Keresés ebben a blogban

2018. május 24., csütörtök

Régi idők tanúja

    Tegnap megírtam francia blogomon néhány dolgot, amit egy réges-régi fekete-fehér fénykép ébresztett fel bennem... Mivel a kép Magyarországon készült, gondolom, a magyar nyelven értőket érinti elsősorban, és a "bing" fordítására a magyart illetően jobb nem támaszkodni. Igy a Facebookon néhány franciául nem (eléggé) tudó magyar ismerősöm, rokonom keveset tudott megragadni. Nem mintha világrengető veszteség érte volna őket, de mégis...


   Erről a képről van szó. Különösen kedves, értékes emlék számomra. Kiszámítottam, hogy 1975. nyarán készült, mert a hátsó sorban, apám karján ülő unokaöcsém majdnem egyéves volt, testvére az első sorban 4 és fél. Gilbert-rel (hátul áll, az egyetlen szemüveges a csoportban) a nyári szünetre érkeztünk Algériából, ahol első évünket töltöttük el. Számomra azonnal maradéktalanul visszahozza a pillanat hangulatát: tudom, hogy az ebéd aranyszínű csirkeaprólék-levessel kezdődött, otthon készült hajszálvékony metélttel (mint minden ünnepélyes alkalommal), ízét utánozhatatlanul adták meg a fűszerek és zöldségek, melyeket kiszűrve külön tálaltak fel, hogy a leves tiszta arany színe érintetlenül megmaradjon...
   Nagynénémék udvarán áll a 12 személy, középen maga a "karmester", nagynéném  kötényben, széles mosollyal, nagyapám "tatáros" ferde vágású szemét örökölve... Öcsém a jobbszélen grimaszol, alig 26 éves, 2 gyerek apja; az ünnepélyesebb pillanatok pátoszát szerette megtörni, természetes kedvességét, jóságát, óriási szívét szarkazmusok alá rejteni (ebben kicsit hasonlítunk...). Mellette anya, szép fiatalon, 46 évesen.
   Nagynéném mögött a férje, élete nagy szerelme alig 16 éves kora óta. A családi legenda szerint korengedéllyel házasodtak, miután nagynéném kinyilatkozta: "Vagy Jóska, vagy a kötél!" (vannak ilyen végzetes mondatok, melyeket annyiszor hallott az ember gyerekkorában, hogy halhatatlanul emlékezetébe vésődtek). Mellettük veje és lánya, kedves unokatestvérem, akivel mindig nagyon érdekes volt elbeszélgetni: kíváncsisága, sokféle tehetsége ezer terület felé vonzotta.
   Mindenki mosolyog, örül, hogy együtt vagyunk. Nagynéném szereti összegyűjteni a közeli rokonságot, különösen a vérszerintit, de a "hozott elemeket" is. Ez utóbbi fogalmat a franciából kölcsönöztem ("pièce rapportée" szó szerint "hozott anyag", amely a vérszerinti rokon házastársát jelenti: vő, meny stb. Felhangja lehet vicces, ha jó a viszony a családban, de ha nem, akkor bántó, sőt megalázó élű), nem tudom, van-e magyar megfelelője.
   A képen szereplő 12 személyből már csak 4 él, valamint a fényképező, vagyis én magam. Tanú ez a kis vékony papír, bár évek múlva bizonyára semmit sem mond majd az eljövendő nemzedékek számára. Egy ismeretlen múlt elporladt tanúi... A papír sem lesz örök életű. A házat eladták, nem lángolnak már az udvarán nagynéném piros muskátlijai sem.

8 megjegyzés:

  1. gyönyörű fotó
    órákig el tudnám nézegetni,
    bocsánat, én nem érzem úgy, hogy "semmit sem mond majd az eljövendő nemzedékek számára..." mert - ha lesz ideje eltűnődni -, mindenképp jó elmerülni a mosolyokban, feltölt, mert ha nem is tudnám az általad mesélt történeteket) nekem akkor is sokat jelentene belegondolni, milyen kellemes nap lehetett, szinte hallom, ahogy tereli a nagynénéd a családot egy fotóra, ...mennyi sokféle mosoly, mennyi sokféle jellem egy családon belül is, nagyon szép arcú emberek, tiszta, örömteli

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, Kati. A gondolatom onnan eredt, hogy évekkel ezelőtt anyósoméknál egy doboz régi fényképet nézegettünk (Gilbert szinte sohasem adta magát efajta merengésre: szeretett fotózni, de aztán szinte soha nem nézte meg a sok képet...). Volt jónéhány a régi képek között, akikről már senki sem tudta, kiket ábrázolnak... Ha ezt a képet nézem, akkor nemcsak kellemes arcokat látok, hanem időgép gyanánt visszarepít az "akkori pillanat" hangulatába...

      Törlés
  2. Néma a kép, mégis beszél. Egy korszak, egy kultúra, tanúja. Értékes dokumentum.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nekem különösen! Majd minden évben készitettünk eféle "csoportképeket", lemérhettük igy a szinte észrevehetetlen vàltozàsokat is, születéseket, tàvozàsokat stb., mivel többnyire a nyàri szünetben jöttünk össze...

      Törlés
  3. Nagyon kedves kep :) Annyira jol visszahozza a 70-es evek hangulatat. Nagyon szerettem a gyerekkoromat (a kislannyal vagyok nagyjabol egyidos...huha, viszont en egyhamar nem leszek meg nagymama, az biztos).

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A "kislány" 47 éves, unokája másfél.
      A 70-es évek hangulata valóban könnyedebbnek tűnik, mint az azt követő éveké... Vagy csak mi voltunk fiatalok?... gondolja az öregedő mami, akivé lettem...

      Törlés
    2. Nem tudom. Lehet, hogy csak a szuleink varazsoltak szeppe azt az idoszakot, ahogy most mi is probaljuk a gyerekeinknek...de teny, hogy annyira gondtalan, szep volt minden. Nem rohant mindenki mindig valahova, volt idonk egymasra, gyerekkent nem a TV vagy a szamitogep elott ultunk, hanem kint bicajoztunk, bujocskaztunk leckeiras utan sotetedesig. Nem jartunk millio kulonorara, nem holtfaradtan estunk be este az agyba. Nem volt ez a frusztralo boseg sem, ami most korulvesz. Sok dolgot, hangulatot, elmenyt visszahoznek abbol az idoszakbol, ha tehetnem.

      Törlés
    3. Nehéz nem egyetérteni azzal, amit felsoroltál, Andrea. Pedig a korszak objektive nehezebb volt mindenkinek, mint a mai. A bőség "frusztráló" lett, azelőtt csak elképzelhetetlen álom volt...
      A nyomasztó állandó feszültséggel nagyon egyetértek - a gondtalanság hiánycikk, sokaknál szinte ismeretlen. A túl sok, szinte megemészthetetlen gyorsasággal érkező stimulus kimerítő. De lehet, hogy csak főleg nekünk, akik ismertük a "régit"... Én sem tudom, csak tépelődöm...

      Törlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...