A karantén után

   A karantén fokozatos feloldásának első hete múlt el.

   Nagyban hasonlított a többire: az emberek nem rohantak ki az utcára, boltba, egymáshoz, legfeljebb furcsa volt egy kicsit, hogy minden előkészület nélkül, akár többször is kimehettünk dolgaink után. Számomra egy elhalasztott orvosi időponttal kezdődött, majd Anne csütörtök délutáni meghívásával folytatódott. Ez utóbbi nagyon jól esett mind a 6 résztvevőnek. Nekem csak a hátam fájt nagyon, amíg a gyulladásgátló el nem érte hatását. A hátamnál csak az önérzetem sajgott jobban, mert Anne felkérésére készített és többnyire mindig jól sikerülő, púposra felfújódó madeleine-jeim olyan laposak lettek, mintha tévedésből rájuk ült volna valaki! Aki átélte már hírneve összeomlását, megérti lelkiállapotomat... Természetesen mindenki vígasztalt (én is azt tettem volna a helyükben), hogy az íze ugyanolyan jó, de a gyász stációit mégis végig kellett járnom...

   A veszély nem múlt el és azt hiszem, jó ideig kísér majd bennünket. Óvatosságra int. Mintha a két hónap évekre szóló távolságokat teremtett volna. De az is lehet, hogy nagyobb értéket, értelmet, jelentsőséget fog nyújtani olyan rutinossá vált mozdulatoknak, gesztusoknak, mint pl. magunkhoz ölelni, megcsókolni valakit, esetleg egyszerűen kezet fogni egy még ismeretlennel, előlegezve a bizalmat s egy eljövendő esetleges barátság kibontakozásának lehetőségét... Hiszen az élet ilyen: hűség a régiekhez és nyíltság a lehetséges új iránt...