Rég nem írtam erre a blogomra, s közben már októberben járunk! Kint erős szél rázza a kertet. Attól félek, elviszi makacsul kiteregetett lepedőimet. A tengerparton viszont igazi vihar dúl 130 km/H széllel, s ami ide lecsapódik belőle, hozzá képest szinte csak szellő.
A napokban rövid kis vitaindítómon dolgozgattam, melyet a legutóbbi esti összejövetelünkön olvastam fel. Témája : hangulataink. Visszamentem az ókorba, amikor is a tudós orvosok a testünket irrigáló nedveknek tulajdonították hangulataink ingadozását, sőt a különböző jellemek kialakulását is.
Lehet-e uralkodni hangulatváltozásainkon? Ha egyedül van az ember, könnyebben utat engedhet szomorúságnak, levertségnek, de még a sírásnak is (ez utóbbi nálam rendkívül ritkán fordul elő magányosan is, nyilvánosság előtt mondhatni soha.) Azt hiszem, nem arról van szó, hogy ne lennének az embernek felforgató érzelmi viharai, hanem arról, hogy ha lehet, tudjon rajtuk uralkodni és ne bocsássa a nyilvánosság elé. Ez itt a franciáknál, úgy tűnik, valamivel könnyebb, mint előző életemben volt, mert itt általánosabb, majdhogynem közös jellemvonással találkozik. Néha az az érzésem, hogy szinte udvariasság - az ún. mindenható "bienséance" - kérdése, hogy megőrizze az ember a kiegyensúlyozott, többnyire pozitív hangulatot, a társasági élet harmóniáját, mert mindenki azt szeretné, hogy a találkozás végén jobban érezze magát, mint előtte, hogy feltöltődjön minden jóval! Természetesen nem jelenti azt, hogy gondját-baját, bánatát nem öntheti ki valakinek, de erre csak a legbensőségesebb barátok szolgálnak, esetleg a család (de az se mindig). Ügyelni kell azonban az adagolásra és nem rakni minden terhet rájuk, hanem a lehető legkevesebbet és azt is ritkán...
Akkor hogyan könnyebbüljön meg az esendő ember? Ha nagyon muszáj, menjen pszichológushoz vagy paphoz. Esetleg válassza időben és minél többször az önirónia üdvözítő útját...
Ha egyedül vagyok, szabadjára engedem a hangulataimat, különösen a rám törő rossz érzéseket. Valahol ki kell mutatni, és ki másnak nem, mint saját magamnak. Ha társaságban vagyok, akkor nem látni annyira rajtam a változásaimat, talán azért, mert akkor elterelődik a figyelmem róla. Beszélgetek, élmények érnek, és ez kicsit rendbe tesz.
VálaszTörlésSírni is tudok. Mikor a kórházban voltam, megkérdezte az orvosom, hogy tudok-e sírni. Mondtam, hogy igen, és ő azt mondta, hogy ez jó. Akkor kicsit megnyugodtam, hogy ez természetes dolog. Persze, ezzel nem azt akarom mondani, hogy te is sírd ki magadból ami rossz érzés benned van, ha egyébként nem szoktál sírni. Embertől függ, ki hogyan dolgozza fel a fájdalmait, a rossz hangulatát... Én megkönnyebbülök utána.
Önirónia? Ritkán használom.
Kedves Éva, köszönöm, hogy "benéztél" hozzám! Igaza van, azt hiszem, az orvosodnak, mert ha az ember nehezen tudja "kiengedni" magából az őt kínzó feszültségeket, azok könnyen ellene fordulva fejezik ki magukat... (innen a sok többé-kevésbé súlyos betegség kialakulása is...)
TörlésVan egy-két könnyen síró ismerősöm, aki nem tudja visszatartani kicsorduló emócióit... Kinek milyen a temperamentuma, nem kell erőltetni, magam részéről tiszteletben tartom és nem ítélkezek senki felett. Nem is tudom, kinek könnyebb, hiszen uralkodni sem könnyű érzelmeink kitörései felett!
Magam részéről is temperamentum kérdése : már gyerekkorom óta emlékszem, mennyire kiszolgáltatottnak éreztem magam, ha sírtam, és ezért minden erőmmel igyekeztem uralkodni magamon... Nem tudnám megmondani, honnan van, de csak van, senki nem tanított rá...
Írtam gyorsan egy verset... hamarost a blogon lesz. Márta
TörlésÉs itt is van:https://partfal.blogspot.com/2025/10/zokogas.html
VálaszTörlésRitkán sírok, kellene... De meghatódni szoktam - muzsika, film, vers... nagy hatással van rám. https://partfal.blogspot.com/2025/10/zokogas.html
VálaszTörlésElolvastam, Márta! S ami azt illeti, belőlem is mások érzelmei váltják ki a meghatódást inkább, mint a magaméi, melyek többnyire szigorú önkontroll alatt maradnak... (filmek pl. elég hatásosan... ld. "Holt költők társasága" stb)
TörlésTöbbször "ideugrottam" már és újra meg újra elolvastam ezt a bejegyzésedet. Gondloatébresztő. Mennyire uraljuk a hangulatainkat... Nálam épp nagyon aktuális volt az elmúlt hetekben.
VálaszTörlésA jókedvet nem kell leplezni (csak extrém esetben, ha a helyzet, vagy a körünkben lévők miatt illendő), viszont a bút, bánatot mennyire lehet elfojtani, titkolni?! Kell-e egyáltalán, kik előtt igen, kik előtt pedig megnyílhatunk-e és mennyire. Én nagyon igyekszem fegyelmezni magam, legalábbis úgy hiszem. Kívülállókra sok minden nem tartozik, és azt én határozom meg, kit mennyire engedek közel. A szeretteimet meg jó volna megkímélni, de hát majdnem 100 %-ban belémlátnak :) És néha ki kell jöjjön, tényleg. mert a lélek kimerül, ha mindent benn akarunk tartani magunkban.
Pár évtizeddel ezelőttről leírok egy vicces történetet. Nehéz, nagyon nehéz időszakom volt, belül még munka közben is csak zokogtam, kifelé tartottam magam. Az egyik főnök jött és széles mosollyal örvendezett, hogy mennyire örül, megint a régi, jókedvű E.vagyok. Mikor kiment, közvetlen kollégám, széttárt kézzel megjegyezte: "Hát még jó, hogy így ismer!"
A sírás...megtisztít. Nagyon sírós voltam fiatalon. Plusz meghatódós is (film, könyv, más emberek miatt). Ma már nem igazán tudok, ha mégis, azután könnyebb.
rhumel
Kedves E., köszönöm, hogy elgondolkodtál egy kicsit a bejegyzésem témáján. Sok miden kimaradt belőle, utólag a hozzászólások is rávilágítanak más-más megközelítésre. Többek között ezért is vagyok a beszélgetések nagy kedvelője! Többnyire gazdagabb lesz tőlük az ember, ha egymás tiszteletéből, szeretetéből táplálkoznak.
TörlésJa és a sírás... Külön nagy téma. Nekem legalábbis nehéz. Nemcsak nyilvánosság előtt, hanem egyedül is... Már gyerekkorom óta. Olyan, mintha apró darabokra törnék, amit aztán nehéz újból összerakni.