságot. S azt már nem is merem említeni, hogyan hat érzékenységünkre a 20° feletti tavaszi napsütés brutális eltűnése a -2° és a több centis hó kíséretében egyetlen éjszaka alatt...