Rég nem írtam erre a blogomra, s közben már októberben járunk! Kint erős szél rázza a kertet. Attól félek, elviszi makacsul kiteregetett lepedőimet. A tengerparton viszont igazi vihar dúl 130 km/H széllel, s ami ide lecsapódik belőle, hozzá képest szinte csak szellő.
A napokban rövid kis vitaindítómon dolgozgattam, melyet a legutóbbi esti összejövetelünkön olvastam fel. Témája : hangulataink. Visszamentem az ókorba, amikor is a tudós orvosok a testünket irrigáló nedveknek tulajdonították hangulataink ingadozását, sőt a különböző jellemek kialakulását is.
Lehet-e uralkodni hangulatváltozásainkon? Ha egyedül van az ember, könnyebben utat engedhet szomorúságnak, levertségnek, de még a sírásnak is (ez utóbbi nálam rendkívül ritkán fordul elő magányosan is, nyilvánosság előtt mondhatni soha.) Azt hiszem, nem arról van szó, hogy ne lennének az embernek felforgató érzelmi viharai, hanem arról, hogy ha lehet, tudjon rajtuk uralkodni és ne bocsássa a nyilvánosság elé. Ez itt a franciáknál, úgy tűnik, valamivel könnyebb, mint előző életemben volt, mert itt általánosabb, majdhogynem közös jellemvonással találkozik. Néha az az érzésem, hogy szinte udvariasság - az ún. mindenható "bienséance" - kérdése, hogy megőrizze az ember a kiegyensúlyozott, többnyire pozitív hangulatot, a társasági élet harmóniáját, mert mindenki azt szeretné, hogy a találkozás végén jobban érezze magát, mint előtte, hogy feltöltődjön minden jóval! Természetesen nem jelenti azt, hogy gondját-baját, bánatát nem öntheti ki valakinek, de erre csak a legbensőségesebb barátok szolgálnak, esetleg a család (de az se mindig). Ügyelni kell azonban az adagolásra és nem rakni minden terhet rájuk, hanem a lehető legkevesebbet és azt is ritkán...
Akkor hogyan könnyebbüljön meg az esendő ember? Ha nagyon muszáj, menjen pszichológushoz vagy paphoz. Esetleg válassza időben és minél többször az önirónia üdvözítő útját...
