Keresés ebben a blogban

2013. május 22., szerda

Apai nagyanyámról...

   Különös módon, amilyen sokat tudnék mesélni nagyapáimról, néhai nagyanyáim olyan titokzatosak maradtak számomra. Honnan ered alakjuk rejtélyes némasága, nem tudom. Talán onnan, hogy szinte csak a nagyapáim meséi adták tovább az utódok láncszemeinek az elmúlt időket, valóságossá téve a hozzájuk kötő gyökereket, melyekből kisarjadtunk.
   

Apai nagyanyám, néhai "Furcsa" Kispál Eszter (Mindszenten szinte mindenkinek volt ragadványneve, mely legtöbbször kiszorította az igazit is) születésem óta haláláig velünk élt pedig. Szinte soha nem mesélt magáról, a gyerekkoráról, a fiatalságáról, mintha belenevelték volna a hallgatást, hisz amúgy se mondhatna semmi érdeklődésre méltót. "Asszonynak hallgass a neve": nemhiába járta akkoriban ez a mondás. Világot sem látott, mint nagyapám, aki a "kupeckodással" a hortobágyi vásárig bejárta az Alföldet, sőt, a háború még a Kaukázusig is elvitte hadifogságba...
   Nagyanyám fiatal korában szolgáló volt módosabb háznál. Még ez is szerencsének számított a nyolcgyerekes családban. Nézem a családfa felkutatott adatait (a gyökereimet keresem?): Kispál Mózes szerény földműves (1 hektárt mondhatott magáénak) és Gacsári Kis Franciska  elsőszülöttjeként jött Eszter a világra 1891-ben, a Mérleg jegyében... Nocsak, mint én? Lehet, hogy hasonlított a természetünk, csak én nem tudtam?...
   
   Faggatom a két megmaradt, halványuló épp száz éves fényképet. Egy általam 1965-ben készült rajzon megjelenik nagyanyám, úgy, ahogy örökre megmaradt előttem: öregen. Szinte soha nem láttam fejkendő nélkül. Nyáron vékonyabb, télen vastagabb járta, egész gyűjteménye volt a sublótfiókban. Még éjszakára is volt egy-kettő: bekötött fejjel aludt. Amikor nagyritkán megleptem fésülködés közben, megpillanthattam két hosszú, majdnem teljesen fekete hajfonatát, melyet hullámos hajtűkkel tűzött kontyba, s esténként szabadjára engedett. 
   Sajnálom, hogy nem kérdezgettem tőle többet, amikor még volt rá idő és alkalom. Egy-egy mozdulata elém rebben, ahogy a kendőjét megköti, vagy a kötényét lesímítja, máskor meg a csigatésztát tekeri az ujja alatt.
   Kezét-lábát örököltem, méretét, formáját. Az egyetlen dolgot, mely anya elismerését kivívta: "szerencsére nagyanyádtól örökölted, nem tőlem!" szokta mondogatni. Ha viszont megharagudott rám, Furcsa Esztinek titulált...

2 megjegyzés:

  1. "Furcsa Eszti" szigorúnak és csalódottnak látszik.
    Előtte kellett titkolni, hogy szeretsz olvasni?

    VálaszTörlés
  2. Hajaj, bizony előtte! Szegény, alig járhatott ki 4 osztályt, dolgoznia kellett.
    Majd egyszer megírom a folytatást is, egy-két "zugolvasóm" neki is leszármazottja...

    VálaszTörlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...