Hol volt, hol nem volt Isztambul...

Egyik kedves blogos sorstársam kérdésére válaszként teszem fel a fenti rajzot. 6 év nem volt kevés idő a Boszporusz partján! Mint már említettem, 1984-ben érkeztünk Bordeaux környéki gyönyörű, de emberileg annál hűvösebb vidékről, ahol még októberben is lehetett az Atlanti óceánban fürödni és csodálatos borokat termő szőlők vettek körül bennünket... Mégis fellélegeztünk, amikor augusztus elején megérkezett Gilbert kinevezése a híres, akkor már 500 éves Galatasaray Gimnáziumba, melynek neve legalábbis a futballcsapatot juttatja egyesek eszébe...

Közös blogunkon már részleteztem kalandos érkezésünket; tény, hogy karácsonyig kellett várni holmijainkra és úgy-ahogy pótolni próbáltuk a Belgrádban ellopott ruháink legszükségesebbjét... Lakásunk frissen volt festve, a víz viszont csak estefelé szokott megjönni, és ezért a fürdőkádban kellett a nem ivásra használt mennyiséget tárolni. A mosógépet is éjjel üzemeltettük emiatt. A vezetékes gáz olyan gyengén pislákolt, hogy rövid időn belül gázpalackhoz folyamodtunk, amit telefonon szoktam rendelni, házhoz szállították. Miután 1-2 hónap múlva Gilbert fizetését is kezdték folyósítani, pár bútordarabbal is gazdagodtunk. Hálószobánk ablaka alatt egy "pastane" (süteményes bolt) volt, s reggelente a frissen sült vaniliás kalács bizsergető illatára ébredtünk...

a tusrajz a Galata-tornyot ábrázolja (általam)

A réteskészítés művészetéről...

A múltkoriban reagáltam Ági réteskészítő kalandjára, mondván, hogy ennek legnagyobb művésze anyai nagynéném volt (múlt időben, bár még ma is él, de majd 86 évesen már nemigen fogna hozzá...) a Veszprém megyei kis faluban, ahol elmaradhatatlan nyári vakációinkat töltöttük.

A "levegőváltozás" jótékony hatása mellett, azt hiszem, boldog gyerekkorom lényeges összetevője volt ez a nyári 1-2 hónap, nagyrészt a szülők nélkül, mert nekik nyáron nem járt ki annyi szabadság. A vakáció hangulatáról, az azt megelőző nagy várakozásról külön kellene írni (franciául már elkövettem...), de azt hiszem, sikerült átadni fiamnak, aki ugyanolyan érzésekkel vonzódik még felnőtt fejjel is az Alföldhöz...

Most inkább a réteskészítésről... Hozzátartozott a nyári programhoz, de olyan óriási munka volt, hogy csak egyszer... " Mit szeretnétek enni? " "Rétest!" S akkor Iduska néném belefogott. Előző nap elkészült a tészta, többszöri hajtogatás, pihentetés eredményeképpen. Másnap aztán előkerült a nagy fehér abrosz, ami csak erre a célra szolgált. Mi, gyerekek, tátott szájjal (persze, átvitt értelemben!) követtük a folyamatot, mintha beavatási szertartás részesei lennénk. A tésztát nem nyújtani kellett, hanem alányúlva, kézzel emelgetni, kihúzni lassanként olyan hajszálvékonyra, hogy az újságot el lehessen olvasni alatta! Ez volt a teszt! Utána olvasztott kacsazsírral locsolgatni (azt hiszem, vaj helyett is ez volt az adalék, Iduska néném kacsákat tömött), majd rátenni egy sorban a mennyei tölteléket és az abrosz végét felfogva, a rétes magától feltekeredett! Megint egy kis kenés a tepsiben, majd a frissen sült tekercseken, azon forrón, egy kis cukros vízzel, a Sanyi bácsi által művészien megkötött kacsatoll kenőt sietve végigfuttatni... A mennyei illatot gondoljátok hozzá, én még érzem, mint Marcel P. a madeleine illatát!

Hogy mi volt a töltelék? Mákos, diós, meggyes, almás főleg. De egyszerre mind, hogy legyen választék!

Etel néni (tus, 1961)

Ez a rajz még 1961-ben készült, hetedikes voltam... Rajztanárnőnk, Tóth Emma összegyűjtötte minden osztályból a szerinte tehetséges gyerekeket heti egy délutáni rajzszakkörbe. Akkor még, hogy ne mondjam, a felső tagozat mind a 4 évében volt heti 3 (!) rajz óra. A rajzszakkör iskolás korom legszebb emlékei közé tartozik. Ha az idő nem volt elég jó, hogy a szabadban festegessünk, Emmi néni a falu öregjeit kérte fel, hogy modellt üljenek nekünk. A fenti nénit a piacon toborozta. Tussal, ecsettel készült a rajz, így elég gyorsan, talán 10 perc alatt kész lett, mert a tus gyorsan szárad, nem lehet várakoztatni! Szerettem így, "mankó nélkül" (ceruza, radír nélkül) dolgozni, mert nagyobb koncentrációt kívánt az effajta "kötéltánc" és az egész figurát kellett egyszerre "belátni"...

Pilinszky János

EGY TITOK MARGÓJÁRA

Takard le jól, mit elkövettél,

és élj utána szabadon, akár

egy sikeres merénylő. Tetted

kendő alatt, nélküled is megél,

majd túlnő rajtad, meghalad,

alig először, később azután

gyereksírásként, mint a végitélet,

mikor a bárány elkiáltja magát.

Laïcité, lelkiismereti szabadság...

Vasárnap óta forgatom magamban ezeket a gondolatokat, hogy a lehető legpontosabb formába öltöztethessem őket. Nem könnyű magyarul, magyarok között.

Vasárnap délután, mielőtt elzártam volna a TV-t, hogy az íróasztalhoz üljek és kedvenc magányos időtöltésemhez fogjak, végigfutottam a rendelkezésre álló sok csatornán és csodák csodájára a 475. helyen a Duna TV-re bukkantam. Gondoltam, jót tesz majd egy kis hazai nyelvfürdő. Valami Valentin napi előzetes közepébe csöppentem. Elég mazochista vagyok, hogy végignézzek néha egy műsort, még ha kezdettől fogva rossz közérzetet támaszt is: kiiszom a keserű poharat az utolsó cseppig! Mindig van benne tanulság.

Rég nem volt alkalmam a magyar TV adásait megnézni. Ha nyári vakációra megyünk, inkább a családi, baráti összejöveteleknek szenteljük az időnket, s bevallom, eszembe se jut a TV-t kinyitni. Igy nem tudom, mennyiben változott az az intézmény, amit én még az ántivilágból ismertem. Pedig általában hűségesen követi a politikai változások szellemét. A duna TV említett adása legalább is az Orbán érát sejtette velem...

Az egész adás valami mézes, kenetteljes hangnemben fürdött, mind a műsorvezető, mind a résztvevő 3-4 házaspár részéről, gyererekestől. Jó, Valentin forgott szóban, a szerelem, a házasság ünnepe. Akkor már mutassunk fel inkább pozitív, mint negatív példákat a bizonyára elsöprő többségből, tekintve a válások arányát... De az az érzésem, hogy manapság Magyarországon már semmi jelentős nem történhet az egyház oltalma nélkül! S ezt kereken és nyomósan ki is hangsúlyozták mindegyik esetben! A drogos azért hagyta abba káros szevedélyét, mert betévedt a templomba és Jézussal találkozott... Az 5 gyerekes példás apa szó szerint kimondta, hogy Jézus nélkül nincs boldog házasság, se jó szülő! S mindenki nedves szemmel bólogatott...

Távol van tőlem minden tolerancia hiánya, hiszen a lelkiismereti szabadság mindenki legbensőbb joga! De éppen itt van a probléma: ha ez legbensőbb jog, miért kell kiteregetni és mindenkire rákényszeríteni, nyíltan azt sugalmazván, hogy a morál csak ezen az úton követhető? Hogy aki nem hívő, az bizonyára rossz úton jár, mindenesetre erkölcsi támaszték nélkül. Legjobb esetben is sajnálatra méltó...

A humanizmus elkötelezettjeként tisztelem mindenki egyéni elképzelését, hitét válaszként arra a nagy kérdésre, hogy mit is keresünk itt voltaképpen rövid földi pályafutásunk alatt. Hogy mi lesz velünk azután? Mindenki egyénileg jogosult arra, hogy a megsemmisülés nagy félelmével szembenézzen. Arra viszont nem, hogy saját lelkiismereti konyhájának főztjét másokra kényszerítse. Igy én se mondom meg, mire hasonlít az enyém...

Esperanto

Tulajdonképpen egészen más témáról készültem írni, amikor ma reggel elolvastam Ági legutóbbi bejegyzését és eszembe jutott róla az én rövid eszperantós élményem.

Nem véletlenül választottam a fenti rajzot, amely még bejáró gimnazista koromban készült, a dátum szerint (november 17.) negyedikes voltam. Minden reggel 7-kor bevitt jónéhányunkat a vonat a kb. 16-18 km-re levő Hódmezővásárhelyre, ki itt, ki ott tanult tovább középfokon. 4 éven át jártunk be, hóban, fagyban, esőben és napsütésben. Az állomásról még jó párszáz métert gyalog, a "nagyok" által körülvéve, mert csak egyszerre érkezve lehetett a késést hitelesíteni...

A vonatban összeszokott kis társaságok alakultak ki. Egyesek sietve lemásolták az elmaradt házi feladatokat, mások szorongva magolták a leckét. A lazábbak kártyáztak. Én magam sokszor felhasználtam a fél órás rázkódást, hogy többnyire golyóstollal megragadjam utitársaim vonásait. Jó iskola volt, kb. 20 perc állt rendelkezésre, muszáj volt erősen koncentrálni. A golyóstollat azért használtam, mert nem mosódott el, mint a grafit vagy a szén, kéznél volt és nem lehetett javítani! Ennél jobb iskola nincs. És minthogy szem előtt tartottam első rajztanárnőm (10-től 14 éves koromig), Tóth Emma néni örökbecsű tanácsait a "kereső vonalak"-ról, ezeket sem kell eltűntetni. Mutatják a megjárt utat.

Több vázlatfüzet telt meg a 4 év alatt! Mind megvan. Az egyikben itt van Zsiga bácsi (mint ilyenkor mindig, megjegyzem magamban, hogy az évek haladtával egyre messzebb van a kályha, ahonnan elindulok...). A vonat egyik fülkéjében foglalt néhányunknak helyet, szerette a fiatalokat és mi is őt. Szentesről járt Szegedre, ha jól emlékszem. Fehér haja, szelíd kék tekintete, gondosan rendben tartott bajusza mellett egy vonás tartozott még elmaradhatatlanul a képéhez : térd alatt gombolt golfnadrágot hordott, ami a 60-as évek Magyarországán meglehetősen egyedi látvány volt, legalábbis az Alföld déli csücskén!

S most érek a tulajdonképpeni à propos-hoz, Ági! Zsiga bácsi fejébe vette, hogy bevezet bennünket az eszperantó rejtelmeibe. Könyveket adott, magyarázott... Ennyi maradt belőle : "Tiris li tiradis, sed li ne povis eltiri". Ki találta ki, mit jelent?...

megfejtés: "Húzták, húzták, de nem bírták kihúzni" (a répát!!!)

Adalék Kosztolányihoz...

Az említett estén nem tudtam megállni, hogy végezetül ne idéztem volna Márai "Föld, föld!..." című könyvéből néhány sort Kosztolányiról. Először francia fordításban ismerkedtem meg a könyvvel (Albin Michel, 2004, "Mémoires de Hongrie", Kassai Gy. kitűnő fordításában), amely azóta is állandóan kezem ügyében van. Tavaly magyarul is megvettem (a legkevesebb, amit meg kellett tennem), és eredetiben élvezhetem Márai finom és enciklopédikus kultúrára támaszkodó eszmefuttatásait (a gondolatok mélysége nyilván sokszor van egyenes arányban a kultúra gazdagságával...).

"Tudta, hogy írni csak önkívületben, mintegy transzban lehet - és ugyanakkor olyan mindenre elszánt tudatossággal, ahogy egy matematikus épít fel egy felsőbb fokú egyenletet. Ő írta, hogy egy remekművet úgy kell végbevinni, mint egy gaztettet. Mindennap elkövetett egy ilyen kisebb-nagyobb gaztettet. És sietett, mert nemcsak a nemzetet mentette, amikor írt, hanem saját magát is, hiszen rögtön, még aznap meg kellett élni - családostul, barátostul, szeretőstül - abból, amit írt. Ugyanakkor tudta, hogy ez a "mesterség", amiből él, olyasféle vállalkozás is, mint mikor valaki szavak helyett frekvenciával, rezgésszámmal közli gondolatait. Tudta, amikor cikket írt a napilapba, hogy egyidejűleg többféleképpen kell írni; ahogy Szent Pál tanította, amikor azt üzente a korinthusiaknak: "Énekelek a lélekkel, de énekelek az értelemmel is." Amikor valaki "lélekkel énekel", az költészet; amikor az "értelemmel énekel", az a rádiumos erejű próza. Ő egyszerre énekelt lélekkel és értelemmel. És sietősen énekelt, mert kellet a honorárium. (...) Kosztolányi mindennap írt egy kis remeket, mert meg kellett élni. (...) És amit így írt, elsietve, talán azért volt tökéletes, mert nem volt ideje csiszolgatni azt, ami a keze alá került. Tudta, hogy várja a szedő. És - ami mindennél fontosabb - remélte, hogy az olvasó is várja. Az olvasó, akinek nem volt arca; de élt valahol az a rejtélyes lény, aki igényesen felel, ha igényesen szólítják meg. Csak a sekélyes író hiszi, hogy a siker titka, ha az író "leszáll az olvasó nívójára". Kosztolányi, mint minden jó író, iparkodott felemelkedni az olvasó nívójára. És sietett, mert meg kellett élni."

Helikon kiadó, 2006

Kosztolányi Valenciennes-ben

Az új év első irodalmi estje nálam volt január végén (mint már írtam, hárman rendezzük őket, így rám évente kb. háromszor kerül sor). Már régóta készülök Kosztolányi, mint regényíró bemutatására: Viviane Hamy kiadásában több regénye, novellája is megjelent és mindig olyan írót-költőt választok, akiket boltban is meg lehet találni franciául. Miután egy óra-másfél alatt lehetetlen teljes képet adni Kosztolányi sokoldalú írói, műfordítói, költői és publicisztikai működéséről, teljesen önkényes módon két, számomra legkedvesebb regényét választottam bemutatásra : a Pacsirta és az Édes Anna címűeket. A kettő közül is kedvencem a Pacsirta. Egyik francia elemzője Flaubert-hez hasonlítja, a mindennapok eseménytelenségének utánozhatatlan költőjeként furcsa, izgalmas feszültséget teremt a kietlen, sivár reménytelenségből, melynek kis zenéje sokáig kísér torkunkat szorítva...

Természetesen újra olvastam mindkét regényt, ezúttal francia fordításban, legépeltem vagy 20 oldalt, kiosztottam őket hét önkéntes felolvasónak (annak külön örülök, hogy egyre többen vállalkoznak erre azok közül is, akik eleinte nem mertek) és megírtam az összekötő szöveget, amit aztán szabadon bővítettem a hangulat ihletése szerint...

Kb. másfél óráig tartott, 18-an jöttek össze, némelyek 30-40 km-ről... Január végén! Mindig meghat a szavak ilyen óriási hatalma... Nomeg az a hangulat, amely ezekből az összejövetelekből fakad : az irodalom után megosztjuk a közösen asztalra tett enni-innivalót is, és a beszélgetés éjfél után 1-ig is elhúzódik, pedig a hallgatóság fele másnap dolgozni megy!

Ibolyakék

Istenem... Reménytelenül csúnyák voltak. Csúnyák és öregek. Amálka eleinte észre sem vette, míg egyszer a szomszéd lány a szemébe nem kiáltotta, mintegy kihívás gyanánt : "Te meg adoptált vagy!" Pontosan nem is értette, mi az az "adoptált", csak sejtette a győzelmes vigyorból, hogy bizonyára valami sértés.

Sírva fakadt és egyelőre megelégedett azzal, hogy kitépje a csúfolódó hajából a művészien megkötött masnit.

Otthon anyja karjaiba vetette magát és csukladozó hangon megkérdezte : "Igaz, hogy adoptált vagyok?" Anyja arca egyszerre összeesett. Nemcsak az arca, egész alakja valahogy összetöpörödött, és Amálka előtt hirtelen világossá vált, hogy a többiek szülei milyen fiatalok...

Anyja-apja túl voltak a negyvenen, amikor végre megérkezett. Egyiküket sem kényeztette el a természet, talán még hasonlítottak is egymásra : kiálló fogaik hanyagul összedobott karók gyanánt foglalták el az összes helyet, egy-kettő még a csukott szájukból is előbújt. Igy aztán hamar lemondtak a párválasztás izgalmas kalandjáról, sőt a tükör közelébe se mentek : minek is, hiszen képmásuk kedvező vátozására nemigen számíthattak. Egy idő után a család vette kezébe sorsuk irányítását. "Minden zsákra akad fót, kire bársony, kire gyócs" - szokta mondogatni Ilona öreganyja, akit amúgy is majd felvetett a közvetítési vágy. Hamarosan meg is találták Istvánban a megfelelő jelöltet. Csendes öreglegény volt, nem járt kocsmába, sőt otthon se ivott, egyetlen kivetnivaló szokását, a dohányzást elárulták sárga fogai, dehát valami kedvtelés neki is járt.

Összeszoktak. Nem volt túl nehéz, eddig is abban a tudatban haladtak életük sovány mezsgyéjén, hogy a nagy szerelmet nem nekik találta ki a sors, s örültek, hogy legalább a minimumot megadta : ház, gyerek - ha lehet...

Amikor aztán Amálka megérkezett, hihetetlen ajándéknak tekintették. Szép, szőke, ibolyakék szemű kislány lett, csodálatosképpen kivirult, mint egy odatévedt virág a gaz között. Vigyáztak is rá, még a széltől is óvták, mosolyba ágyazott puha fészekben nevelték.

Amálka nem is látta, hogy szülei csúnyák és öregek. Az adoptálást is elfelejtette idővel, sőt, még hasonlóságot is felfedezett a ritka családi fényképeken.. Nem is hagyta el a meleg családi fészket szülei haláláig. Tisztességgel eltemette őket, s már maga is a negyven felé járt, amikor végre elkezdte felnőtt életét egy panelházi kalitkában, a vedlett macska meg egy üveg bor társaságában...