Victor Hugo:

Demain, dès l'aube…

Demain, dès l'aube, à l'heure où blanchit la campagne,

Je partirai. Vois-tu, je sais que tu m'attends.

J'irai par la forêt, j'irai par la montagne.

Je ne puis demeurer loin de toi plus longtemps.

Je marcherai les yeux fixés sur mes pensées,

Sans rien voir au dehors, sans entendre aucun bruit,

Seul, inconnu, le dos courbé, les mains croisées,

Triste, et le jour pour moi sera comme la nuit.

Je ne regarderai ni l'or du soir qui tombe,

Ni les voiles au loin descendant vers Harfleur,

Et quand j'arriverai, je mettrai sur ta tombe

Un bouquet de houx vert et de bruyère en fleur.

Ha földereng a táj

Ha földereng a táj, holnap a pirkadással

elindulok. Tudom, hogy várod jöttömet.

Az erdőkön megyek, megyek a hegyen által,

nem, tőled messze már maradnom nem lehet.

Megyek majd, két szemem merőn néz önmagamba,

nem látom majd a fényt, nem hallok semmi neszt,

görnyedten, egyedül, kezemet összefonva,

mélán megyek, s a nap olyan lesz, mint az est.

Nem nézem az arany tüzeket alkonyatkor,

sem, hogy Harfleur felé vitorlák szállanak,

és ha megérkezem, sírodra teszem akkor

virágzó hanga és zöld magyal csokromat.

Nemes Nagy Ágnes fordítása

Ez a Victor Hugo vers a francia költészet számomra egyik legszebb darabja. A 19. század nagy zsenije mindent tudott, amihez csak nyúlt hosszú pályafutása alatt, abból mindig remekmű született: legyen az dráma, vers, regény, politikai szónoklat, de még akvarell is! Soha nem maradt tétlenül ráadásul. Még életében megadatott neki az óriási elismerés, a nemzet bölcsének tekintették. Temetése végetérhetetlen nemzeti gyászünnep volt.

Ez a három versszakba süllyesztett mélységes és vígasztalhatatlan apai bánat Léopoldine lányához szólt, aki fiatalon vízbe fulladt csónakázás közben. Hugo, aki tudott minden "nyelven" írni, itt a a meztelenségig leegyszerűsített, póztalan fájdalmat szólaltatta meg. Nemes Nagy Ágnes fordítása méltó hozzá.