Anyai nagyanyám, Mária...

   Anya temetése után a családi fotók között kutattam. Talán szükségét éreztem a szellemidézésnek. Akkor akadt a kezembe ez az igencsak megviselt, ki tudja, mi mindent látott fénykép. Hiszen ha jól számolom, megérte mind a két világháborút.

balról nagyanyám, testvérével

   Balról fehér blúzban anyai nagyanyám, Mária, 1898-ban született Pápán, lutheránusként nevelkedett. 1920-ban férjhezment kőművesmester nagyapámhoz és szült hat gyereket, akik közül négy fel is nőtt.
   A családi legenda szerint ritka szép lány volt és a természete is kemény acélból öntetett (közben születési dátumára pillantva nyugtázom: "Skorpió").
   Főleg a nyári vakációk alatt találkoztunk. Fiatalkoráról szinte semmit nem tudok, sohasem mesélt magáról. Ez a kép is ritkaság, talán az egyetlen, amely ebből az időből fennmaradt. A gyerekei sem élnek már, s kilenc  unokája közül legidősebb én vagyok...
   Gyerekei úgy hívták: "ides", kivéve anyámat, akinél az Alföldön úgy-ahogy ráragadt nyelvjárás ezt "édesanyámra" módosította. Nagy szerepe volt abban, hogy anya az Alföldre került. A visszavonuló toprongyos magyar hadsereggel odatévedt apám annyira megtetszett a családnak, hogy akkor keletkezett a családban szállongó mondat: "Vele a jég hátán is megélsz!"
   Vannak ún. "lányos anyák", akik lánygyerekről álmodnak, nomeg persze "fiús anyák" is. Nagyanyám az utóbbiak közé tartozott. Két fiához valami egészen különleges, zsigereiben lakozó ragaszkodás fűzte (ami lányai iránt hiányzott). Nekik mindent megbocsátott, mi több, hibáikat nem is látta.
   Előttem van, amint az ablaknál ül a díványon, maga alá húzott bal lábán, és csak nézi, nézi a távolba vesző utat, melyen egy-egy lovaskocsi által felkavart porfelhőből egyik vagy másik fia érkezését reméli kibontakozni.
   Esténként nem tudott megnyugodni, míg meg nem győződött róla, hogy mindkettő révbe ért. Sötétedéskor még gyorsan megjárta "Ernőm" és "Palim" házatáját, s ha egyikük késett, akár éjfélig is kinn állt a ház előtt, míg meg nem látta. Nem volt akkoriban telefon. Néha az ablakon kipillantva későig láthattam szoborszerű alakját, amint kezeit a köténye alatt összekulcsolva, mozdulatlanult állt a vártán...

Jó két hét szünet a blogolásban

A mellékelt fénykép nem valami jó minőségű. Szenvedek vele már jó ideje. Ugyanis a pillekönnyű kezelésű iMac fotótára egyszerűen kámforrá vált és nem tudok új képeket felvinni, sem pedig kicsit helyrehozni a máshol tároltakat...
Mindegy, valami kis ízelítőt ad  a 19-én lezajlott közös születésnapi vacsoránkról: igaz ugyan, hogy én akkor már 1 héttel túlléptem a 66-ot, Alice pedig csak 22-én érte el az 5-öt...
Meglehetősen mozgalmas időszak előzte meg (azt hiszem, hiába reménykedem a lecsillapult napfényes tengerpart hosszadalmasabb látványában, de talán nem is olyan kívánatos, hogy megvalósuljon... Álomnak talán még szebb!). Majd egy hetet töltöttem a gyerekeknél, hogy fiamat kisegítsem egy kicsit menyem több napos távolléte alatt. Amikor hétfőn este megérkeztem a vonattal, még talpon várt mindkét gyerek, s a karjaimba vetették magukat a ház előtt. Pedig csak magamat hoztam ajándék gyanánt...

Különben nem is volt olyan fárasztó a hét: napközben, míg iskolában, ovodában voltak, dolgozhattam a fordításomon, esetleg pihenhettem is. Legfeljebb este, reggel volt egy kicsit melegebb a helyzet: felkelés, reggeli, indulás időben, s este a fürdés, vacsora, lefekvés, mese ugyancsak 8 után. Szombat délután együtt jöttünk vissza, hogy a másik nagyszülőkkel meglegyen nálam az ünnepi vacsora. A süteményt elindulás előtt megrendeltem, a húst náluk vettem meg, így kevesebb munka jutott az előkészületekre megmaradt 3-4 órára.

Alice nálam maradt a következő hétre, tegnap ment el, hogy a szünet második hetét Kréta szigetén töltsék mind a négyen. Rájuk fér: az idén vakáció helyett költözködés, nem beszélve az év közbeni 4-5 magyarországi útról, melyeknek célja és körülményei egyaránt kimerítőek voltak...

Most újra itt az ugyancsak feltöltő, gazdagító  -  csak másképpen!  -  magány.

A mosoly hatalma...

   Hát, ma reggel, amikor megnéztem virtuális levelesládámat, ez a szobor jutott eszembe, a reims-i katedrális híres mosolygó angyala... Nem mintha hasonlítanánk egymásra, de tény, hogy magam is szívesebben mosolygok az életben az emberekre, minthogy rosszkedvemmel terhelném az amúgy is gyakran borús hétköznapjaikat.       Ennek sokáig magam sem voltam tudatában, s majd kővéváltam a meglepetéstől, amikor az 1972-es hathetes lugai nyelvi tábor végén egyik orosz kolléganőm, az amúgy inkább markáns Maria Fjodorovna búcsúlevélkében megköszöszönte "ragyogó, meleg" mosolyomat! 
   Az ember legtöbbször nem "tudatosan" mosolyog, különben is, ha a mosoly nem természetes, az rögtön látható. Bizonyára mindenki észrevette már, hogy vannak emberek, akiknek egész arca mosolyog, s van akinek a szeme szomorú marad. Ilyenkor az az érzésem, hogy lelke mélyén, talán néha öntudatlanul is, valamilyen feloldhatatlan bánatot őriz...

   Itt, Franciaországban, a mosolynak óriási jelentősége van. Sokszor meglepődtem, hogy egyes közéleti személyeket első látásra aszerint bírál el közvélemény, hogy mosolygós-e, mintha akkor rossz ember nem is lehetne. A mosoly afféle névjegykártya, beajánl, vagy hiánya bezárja előtted a kaput.

   Ismét a kályhától indultam el! Tulajdonképpen dr. Saldmann könyvéből akartam idézni az idevágó fejezetet, mintegy magam utólagos igazolására. A híres szívgyógyász azt fejtegeti könyvében, hogyan gyógykezelhetjük magunkat gyógyszerek nélkül, melyeknek mellékhatása sokszor kárt okoz. Többek között a mosolyt említi, mely az arc 17 izmát hozza működésbe, csökkenti a stresszhatást, a szívverés ritmusát, pozitív energiahullámokat kelt körülöttünk. Ráadásul még ragályos is!

Radnóti Miklós: OKTÓBER

Hűvös arany szél lobog,
leülnek a vándorok.
Kamra mélyén egér rág,
aranylik fenn a faág.
Minden aranysárga itt,
csapzott sárga zászlait
eldobni még nem meri,
hát lengeti a tengeri.

1941. febr. 7.

Ne kiabáljam el!...

   "Még nyílnak a völgyben a kerti virágok..." Akarva-akaratlan ez a sor ringatózik az ember fejében, ha kipillant a konyhaajtón a kertbe. Vajon meddig tart még a természet e nem remélt haladéka, a meghosszabított nyár, melyet igazi ajándékként fogadok... 
   Igaz, lassanként nekem szól ez a kései, hervadó csokor... A vénasszonyok nyara... S rögtön előttem a kép: hervadó "gavallér" megható gesztusa, hervadó hölgy elérzékenyült mosolya, mintha nem hinné, hogy még neki is kijárhat e kései figyelmesség... 
   "A jövőm immár mögöttem van..." mondta nem is olyan rég, mintegy belenyugodva a múlandóság végzetes közelségébe. Az elmúlást is elő kell készíteni. Lenyugszanak a lázadások, melyek oly sok energiát emésztenek fel, vajmi kevés eredmény reményében. Öszegzés folyik, könyvelői munka. Hogy a mérleg ne billegjen túlságosan, sajnálat és nosztalgia között, a késő bánat javára...

Emancipáció...

   A napokban kezembe került a szerény kivitelezésű "общая тетрадь", melyet még Moszkvában kezdtünk B. Mari szobatársammal, barátnőmmel, majd Leningrádban immár csak én írogattam: ott egyedül voltunk elszállásolva két orosz szobatárssal, kalandjaink is személyesebbek lettek, bár Marival továbbra is beavattuk egymást szívügyeinkbe. Bennem amúgy is nehezen maradt meg minden intenzívebb átélés...

   Talán a naplóírás vírusa is akkoriban oltódott belém; igaz, utána vagy 35 éven át szenderegve várt a megfelelő pillanatra. A szovjetunióbeli másfél évet úgy éltük át, mint az emancipáció nagy kalandját, melyet le kellett jegyezni, ha futtából, majdhogynem távirati stílusban is, de muszáj volt, hogy nyoma maradjon! Talán nagykorúságunk is ott kezdődött, hiába volt már meg papíron négy éve! Hogy miért? Mert végre nem éreztük a szülői (esetleg tanári) vigyázó szem súlyát magunkon! Nekem legalábbis ez volt a tudatalatti érzésem...

   Amikor beleolvasgatok, nemcsak szemem előtt jelenik meg a kép, a többnyire méteres hó, az общежитие melege, ahol féléjszakán át dumáltunk magyarul, oroszul, kis flörtjeink világrengető izgalmas várakozásai, a számos вечеринка kicsit vodkaízű szédülete... Furcsa módon, magamat is látom, mintegy kívülről, vékonykán, mondhatni az Élet küszöbén...