Hétvége az unokákkal

  

a csizma és a sisak már készenlétben

 Ilyenkor mondja az ember, hogy amolyan "normális" hétvége volt, semmi "különös nem történt, csak éppen megmerültünk egy kicsit a boldogság pezsgőfürdőjében… Fiam 36. születésnapja volt. Természetesen, minden alkalommal az enyémhez is hozzátevődik egy év és visszajön az a berlini tél, amikor megszületett. Most meg már a két unoka nő lassan a fejemre! 

   

   A múlt héten lekerült a gipsz Alice bal karjáról (iskolai baleset) s így három hetes szünet után visszamehetett szombaton a póni-klubba. A lovacska rakoncátlankodott egy kicsit, le is esett a lovas és kicsit súrolta a lópata… Szerencsére semmi baj nem történt, s még ideje sem volt megijedni, máris újra nyeregben találta magát!

   Nagyon szeretik egymást, ami persze nem zárja ki a konfliktusokat sem. Többnyire a két és fél éves korkülönbségből fakadnak: Alice sokszor úgy tekint nővérére, mint egy utánozandó bálványra, s Lucie nemegyszer visszaél ezzel a csodálattal… A mi feladatunk megmagyarázni neki, mit érez a kishuga, amikor ő tudomást sem vesz  -  esetleg magától értetődőnek tartja huga számtalan kedveskedését (pl. Alice sohasem vesz ki egy sütit, cukorkát anélkül, hogy azonnal spontánul ne gondolná megosztani a nénjével… A viszonzás már nem ilyen természetes, de előfordul.)

   Szeretek a fiammal elbeszélgetni néha, s erre alkalmat ad a négyszemközti kiruccanás a közeli IKEA-ba (a házon még sokáig lesz kedvük szerinti szépíteni való, aminek nagy részét ők maguk végzik). Ilyenkor a munkahelyi gondok is előjönnek: ügyvédi foglalkozása a saját irodával, melyet másfél éve nyitott négy munkatárssal Párizsban, rengeteg elfoglaltságot jelent. Késő este, vakáció alatt, a modern technikának köszönhetően mindenütt elérhető, a világ másik végén is zavarható… Néha felvetődik a kérdés: meddig lehet bírni ezt az iramot, még ha olyan reaktív, munkabíró is valaki, mint ő?…