Nem tudom megállni, hogy ha csak pár szó erejéig is, de ne nyissam meg a blogomat.
 |
| 18 évesen |
Most már valóban az utolsó csengetés hangzott el, még ma délelőtt nekilátok a "dolgozat" megírásának. Fel is keltem 9 óra felé, de első utam mindig a blogjaimra, a virtuális levelesládámhoz vezet. És akkor jött a hiányzó negyedik bejegyzés megírásának fogadalma, ami kicsit kihívás is egyben : 2 napom maradt! Maximális az adrenalin szintem, jöhet a feladat teljesítése!
Két napja komolyan havazni kezdett. Eddig csak játszadozott velünk a pár centi, ami néha ijesztgetett ugyan bennünket, de hamar elolvadt. Tegnap azonban le kellett mondanom az előre megbeszélt időpontról, amelyre a kórházban várt a szemész, aki a szememet műtötte. Elindultam én az autóval a frissen hullott, több mint 10 centis hóban, ami itt az utóbbi években ritkaság. Pár száz méter után visszakanyarodtam, mert nagyon csúszott az út a ráfagyott hó alatt, a közlekedési lámpák előtt és a körforgalomnál muszáj volt fékezni, ha óvatosan is. Sót minden jel szerint nem látott az aszfalt, s a téli gumikat is kevesen szerelték fel (nekem nincs is...), hiszen évek óta nem volt rájuk szükség. Most pedig itt északon jó sok hó leesett, komoly fennakadásokat okozott az utakon. Az időpontomat áttették péntek délelőttre, de nem vagyok benne biztos, hogy nem kell-e újból elhalasztani.
Szerencsére a házban meleg van (20°), s bár a kenyér elfogyott, gyalog majdcsak elballagok a sarokig... Igaz, hogy a járdáról senki se söpri le a havat a háza előtt, hisz a magamfajta öregasszonyok nem merészkednek a küszöbön túlra. Félünk az elcsúszástól, a töréstől, a végleges mozgásképtelenségtől.
Miközben ezeket a sorokat írom, kaparás, karistolás hallatszik az utcáról.
Kinézek : hát a szomszédasszonyom fia (a közeli kisvárosból jött át) kaparja az aszfaltra fagyott hóréteget anyja háza előtt és megtoldja az enyémmel is! Hálásan megköszönöm neki.
Úgy kezdődik számomra ez az új év, mint akit arra kényszerítenek, hogy gúzsba kötve táncoljon... Sok minden összejött ennek érdekében : a második operációt megelőző stressz (reggel 7-re voltam behíva a kórházba, 2 óra alvás után, fél 6-kor keltem); a szemembe csöpögtető nő napi háromszori megjelenése; a napközbeni -4° -5°, melyet - a jéghideg szelet hozzátéve - állítólag -15° -17°-nak érzékelünk; a városházáról postaládánkba érkezett levélke, mely újabb felfordulást, gödrök kiásását, a parkolás lehetetlenségét rebesgeti számunkra az utcában, ezúttal április végéig. Ha valaki igazi gondok között őrlődve olvassa ezt a listát (nincs benne minden!), kinevet, esetleg bosszúsan a fejét csóválja : "Jódolgában nincs más baja!" Igaza van, ennél sokkal nagyobb bajom is volt már. Csak hát, a mérleg másik serpenyője nincs vele egyensúlyban...
Szerepe van ebben az állandó fáradtságérzetemnek is, amiért szintén csak magamat okolhatom. G. halála óta képtelen vagyok idejekorán lefeküdni, éjjel 2-3 óra tájban még "gyüszmékölök" (ahogy alföldi nagyszüleim mondanák) a nappaliban, csak hogy elodázzam a lefekvést... Fiam már rég felment a szobájába, mert másnap 7 előtt kel. Mióta itt van (november eleje óta) olyan jól alszom, mint a biztonságérzettől békésen szuszogó kisbaba, csak a lefekvéssel van baj. Ráadásul fél 8 felé kibújok az ágyból, hogy még láthassam egy kicsit a fiamat, mert este 8 előtt nemigen ér haza. Péntek este azonnal autóba ül, vacsora nélkül, mihelyt a munkából megjön, hogy mielőbb láthassa a családját (250 km), amit teljesen megértek. Szombat-vasárnap reggel se hozhatom ba az alváshiányt, mert reggel 8 előtt jön az első cseppeket adagoló nő, legalább 2 hétig, azután már én veszem át a dolgát a hónap végéig.
Nem akartam pedig "nyavalygással" kezdeni az évet!... Talán annak tudható be, hogy koraősz óta alig láttuk a napot. Helyette az állandó eső hullott ránk hónapok óta, s ha meg is állt néha, a felhők ritkán szakadtak fel.
Tegnapelőtt megpillantottam az első virágot a kamélián a sokszáz bimbó között. A langyos tél csalogatta elő. Attól tartok, hogy a mostani vagy még későbbi fagyoktól mind lehull.
 |
| ...ma besütött ránk pár percre... |
 |
| a kamélia első virágai -5 fokban |
Érdekes módon, minél messzebbre érnek ismerőseim (s velük jómagam is) a korban, annál előbbre kerül jókívánságaik listáján az "egészség" szó. Akárcsak az enyémen. Gondolom, nem véletlenül. Megkísérlem felidézni, mivel is kezdődött hajdanában az a bizonyos lista?... Mit is kívántunk boldogult fiatalságunk idején az első helyen? "Boldogságot, szerencsét". Az egészség többnyire adott volt, eszünkbe se jutott. Később "Bort, búzát, békességet", sikereket a munkában. A "jó egészség" hatvan után került első helyre. S lassanként szinte megelégszünk vele, hiszen elsődleges feltétellé vált. Ha nincs meg, a többit is "mögöheti az avas", ahogy nagyanyám mondta valaha...
Napok óta csak a boldog új év utáni sóvárgás kering a Neten. Kívánjuk minden erőnkkel másoknak, magunknak is, de mintha csak a mágikus gondolat reményének engedelmeskednénk vele : hatalmát tekintve már nemigen vannak illúzióink. Azért úgy vagyunk vele, mint apám a miatyánkkal, melyet félhangon mormolt barátja koporsója mögött ballagva. Mivel templomba nem járt, meglepetten feltettem a kérdést: "Hát te még emlékszel rá?" "Sose lehet tudni...", felelte antik bölcsességgel.
Ez az epizód mindig emlékezetembe villan, amikor magam is tiszta szívből megfogalmazom jókívánságaimat. Hátha mégis... sose lehet tudni... Egyúttal alkalom arra, hogy jelezzem mindazoknak, akikhez szólnak, mennyire kedvesek, fontosak nekem, legyenek családtagok, közeli barátok, távolabbi, esetleg virtuális ismerősök. Valamennyien felélesztettek bennem egy-egy (sőt, több) kitörölhetetlen érzést, emléket, melyektől könnyebb, elviselhetőbb lesz az élet.
