Visszatérés a megszokotthoz, ami kellemes is lehet!

    Ideje erőt vennem letaglózó fáradtságomon, amitől egyszerűen elalszom, mihelyt leülök egy fotelba, pláne a TV elé... 

   Pár napja jöttünk vissza Magyarországról, ahová születésnapi meglepetésként, hogy ne mondjam "tortaként" vitt el a fiam autóval (maradt még egy kis ideje állása elfoglalásáig)... Indulás reggel 7 h felé oda-vissza, érkezés 19 órás autózás után, amiben volt azért néhány rövid megálló benzinért, csésze kávéért. Bizonyára rövidebb lett volna az utazás a zuhogó eső és az útjavítások okozta lassítások nélkül, így csak jóval éjfél után értünk Mindszentre. 

   Kárpótolt az ébredés a reggeli napsütésben, amely nem is hagyott el bennünket egy jó hétig! Nagyon kívántam, hogy legalább a születésnapomig (okt. 12.) tartson ki, sőt, ha lehet, a hónap végéig  -  ilyen telhetetlen vagyok, elismerem, de annyira kiböjtöltem! 20-án éjjel jöttünk vissza, egy napos kitérővel unokahúgoméknál a Dunántúlon. Azóta álomkóros vagyok, pedig sok tennivaló vár rám! A nap végig velünk volt, sőt, hogy lekopogjam, még ide is követett bennünket.

   Szombaton mindjárt ebéd várt sógornőmnél (öcsém özvegye), pedig július elején operálták törött vállával és mégis több fogásos ebéddel, 2-3 féle süteménnyel kényeztetett bennünket és unokaöcsém családját... Majd minden nap elmentünk fiammal hol Szegedre, hol a környező városokba, esetleg egyszerűen a mindszenti szép Tisza partra. Különösen örültem, hogy pont a vásárhelyi Őszi Tárlat idején jártunk ott és megnézhettem annyi év után a színvonalas kiállítást, amit éveken át nem mulasztottam el! Emlékszem, még általános iskoláskori rajztanárnőm (Emike néni, aki felfedezett ötödikben és végig nagyon hitt bennem  -  azt hiszem, jobban, mint én magam...) ültette belém a múzeumok, kiállítások szeretetét, mely azóta se múlt el.

   Több barátnőm említette, milyen szerencsém van, hogy fiammal kettecskén tölthetek el 10 kiváltságos napot!... Igen, elismerem, hogy igazuk van. Nem vagyok ugyan fiát kisajátítani vágyó anya, menyemet soha nem tekintettem riválisnak, aki "elrabolta" volna a fiamat. Sőt, minden vágyam, hogy ők végleg egymáshoz tartozzanak. Nem magunknak szüljük, neveljük gyerekeinket, hanem hogy elrepüljenek és saját életüket éljék. Ha pedig nagy ritkán az a kiváltságos szerencse ér, hogy akár egy napot is együtt tölthetünk, mindig megtaláljuk a régi bizalom hangját, amelyen többnyire mindent megbeszélhetünk.