Hűvös hétvége, mellesleg Anyák napjával

    Miközben írni kezdtem ezt a bejegyzést, csendesen megeredt az eső. Pedig a meteorológusok a szárazságot kezdik emlegetni. A bőségesen megöntözött tél után már közel három hónapja nem volt felénk számottevő eső, az ország déli részének viszont az utóbbi hetekben sok viharos epizódban volt része. Azt hiszem, esős Anyák napja lesz holnap itt északon, mert alaposan nekiindult, többnyire csendesen de szívósan.

   Lefényképeztem az utca pillanatnyi állapotát, úgy, ahogy a gépek letették a lantot péntek d.u. 4 óra felé. Ezzel a zaj is csillapodott valamelyest, mert csak egy sáv maradt a közlekedésre, a parkolásra természetesen egy sem. Méregetem készleteim mennyiségét, vajon kitartanak-e, míg újra lehet parkolni (és kipakolni a bevásárolt élelmiszert, hiszen így az "online" vásárlás is szünetel...)

a ház előtt

   Szerda esti összejövetelünkön az elégedettség és az öröm állapotának viszonyáról, külöbségéről és összefüggéséről vitázgattunk. Persze, megbeszélhettük privát dolgainkat is az utána következő egyszerű, de finom kis vacsorán, amit felváltva készítünk el. Évente mindenkire jut egy alkalom, amikor is bemutathatja szakács tudományát, min. 20 személyre! Másnap Muriel barátnőm javaslatára elmentünk kagylót enni, de a lényeg a beszélgetésen volt, Muriel tervein, melyek percenként születnek és csodák csodájára, többnyire el is jutnak a megvalósulásig! Még belém is sikerül tettvágyat, energiát öntenie!

A félresöprés művészete (avagy "betegsége"?...)

    Múlt vasárnap jöttem meg a gyerekektől és máris javában fő a fejem, hogy hol találjak egy megbízható kertészt, aki nemcsak lenyírja a térdig érő füvet a kertben, hanem a juhar egészségi állapotáról is tud tanácsot adni... Tehát az enyémen túlterjedő kertészeti szakértelemmel bír. S nem lesz az első kérdése, hogy mutassam meg, melyik a gaz, melyik nem (mert ilyen is volt!)...

   Hiába, minden alkalommal bizonyítást nyer, hogy a legfárasztóbb az a bizonyos mentális terhelés (charge mentale), amit még a fizikainál is nehezebb elviselni. Amikor elmegyek itthonról, hátam mögött tudom a mindennapok elintézni való ügyét-baját. Vagy leveszi őket valaki a vállamról  -  ideiglenesen legalábbis  -  vagy pedig elfeledkezhetek róluk kis időre, akkor is, ha tudom, hogy előbb-utóbb újra elém kerülnek, míg megoldást nem találok rájuk... Sok ilyen hátralékom van. 

   Tudom, hogy rendszeresebb, jobb szervező ismerőseim nehezen értik meg az effajta "szenvedést". Merthogy ők minden felmerülő ügyet azonnal intézni kezdenek, nincsenek "elfekvő aktáik", hányódó hivatalos papírjaik, kijavítatlan dolgaik a ház körül, melyeknek mindegyike kíméletlen szemrehányásként lebeg a szemük előtt, akár hónapokon keresztül is (az előbb végeztem el két apró, de régóta húzódó javítást egy TV kvíz nézése közben : egy pici lyuk egy pulóveren, pár öltés, hogy ne váljon végzetessé, és egyik nadrágom szárának felvarrása, hogy ne lépjek rá  -  én mentem össze hosszamban pár centit)... Már ez a két mikroszkopikus terjedelmű tett is nagy megkönnyebbülést okozott! 

   Jogosan felmerül a kérdés : akkor miért fordul elő ilyen ritkán, hosszas huzavona, halasztgatás, félresöprés, bűntudat árán?... Hosszú történet, kb egyidős velem. Nem tudom, vannak-e páran e sorok olvasói között, akik hasonló cipőben járnak és ismerve a választ, meg tudnák osztani velem...

   Az unokákkal töltött tíz nap felüdülés volt, kellemes és üdítő, szeretettel teli habfürdő, melyben majdnem elfelejtődtek az elnapolt, félresöpört gondok.

a virággal teli óriás öreg akác 

Tíz napos misszió a gyerekeknél

   Kicsit megnyugodtam nagy forgalomban használatos sofőri reflexeim felől, most, hogy már vissza is értem Versailles-ból, ahol kisebbik unokámat letettem a gimnázium kapujában (hogy kicsit későbben kelhessen a vonat helyett...). Múlt szombaton szüleiket vittem el a reptérre, tegnap pedig nagyobbik unokámat kora reggel vizsgázni... Mondanom sem kell, hogy izgultam egy kicsit (amit ugyebár az utasnak nem kell észrevennie), hiszen nem vagyok se az autójukhoz, se a környékhez szokva, de eddig még kiálltam a próbát! Másik fontos különbség otthoni napjaimhoz képest, hogy sokkal korábban kelek (fél 7 tájban), hogy elindulhassunk 7h15 körül. Indulás előtt gyorsan megiszok egy jó adag kávét, hogy a lehető legéberebb állapotba srófoljam a figyelmemet, mielőtt a reggeli nagy forgalomba vetném magam. Megetetem a kutyát, macskát : már sorban állnak edényük mellett! 

   Visszaérve még egy kávé és indulhat a nap. A számítógép elé ülök : fiam még elutazásuk előtt lehozott fentről egy pár évvel ezelőtt kinyugdíjazott példányt, melyet felszererelt a lenti dolgozóban (egyben az én hálószobám is, míg itt vagyok). Ezen írogatok, olvasom a blogokat és mindenféle újságot. Dél felé az ebéd készítéséhez látok, de a lányok az órarendtől függően nem mindig tudnak velem tartani és csak estére jön össze mindenki. Néha kikapcsolódásra, kis kártyapartira és beszélgetésre is jut idő. Ők általában korán fekszenek, mert másnap iskola, ill. egyetemi vizsgaidőszak várja őket. Egyszóval : egyáltalán nem unatkozok és örülök, hogy teljesíthettem Agnès és François kérését.

   Ahogy francia blogomon megírtam, elutazás előtt egyszer csak felsejlett bennem egy addig szinte ismeretlen érzés : "kezdem ezt a házat megszeretni"... Mármint az enyémet, ahol lassan 35 éve lakom. Annak idején, Isztambulból hazatérve mindössze 2 napunk maradt a lakáskeresésre, mert holmink nagy része érkezőben volt, a tanévkezdésről nem is beszélve. Gyorsan kellett dönteni a lakásválasztás ügyében. Ezért bukkant fel  -  mint  rendszerint,  allegória formájában  -  az említett szokatlan érzés : mint egy idős házaspár esetében, akiket nem a villámként lecsapó szerelem hozott össze  egykoron, hanem a szükség, esetleg józan észérvek, viszont az idő, az együtt töltött évtizedek nemcsak hogy megbékítették őket a választással, hanem a súrlódások lefaragták a köztük levő élesebb sarkokat, és a megszokás lassan átalakult valami melegebb érzéssé. Sőt, ők maguk is átlényegültek, akárcsak a hatalomért dúló harc, mely lassan megértéssé, gyengédséggé szelídült...

   Hát, ilyesmi történik köztem és a házam között, melytől egyre nehezebben válok meg... 

(a képek a gyerekeknél készültek)

itt a térdemen ül, s követ, mint az árnyékom...