Egy mozgalmas hét, ahol minden jó, ha a vége jó!...

    Franciaországban ma van Anyák napja. Az ég nem ünnepli a szürke felhők alatt, a terasz még nedves az éjszakai esőtől. A gyerekek nem tudtak eljönni, sajnálom, de megleszek egyedül, már megszokhattam ennyi év alatt... 

   Tegnap megfőztem a borjúragut, kész a heti menü, nem lesz vele gond, csak a körítést kell majd variálni. A pénteki program igen zsúfolt volt, mert éppen az 5 óra felé nálam kezdődő összejövetelhez olvasgattam, amikor az autójavító felhívott, hogy kész az autóm, mehetek érte. Lelkem mélyén gyanítom, hogy szerepe volt ebben a néhány elkeseredett telefonnak is, melyet a biztosítóhoz és a szakértőhöz menesztettem, azzal fenyegetőzve, hogy elviszem az autót máshova, ha a három hetes várakozást is átlépi... Igy hát gyorsan el is vitt az egyik barátnőm a javítóig  -  félbehagyva az esti összejövetelhez a készülő süteményt! 

   Az említett délutáni gyűlés után gyorsan el kellett mennem, mert 20 órára egy irodalmi estre voltunk hivatalosak Murielhez. Egy északabbra lakó költő barátját hívta meg, hogy megismertesse velünk számos megjelent verseskötetét. Kb. 20-an jöttünk össze M. hangulatos, emlékekkel teli házában, melynek legkisebb négyzetcentimétere is képekkel, könyvekkel, tárgyakkal van betöltve. A meghívott költő egy házaspár társaságában jó 200 km-t autózott idáig (s éjfél után ugyanannyit vissza!), de azt hiszem, nem bánták meg, mert az est szokás szerint nagyon meleg, közvetlen hangulatú volt : egy-két résztvevő saját műveiből olvasott fel a témához ("generációk lánca"), majd megosztottuk a hozott finomságokat, élénk beszélgetések közepette. A késői óra ellenére feldobott hangulatban tettem le E. barátnőmet a házuk előtt, s bár ő maga inkább korai lefekvéshez van szokva, másnap bevallotta, hogy rég nem aludt ilyen jót!

   Ezzel még nem lett vége a programoknak, mert másnap, szombat este felé egy színházi bemutatóra voltunk hivatalosak egy tőlünk 20 km-nyire levő faluba : társulatunk egyik tagja (civilben rendőr(nő), de sokrétű érdeklődése számos egyéb irányba is vonzza) írt egy darabot, melyet ő maga vitt színre a falu lakosaiból verbuvált műkedvelő színjátszókkal, sok-sok munkával és meglehetős sikerrel!

   Ma pedig pihenésre, írogatásra szánom a napot, s ha sikerül, kiteszem a zöld napernyőt is a teraszra, hátha nem mos el bennünket az eső!...

Várakozásban

    Milyen könnyen betörhető a lázadozó emberi szellem! Egy hét kellett hozzá, hogy  -  ha a megbékülésig nem is  -  de eljussak a várakozó ürességig az elmúlt hét végetérhetetlen napjai alatt... Tartom magam ebben légüres térben, ahogy lehet, hogy ne mardosson állandóan az igazságtalanság tehetetlensége. Megpróbálom csillapítani a gyűlölet, megvetés fojtogatását az ismeretlen idióta iránt, aki csak úgy szórakozásból ennyi költségbe, nehézségbe kevert. Miközben gyönyörűen sütött a nap a hét nagy részében, sok hivatal és szolgáltató egyenesen kivett egy egész hét szabadságot. A franciáknál nemzeti sport az ún. "híd" (két szabadnap közötti munkanappal megtoldható szünet, melyet nem kell bonyolult kalkulációk árán ledolgozni, mint annak idején M.o-on). Állítólag mihelyt megérkezik az évi új naptár, a többség azonnal azt böngészi, milyen lehetőségeket nyújt majd a "hidakra"!

   Kedves és együttérző barátaim közül sokan felajánlották segítségüket, hogy elvisznek ide-oda, míg az autómat nélkülöznöm kell. Nehezen szánom rá magam, hogy elfogadjam : amíg lehet, szeretném megőrizni, ami hajdani önállóságomból megmaradt, mert tudom, hogy egyszer úgyis vége lesz.

   Volt, aki felvetette : autó nélkül is jól lehet boldogulni, nincs is jogosítványa, és milyen jól megvan nélküle! Természetesen. Nekem se volt 27 éves koromig, sőt a családomban senkinek. Nehezebb sajnálni annak hiányát, amit nem ismerünk. Anyósom beszélt rá annak idején, hogy milyen fontos levizsgáznom autóvezetésből, mert nagy szükség lehet rá, ki tudja, mit hoz a jövő. Mintha olvasott volna benne! Néhány évtized múlva sokszor be kellett töltenem a sofőr, esetleg a mentős szerepét. 

   Még ha nem is gondolunk az efféle végzetes szituációkra, az autó egyenlő az egyfajta szabadság érzésével. Ha nem is használja az ember állandóan (bár egyeseknek munka- és közlekedési eszköz), de készen áll (ablakom alatt), hogy rögtönözhessek, s ez mindig nagy kedvtelésem volt! Itt körülöttem szinte mindenkinek van egy vagy több, 80 éven túl is vezetnek, kivéve ha valamilyen betegség akadályozza őket, de legalább kisebb távolságokra. A függetlenség érzése felbecsülhetetlen! Főleg, ha az ember lánya érzi, hogy legjobb esetben pár év múlva úgyis le kell róla mondania...

Egy feneketlen kanál vízben...

    Francia blogomon hosszasabban ecseteltem a még viszonylag friss élményemet az autómmal kapcsolatban. Akit érdekelne és nem olvasta eredetiben vagy gépi fordításban, annak itt megosztom magyarul, ha nem is szó szerint.

   Utcánkban a másik oldallal ellentétben, a miénken nincsen a házakhoz garázs, így a kis piros Clio-m immár 15. éve parkol a ház előtt. Eddig még kisebb-nagyobb szerencsével megúszta a kedvtelésből, unaloműzésből rongálókat, az utca éjjel-nappal elég forgalmas. Vagy háromszor letörték ugyan a visszapillantó tükröt a járda felőli oldalon, de ennyi év alatt ez még nem a Vadnyugat. 

   A kellemetlen események mindig sorozatban támadnak, számtalanszor bebizonyosodott már. Először az autó kulcsa adta ki a lelkét, s mivel úgyis esedékes volt a 2 évenkénti revízió, május 15-re kaptam időpontot, ez a hét ugyanis szerdától vasárnappal bezárólag legtöbb helyen zárva lesz a dupla ünnep miatt. Ismeretlen hősöm a hétfő délelőttöt választotta, hogy huzamos időre megmérgezze az életemet, mármint ami belőle megmaradt...

   Szomszédasszonyom átjött 11 óra felé, hogy fénymásoltasson velem egy hivatalos papírt, s főleg beszélgessen egy kicsit. Amikor kikísértem fél óra múlva, az autó jobb első ablaküvege ripityára törve hevert a járdán és az ülésen, az ajtó nem csukódott és a zár alatti részt is alaposan benyomták. A házban semmit sem hallottunk az egészből.

   A délután jó része telefonálással telt : biztosító, szakértő, javító többszörösen, az én megszokott szervizem zárva, másikat keresni, aki el is szállítja még aznap. Mindezt a zárások megkezdése előtt, mert a következő 5 napban senki sem lesz elérhető!... 

   Nem tudom, kedves kortársaim az olvasók között, észrevettétek-e, hogy az évek múltával csökken az ellenállásunk a váratlan és kellemetlen eseményekkel szemben? Amit annak idején könnyedén, majdhogynem félvállról elrendeztünk, most valóságos pánikot kelt bennünk, és hajlamosak leszünk belefulladni abba a bizonyos kanál vízbe... Pontosan amelyikben én most evickélek... 

(kép : visszatérés a rajzoláshoz, folyamatban... T. R. 2024)