Eltérítési manőverek...

    Délelőtt 11h van. Kb másfél órája vagyok talpon, pontosabban : ülök a gép előtt. Reggel 8 óta a fejemnél duruzsoló ébresztő rádió hangjára szunyókáltam, itt-ott  beleálmodva a nagyvilág híreit. Most meg, a józan ész minden tanácsa ellenére nekiülök ennek a negyedik áprilisi bejegyzésnek, ahelyett, hogy a bőröndöm csomagolásával törődnék!... 

   Igaz, hogy fejben már egy jó hónapja készülök rá és éppen ez a stresszes állapot merít ki legjobban : nem jó, ha hetekkel előre tudom, mit kell majd tennem (vagy nem), mert ez teljesen kizsigerel!... Ezért a végén majdnem késésben vagyok, mert állandóan "eltérítő" programokat csinálok magamnak, hogy másra gondolhassak, hogy eltereljem a figyelmem a stressz csökkentésének reményében... Látjátok feleim, elég jól ismerem számos gyenge oldalam, melyek a korral csak szaporodnak. Azelőtt egy ilyen kis "feladat" meg se kottyant volna!... Most meg ugye, itt a kanál vízbe fulladás szindrómája, szembesülés az öregedéssel.

   Most megütöm a "másik  -  pihentető  -  húrt" : gyönyörű tavaszunk volt! Többnyire napfényben úsztunk, a kánikula fojtogatása nélkül. A zöld napernyő is kinyílt a teraszon, a kert kezd dzsungelre hasonlítani, de ennek orvoslása most jó tíz nappal későbbre tolódik.

   Egyre világosabbá válik - nemcsak napjaink hosszabbodnak szemlátomást, hanem annak tudata is egyre nyilvánvalóbb, hogy lassanként szeretek ebben a házban lakni. Igen, sokáig tartott, míg hozzászoktam, mígnem sikerült betöltenem a számos rideg űrt, takarni a nagy szenvedések nyomait, melyek jó ideig elém vetítődtek és lélegzeni is alig engedtek. Mostanában, ha néha rajtakapom magam ezen a "fedő alatti lélegzésen", igyekszem a mély, ún. fiziológiai légzésre váltani, amely oldja a feszültségek szorítását...

(kedves kertészkedő ismerőseim, mi ilyenkor a teendő?... Mint a képen látható, rossz bőrben van japán juharom : csak egyetlen alsó oldalága hajtott ki! Ez vajon azt jelenti, hogy a többit le kell vágni?!?... 30-40 cm magasságban?... 😭)

Kellemes Húsvét vasárnap

    Arra készültem, hogy végül is egyedül töltöm a húsvéti ünnepeket. Ez a dolgok rendje, vigasztaltam magam látszólag könnyedén az idő múlásának  elkerülhetetlen valóságával. Ilyenkor mindig Epikurosz jut eszembe, aki annak idején  -  lassan 20 éve  -  olyan váratlanul és hatásosan szolgált gyógyírral : ne verjük fejünket a falba, semmi értelme a megváltoztathatatlan elleni lázadásnak! Inkább próbáljuk hozzánk szelídíteni, ami első látásra olyan kibírhatatlannak tűnik, holott nem más, mint a dolgok rendje. Például az egyedüllét. Ehhez Gilbert egyik regényének elején találtam akkoriban egy mondatot, melyet a regény fő alakja idéz Pascaltól : "On mourra seul; il faut donc faire comme si on était seul." Vagyis : Egyedül halunk meg; tegyünk hát úgy, mintha egyedül lennénk. Ez a mondat mindig felbukkan ilyenkor és megfellebezhetetlen igazságként megvigasztal.

   Elmúltak a gyerekkor nyüzsgő Húsvétjai, a több napos készülődések, a vendégjárások, a locsolkodások... A munka nagy része, a szervezés akkor még nem ránk nehezedett : a felnőttek mindenről gondoskodtak anélkül, hogy a fáradtság legkisebb jelét kimutatták volna, sőt, boldogoknak tűntek, hogy ilyen nagy eseményt sikerült hibátlanul megszervezniök.  Gyerekkoromból mélyen belém ivódott, hogy a vendég érkezése nem teher, hanem örömforrás. Pedig a mindennapi élet amúgy is bőven adott munkát. Manapság, amikor már egy kanál vízbe is belefulladok, próbálom kibetűzni ezeket a régi emlékeket.

   Egyik kedves barátnőm C. jelezte még csütörtökön, hogy eljönne egy kis beszélgetésre két csokis süteménnyel a kávé mellé. Beszereztem hát egy nagyobb csokoládé tojást, hogy viszonozhassam, előre félve cukorszintem megugrásától, melyet doktorom amúgy is nehezményezett a héten. Insh'Allah, mondom ilyenkor némi fatalizmussal, ahogy a törököktől tanultam.

C. az egyetlen ismerősöm, aki szeret játszani. Igy hát, miután jó két órán át megvitattuk a magunk és a világ sorsát, kártyáztunk egy jó órát, ami mindkettőnket kellemesen felfrissített, feldobott. A játék ugyanis ilyen: emeli a dopamin szintet, csökkenti a stresszt, és az emlékezetet is serkenti... Én jobb híján egyedül is művelem, legtöbbször pasziánszot rakosgatok, míg fő az ebéd, vagy készül a vacsora.  Nagyon pihentető!

Szellemidézés

    Fel kellene tennem a blogomra a kintről beszivárgó madárcsicsergést, a napsütést, a harang egyetlen kondulását, jelezve, hogy már fél tizenkettő van. Gyors számvetés fejben : még mindig itt ülök a gép előtt pizsamában, és ha 1 óra körül akarok ebédelni, gyorsan hozzá kell fognom az íráshoz! Az ebédet még vasárnap megfőztem  -  egész hétre, megengedhetek hát magamnak egy kis kitérőt.

   A hét eleje nagyon kimerített, mert "korán" (8 óra előtt) kellett kelnem minden nap, ami kb. 3 óra alvást jelentett... Két reggel orvosi időpontom volt, a harmadikon pedig a gázszerelőre vártam. Nem feledkezve meg a hétfői és a tegnap esti társulati összejövetelről, melyek általában hosszúra nyúlnak! Ilyenkor mindig kellemes kulturális élményekben van részem, de tudom, hogy utána ki kell a számlát fizetni, fáradtságban, fizikai elgyengülésben, mely szerencsére csak átmeneti. Egyelőre.

      A tegnapi összejövetelen megemlékeztünk társulatunk két tagjáról, akik immár 10, illetve majdnem 20 éve eltávoztak tőlünk az "örök vadászmezőkre"... Egyikük alakját  -  Richárdáét  -  én elevenítettem fel, hiszen közülünk talán én álltam hozzá legközelebb, sok közös program kötött össze bennünket. Meglepődtem magam is, amikor rádöbbentem, hogy alig 10 évig ismertem... Ez a 10 év viszont olyan gazdag és sokrétű volt, hogy minimum a duplájának tűnt!... 

   A rövid megemlékezésben próbáltam feleleveníteni alakját, a vidám, energikus, fáradhatatlan állatbarátét, akinek háza valóságos Noé bárkájává alakult át az évek folyamán. A tehetséges színészt és rendezőt, aki mindenkit magával ragadott. Bizalma, írásra biztatása nekem is szárnyakat adott, két szövegemet is eljátszotta. Pár hónap alatt lefutó, hősies méltósággal viselt súlyos betegsége mindannyiunk számára erőt adó példaként maradt fenn. A társulat tagjai közül sokan nem ismerték, ezért megpróbáltam "élővé tenni" alakját, hogy azok is, akik azóta csatlakoztak hozzánk, megértsék, miért hagyott maga után soha be nem tölthető űrt. 

 

Nyitnikék!

    Gyönyörű időnk van kb. egyfolytában február vége óta! Ritkán van alkalmam erre a szívből jövő felkiáltásra, már ez megér egy kis ráadást : "Fel kell írnom a kéménybe korommal"  -  idézem szinte azonnal nagyanyám szavait, hogy ezzel is meghosszabbítsam létezését az emlékeimben, bár azokból, akik a valóságban is ismerték, már aligha maradt valaki... Sőt, ezt az első mondatot le is kopogom, ahogy kell, középső ujjal, az asztal falapja alatt (fém, kő, műanyag, márvány, üveg stb. nem felel meg, szigorúan fából legyen az asztallap, különben nem működik a bájolás!) Ha nem kopogom le, esetleg azonnal eltűnik a szép idő, ezt pedig nem szeretném megkockáztatni! Úgy látszik, egyre babonásabb leszek öreg koromra...

   Megnéztem az előrejelzést : még e hét végéig velünk lesz a napsütés. Ne legyünk telhetetlenek, eleinte még erre sem számítottunk. Igy is magasan vertük Nice és Cannes szokásos tavaszi napsütés-adagjait  -  idén náluk volt esős, hűvös a tavasz  -  ami szinte sohasem szokott előfordulni. Azzal a különbséggel, hogy mi, északiak, nem a megszokás közönyével, hanem hálás csodálkozással fogadjuk!

   A napsütés kitágít bennünk mindent : érzékszerveink is derűsebben, ráérősebben működnek, veszünk magunknak időt és fáradságot, hogy rácsodálkozzunk a világ bontakozó szépségére körülöttünk. A kert ébredezik, fülünket hegyezzük egy-egy élesebben, dallamosabban felhangzó madárszóra, megpróbáljuk felfedezni a művészt a lombosodó ágak között. Vadgalamb, cinke, feketerigó, vörösbegy, melyik lehet?... A vadgalambot könnyű kiválogatni, egy rigópár is rendszeresen lejár a fűre bogarászni. A környező macskák tudatában vannak a vadászidény kezdetének...

...sajnos, az illatát nem tudom mellékelni...