Anyai nagyanyám, Mária...

   Anya temetése után a családi fotók között kutattam. Talán szükségét éreztem a szellemidézésnek. Akkor akadt a kezembe ez az igencsak megviselt, ki tudja, mi mindent látott fénykép. Hiszen ha jól számolom, megérte mind a két világháborút.

balról nagyanyám, testvérével

   Balról fehér blúzban anyai nagyanyám, Mária, 1898-ban született Pápán, lutheránusként nevelkedett. 1920-ban férjhezment kőművesmester nagyapámhoz és szült hat gyereket, akik közül négy fel is nőtt.
   A családi legenda szerint ritka szép lány volt és a természete is kemény acélból öntetett (közben születési dátumára pillantva nyugtázom: "Skorpió").
   Főleg a nyári vakációk alatt találkoztunk. Fiatalkoráról szinte semmit nem tudok, sohasem mesélt magáról. Ez a kép is ritkaság, talán az egyetlen, amely ebből az időből fennmaradt. A gyerekei sem élnek már, s kilenc  unokája közül legidősebb én vagyok...
   Gyerekei úgy hívták: "ides", kivéve anyámat, akinél az Alföldön úgy-ahogy ráragadt nyelvjárás ezt "édesanyámra" módosította. Nagy szerepe volt abban, hogy anya az Alföldre került. A visszavonuló toprongyos magyar hadsereggel odatévedt apám annyira megtetszett a családnak, hogy akkor keletkezett a családban szállongó mondat: "Vele a jég hátán is megélsz!"
   Vannak ún. "lányos anyák", akik lánygyerekről álmodnak, nomeg persze "fiús anyák" is. Nagyanyám az utóbbiak közé tartozott. Két fiához valami egészen különleges, zsigereiben lakozó ragaszkodás fűzte (ami lányai iránt hiányzott). Nekik mindent megbocsátott, mi több, hibáikat nem is látta.
   Előttem van, amint az ablaknál ül a díványon, maga alá húzott bal lábán, és csak nézi, nézi a távolba vesző utat, melyen egy-egy lovaskocsi által felkavart porfelhőből egyik vagy másik fia érkezését reméli kibontakozni.
   Esténként nem tudott megnyugodni, míg meg nem győződött róla, hogy mindkettő révbe ért. Sötétedéskor még gyorsan megjárta "Ernőm" és "Palim" házatáját, s ha egyikük késett, akár éjfélig is kinn állt a ház előtt, míg meg nem látta. Nem volt akkoriban telefon. Néha az ablakon kipillantva későig láthattam szoborszerű alakját, amint kezeit a köténye alatt összekulcsolva, mozdulatlanult állt a vártán...