A gyerekkor üzenete

   Holnap már november kezdődik. Hihetetlen! Igaz, egyelőre csak 13° van kinn, de százágra süt a nap! Néha kicsit tétovázva, de még naponta ellátogat hozzánk, ide északra, hisz tudja, hogy az itteniek a legkisebb napsugárért is hálásak! Megbecsülik, dédelgetik, kiülnek a szabadba, mosolyt csal az arcokra. Ajándékként fogadják, nem úgy mint az elkényeztetett déliek, akiknek olyan, mint a belélegzett oxigén : csak akkor veszik észre, ha hiányzik!

   Valahonnan ismerős nekem az itteni mentalitás : gyerekkorom világa üzen vele vissza. Az ötvenes-hatvanas évekből. Természetesen az anyagi körülmények összehasonlíthatatlanok, itt is, ott is. Egy dolog azonban ismerős : nem vagyunk/voltunk elkényeztetve. Mindenből csak a legszükségesebb, abból se mindig. Rengeteg munka árán és lépésről lépésre. Ez a lassú jobbulás felé mutató fokozatosság alapozta meg a mentalitásunkat. Ahelyett hogy megvalósíthatatlan nagy álmokon gyötrődtünk volna, örültünk a legkisebb előrelépésnek is, ajándékként fogadtuk valakitől, valahonnan, kinek hite szerint : a párttól, ha elhitte a kommunista propagandát, istentől, ha a vallás győzte meg. Volt, aki egyszerűen csak magára számíthatott, de az önbecsülés is fontos támasz, tartást ad.

   Sokszor elgondolkodom, vajon mitől van, hogy szinte azonnal otthon éreztem magam itt, az északi emberek között, annak ellenére, hogy a napos órák sokszor hosszan tartó hiányát máig se tudtam megszokni. Pedig 34 éve ismerem. Talán azért, mert hamar ráéreztem erre a bensőséges közös "alapra", melyre őseink élete s részben a miénk is épült. Megmaradt belőle a hála érzése és az emberi kitartás, a szolidaritás máig is élő tapasztalata.

kép az idei vásárhelyi Őszi Tárlatról

tavasz van, virágoznak a meggyfák a ház előtt