Kis helyzetjelentés borús időben

    Gyorsan elkezdem ezt a még csak harmadik bejegyzést ebben a hónapban, pedig alig pár nap maradt belőle! Ez is mutatja a haszontalanul elfecsérelt drága időt! Sokat töltöttem belőle a képernyő előtt... Olvastam, bámészkodtam, újraolvastam, remélve, hogy némi ihletet csihol ki belőlem... Visszafojtottam néhány feltörő vágyat, hogy elmenjek itthonról; aztán kinéztem az ablakon az utca lehangoló állapotára és lemondtam róla, hogy nagynehezen elaraszoljak a kavicsokon a több utcányira parkoló autómig.    

   Alighogy kilábaltunk a Covid idejéből, a kényszerű házifogságok keserves lemondásaiból, most 3-4 év múltán ismét bele kell törődnöm a bezártságba, hogy még egy sétára sincs kedvem elhagyni a házat, nekivágva a feltúrt utcának, mely már két év óta a szemem elé tárul...

   Szomszédnőm, aki a 87. éve felé ballag, bemenekült január végén egy öregek otthonába. Túl nagy lett számára a ház egyedül és nehezen viselte a munkagépek zaját is. Azóta jobbról nem lakik senki, ami eleinte nagyon szokatlan volt, figyelembe véve szomszédnőm házmesteri hajlamait. Mihelyt kiléptem az utcára, rögtön az ajtajában termett, hogy megtudakolja, hova megyek. Felesleges mondanom is, hogy mennyire irritált vele, de lenyeltem, mert tudtam, hogy állandó kommunikációs éhségben szenved, amellett, hogy az igazi nagylelkűség se hiányzik belőle. Sajnáltam is, hogy ilyen nehezen tud szembenézni bizonyos fokú egyedülléttel. Anyára emlékeztetett, és méginkább arra ingerelt, hogy ne várjam másokra, amivel nekem kell megbirkóznom! Ha csak tehette, panaszkodott a fiaira, hogy nem törődnek vele eleget (hetente többször is megfordultak nála, de "csak" 1-2-szer telefonáltak naponta (!!!) Hozzáteszem, hogy vasárnaponként elvitték ebédre, s felnőtt unokái is megfordultak nála időnként.)

  Egy-két hete lehetett az otthonban, amikor hazatérve telefonüzenet várt tőle : X.Y. (egyik ismerőse) látott engem korán reggel autómba ülni a ház előtt. Talán csak nem vagyok beteg és nem orvoshoz készültem-e ?... 

   Mondanom se kell, hogy szóhoz se tudtam jutni a bosszúságtól. Hát még ott is vannak kémei ? Sose fogok megszabadulni "vigyázó szemeitől" ?... 

  Mondhatnám azt is, hogy csak a jó szándékú érdeklődés vezérelte. Hiszen örüljek neki, hogy valaki szemmel kíséri sorsomat.  De mindig is nehezen viseltem el a túlzott "gondoskodást", mert a mezsgye nagyon keskeny, mely a "beavatkozástól" elválasztja. Arra pedig mindig is érzékeny voltam, hogy bizonyos határokat senki se lépjen túl. 

Mitől is lesz egy napnak szebb a színe?

    Előző bejegyzésem dátuma : június 3. Két hete. Azóta sem történt semmi világrengető. 

    Különben is, mitől lesz egy esemény "világrengető"? Egyre jobban meg vagyok győződve, hogy attól függ, miképpen éljük át. Néha mások számára lényegtelen eset szemünkben nagy jelentőségre tesz szert, teljesen átfesti napunk hangulatát. Aztán csak keresgéljük : mi is történt, mitől is támadt hirtelen olyan jó kedvünk, hogy a világ is más színt kapott tőle?... Semmi különös. És mégis...

   Csak egy példát említek (nincs kizárva, hogy legtöbben nem is fogják megérteni, mi benne a kivételes...). Pár napja a kórházban volt időpontom az onkológusnál. Évenként egyszer behív kontrollra a vérvételemmel, esetleg kér egy TEPscan vagy egyéb kiegészítő vizsgálatot is. Magamról tudom, hogy rák esetében nehéz hinni a teljes gyógyulásban. (Előttem egyik közeli ismerősöm példája, aki 12 év után esett vissza.) Ráadásul idő előtt abbahagytam a hormonterápiát, annyira tönkretette a térdizületeimet. 

   Az onkológus fiatal algériai nő, már harmadik éve ismerjük egymást és többnyire jól elbeszélgetünk. Kiderült, hogy abból városból való, ahol én is tanítottam oroszt 1974-76 között egy híres, fiúkat oktató gimnáziumban. Persze ő már távozásunk után (!) született.

   Félórás beszélgetés után búcsúzni kezdtünk, miután bejelentette, hogy ezennel véget ért az évenkénti kontroll. Természetesen, szóljak azonnal, ha valami közbejönne. Hozzátette : "Ami engem illet, szívesen beidézném néha, olyan kellemesen elbeszélgetünk, annyi érdekes dolgot hallottam öntől". Hát, ez volt, amitől olyan jó kedvem kerekedett. Valljuk be, ritkán hallunk hasonló kijelentést egy orvosi rendelőben! Különösen egy onkológusnál, akinek témái általában szakmaiak és többnyire lehangolók...

Félidőben

                                                                                                                                                                               Szeles, néha bárányfelhős az égbolt. 20-22° körül van. Komolyan kibékülnék vele egész nyárra a kánikula helyett! Hát bizony, ilyen "sápadtarcú" északi fajta lett belőlem, kinek a színe a csokoládé helyett inkább az aszpirin felé húz... Csak épp a szemem színe nem tud kék lenni...

   Lassan ismét az év közepén tartunk. Hamarosan kiürülnek a blogok, gazdáik elmennek nyaralni, csupán a sorsuk ellen időnként lanyha nyavalygásba menekülő kis öregasszonyok maradnak a vártán. Jobb híján. Igen, életük nagy része e "jobb híján" jegyében telik immár, lemondások sorozatában, melyekkel pár év múlva boldogan megelégednének.   

   Eközben én azon töröm a fejem, hogy tudjam visszafojtani a legenyhébb nyavalygást is! Sőt, a napokban eszembe jutott egy megváltó gondolat a prokrasztináció részleges magyarázatara : annyi  apróbb-nagyobb, többnyire azonnal meg nem oldható tennivaló gyűlik össze az ember körül, már-már elnyeléssel fenyegetve, hogy az ember azt se tudja, melyikkel kezdje. Ahova csak néz, mindent elborítanak. "Akkor inkább egyiket sem!" jelszóval, csukott szemmel próbál mellettük elhaladni... Vagy azt várja, hogy maguktól megoldódjanak. Esetleg a Hupikék Törpikék egy éjszakai hadjárata tüntesse el a nyomaikat is.