Télvégi pillanatfelvétel

    Végre kisütött a nap hosszú esős hetek után!... Tegnap még 5° volt napközben, metsző észak-nyugati szél kíséretében. Jó jel, gondoltam, hátha szétfújja a felhőket... Igy is lett ma reggelre. Talán segít kikecmeregni a gödör fenekéről, ahol hellyel-közzel február eleje óta üldögélek.

     A fürdőszobában a tükörbe pillantottam : nyúzott, sápadt arc nézett vissza rám, se rövid, se  hosszú hajjal, benne pár ősz szállal, amit nem lehet már a napsütésre fogni és melírozással álcázni. Eszembe jutott, hogy pár éve még nem kerültem a tükörképemet, sőt visszamosolyogtam rá, hogy jól kezdődjön a nap... Most pedig elég volt egy pillantás, hogy gyorsan összekapjam magam, és elmenjek a fodrászhoz. Egyelőre csak vágattam belőle, hogy valami formája legyen újra, amivel kivárhatom a tavaszt. Sorra kerülhet tán még egyszer az enyhe "melírozás" is, mintha a napsütés csak úgy mellékesen hagyná ujjai nyomát a hajamon egy tengerparti vakácion, ahová valószínűleg többé már nem megyek...

   Az elmúlt hét nem sok esélyt hagyott a pihenésre, s bár a program érdekes volt, jutott belőle minden napra, a végén mindannyiszor darabokban szedtem össze magam. Nem tudtam ellenállni a jó beszélgetések lehetőségének, a többi majd lesz valahogy. 

   A végén még a vasárnap se lett kivétel, bár egyedüllétről, pihenésről ábrándoztam, semmi előre megtervezett programról, hanem szabadságról, amelyben az ember átadhatja magát a jelen váratlanul felbukkanó kis vágyainak, szeszélyeinek, a pillanat meglepetéseinek... Helyette elkészítettem egy jó adag gyümölcssalátát desszertnek Anne barátnőm rögtönzött ebéd meghívásához. Négyen voltunk, jót beszélgettünk, 5 óra felé értem haza, s már várt Catherine telefonja : szóljak, ha hazaértem, szeretne eljönni egy kis beszélgetésre. Az idén még nem találkoztunk, örültem, hogy láthatom, mielőtt átesne egy gerinc-műtéten a hét vége felé... 8 utánig trécseltünk, mindannyiszor meglepődve, hogy mennyire hasonlítanak reakcióink az élet dolgaira. Ezután már csak a bejárati ajtó zárjának kis neszére vártam, mely fiam visszaérkezését jelzi hazulról, vasárnaponként éjfél tájban... 

virágzik a szomszéd szilvafája is...

Mindennapi bosszúságok

tavaszodik...

    Ma ismét csodás napsütés fogad, mihelyt elszakadok a képernyőtől és kinézek az ablakon. Február közepén nyugtalanító a 16°, de annyira azért nem meleg, hogy sétára csábítson. Holtfáradt vagyok. 

   Főleg azért, mert az október eleje óta tartó utcai munkálatok teljesen kiszámíthatatlanul vetnek kínzás alá bennünket. Csak hogy ezt a hetet említsem : a múlt héten kaptunk egy "üzenetet" a levelesládánkba, miszerint kedden és csütörtökön (13-án és 15-én) elzárják a vizet reggel 8 és este 7 között az utcánkban. Mi legyen a fűtéssel, mely egyben a melegvizet is szolgáltatja? Senki se tudta. Felkeltünk kedd reggel a fiammal jó korán, hogy még az elzárás előtt letusolhassunk, ki-ki saját fürdőszobájában. Kis vizet tartalékoltam a napi használatra (az ivásra lesz ásványvíz). Kedden reggel 8 felé meginterjúvoltam valakit a munkások közül, amikor fiamat kikísértem az ajtón. A vízelzárás? A jövő héten lesz, közölte kedélyesen. Mondom, papíron jelentették be az "illetékesek"! Tévedtek, zárja le egyszerűen. Gondoltam magamban, igazán megtakaríthattak volna nekünk egy csomó stresszt...

   

Másnap, szerdán, egészen véletlenül észrevettem, hogy az utca másik oldalán levő nagy gödörtől átköltöztek a zajos gépek a mi oldalunkon levő gödörhöz. Kérdem az egyik munkást : helyet változtassak az autóval? Nem kell, nem zavar, feleli, viszont a vizet másnap, azaz ma, csütörtökön fogják végül is elzárni. Újabb stresszhullám és reménytelen előkészületek. Ma reggel szintén korai kelés (és kevés alvás az éjjeli bagolynak). Miért, miért nem, már reggel 6-kor beindultak a gépek a szobáink ablakai alatt. A vizet tényleg elzárták 8-kor, de d.u. 3-kor visszajött! 

   Most már semmin sem csodálkozom, és kérdezni se kérdezek többé. 86 éves szomszédasszonyom állandó pánikban naponta többször felhív. 

Cogito ergo sum

    Kezdek magamhoz térni a pár napos intenzív rosszullétből, ami már máskor is előfordult velem, főleg kisebb-nagyobb stresszel járó erőfeszítés után. Most éppen a péntek esti összejövetelen felolvasásra került, a "kétkedés" filozófiai és mindennapi oldaláról szóló kis vitaindítóm után két nappal. Tudvalevőleg saját kétkedésem első tárgya én magam vagyok : nehéz saját teljesitményünkben holtbiztosnak lenni, én legalábbis nem vagyok, hiszen túl közelről szemlélem ahhoz, hogy véleményem tárgyilagos lehessen. Annál is inkább, mert én aféle botcsinálta, műkedvelő filozofálgató vagyok! Igaz, hogy a nagy elődök szerint a filozófia lévén szó szerint "a bölcsesség szeretete", mindenki képes (lenne) rá, sőt, talán műveli is a maga módján bizonyos fokon.

   A kételkedés témáját magam választottam, mert mióta az eszem tudom, óvakodtam attól, hogy bezárjanak bármi "kinyilatkoztatott" rendszerbe (legyen az politikai, vallási, művészeti stb), anélkül, hogy ne maradhatna egy kis nyilás, ahol friss levegő, kérdések-válaszok, ellenvélemények lehetősége, meggyőzésre törekvő érvek csatája ne zajlana le, s helyette kötelezően le kelljen borulni bármely tekintély előtt. Egyszóval, szabadon, saját magam mérhessem fel választásom esélyét, kockázatát.

   Nehéz pár szóban összefoglalni a kis vitaindítót, hiszen sokan hagyják rá magukat bizalommal a tekintélyre, mert megmenti őket a gondolkodás erőfeszítésétől. A politika területén pl. sok diktatúra él ebből a hosszú tapasztalatból. Elsősorban azt feszegettem, hogy a kételkedés a gondolkodás motorja, de nem jelenti azt, hogy le kell ragadni az állandó kétkedés állapotában, hanem elfogadni dialektikáját : miután  a minden oldalról megtörtént vizsgálódás után kidolgoztuk álláspontunkat, előfordulhat, hogy egy idő után újra mérlegre kell tennünk, hiszen az élet maga mozgás, a körülmények és velük mi is változunk. Ez utóbbi gondolattal a hagyományok sziklaszilárd védelmezőit volt szándékom megcélozni és egy kis mozgásra invitálni. Legnagyobb meglepetésemre nem támadtak meg... A kételkedés, ellentmondásos eszmecsere ugyanis feltételezi az ellenvélemények tiszteletét is.

   Nincs rá hely és alkalom, hogy bővebben is belemenjek a témába, lényeg, hogy nagyon kedvezően reagáltak az egybegyűltek, több, mint egy órán át tartottak a hozzászólások (s az én válaszaim), többen el is kérték a szöveget. Jól éreztem magam, kétségeim oszladozóban... A stressz elmúlása után a leszállás néha még nehezebb. Én legalábbis két emeletet zuhantam, s bár a fejemben kellemes zsongás uralkodott, lábaim felmondták a szolgálatot, s 24 óra alatt 3 kilót fogytam... 

   Ma már   -  a harmadik, negyedik napon  -  jobban vagyok.