Hétköznapok

   Napok óta a stressz magas fokán élődtem: vártam az onkológussal a megbeszélt tegnapi (csütörtöki) időpontot, elmentem vérvételre, melynek eredménye csurranva-cseppenve (ahogy végül is egy vérvételhez illik) érkezett az interneten másfél napon át. A hormonkezelést legutóbb leállította az orvos 2 hónapra, hogy megtudjuk, valóban csak ennek mellékhatásaként érzem-e a már-már elviselhetetlen, éjjel-nappal ható izületi fájdalmakat... Megspékelte IRM és szcintigráfia melléklettel is.

   A két hónap alatt jelentősen csökkentek a fájdalmak, éjszakánként még aludni is tudtam valamennyit, és a járás is könnyebben ment. Ugyanakkor úgy éreztem, mint aki elhagyta a lövészárkot és nyílt terepen, "fedezék nélkül" maradt... Néha elképzeltem (bár igyekeztem elhessegetni a gondolatát), hogy feléled és újra támad szokásos alattomos módján, minden figyelmeztetés nélkül, ez a félelmetes kór... Hiszen a hormonkezelés, mely nálam elég hatásosnak bizonyult kezdettől fogva, s melyet már 3 éve folytatok, éppen a visszaesést és az áttételeket lenne hivatott fékezni, sőt, uram bocsá, meggátolni... Ennek a törékeny kis gátnak legalább 10 évig kellene kitartania a műtét után... Azután már úgyis a visszaszámlálás kora következik? A többi (esetleges) idő csak ráadás? Legalábbis ezt olvastam ki annak idején a sebész szavaiból, amikor kijelentette, hogy "életem végéig" szednem kell a gyógyszert.

   Az onkológus, elég fiatal (40 körülinek nézem), szimpatikus temesvári román orvos  -  ez utóbbi láthatatlan szállal összeköt bennünket, és természetes félénk zárkózottsága ellenére megenged egy-két betegségen kívüli mondatot is  -  azt javasolta, folytassam a gyógyszereket, s ha egy idő múlva újraélednek a fájdalmak, próbálkozzunk esetleg más molekulával. 

    Hazamenet úgy éreztem, némi elégtétellel tartozom esendő testemnek-lelkemnek az elmúlt hetekért. Megálltam a péknél finom friss kenyérért és vettem hozzá egy szelet kávékrémes süteményt... Alig bírtam megemészteni, annyira elszoktam az édességtől. Főleg, jött hozzá egy rettenetes fájdalom a jobb lábamban, bokától térdig, mint valami görcs vagy idegzsába, rá se bírtam állni, se gyógyszert keresni, csak masszíroztam órákig, amíg annyira enyhült, hogy elvánszoroghattam bottal a gyógyszeres dobozig... 
   Hát ilyenek is lehetnek egy magányos, már nem túl fiatal nő hétköznapjai... Nem is tudom, miért untatlak vele benneteket. Az  biztos, hogy szenzációsnak nem tekinthető. Kis együttérzést akartam volna vele kicsikarni az ártatlan olvasóból? A "kicsikarást" nem nagyon szeretem, az együttérzésért hálás vagyok.

Vertel Andrea keràmia

   

Tudok-e még váltani?...

   

   Ma reggelre megcsípte a dér a kertet. Remélem, Vertel Andrea madara ellenáll kinn a télnek, ahogyan létrehozója megígérte. Itt nem olyan hidegek a telek, mint az ő kertjében, Gödön. 

   Ismét felmerült a költözés gondolata. Nem is lennék valódi Mérleg, ha nem ingadoznék benne évek óta. Ilyenkor tűnik csak igazán kellemesnek a házam, mi mindentől kellene megválnom : meleg van benne, elég nagy is, hogy több mint 40 év összegyűlt holmijának, életem kísérőinek, emlékeztetőinek helyet adjon, s ezáltal ők fenyegessenek engem elnyeléssel... 

   Ha lakásba költöznék, nyilván felére csökkenne a lakterületem és kiküszöbölhetném a lépcsőjárást. A lakások ára egy házénak majdnem kétszerese, ráadásul meg kellene szabadulnom holmijaim felétől szinte ingyen... (s akkor még nem beszéltünk a költözés költségeiről!) Egyszer úgyis ki kell majd a házat üríteni, vethetné ellen az objektív megfigyelő. Megkönnyíteném ezzel a lépéssel gyerekeim dolgát. Mezítelenül érkezünk a túlvilágra (már ha létezik, és nem csak vígaszként találta fel a végleges eltűnésébe beletörődni képtelen emberi tudat), próbáljunk fokozatosan lemondani a földi javakról.

   30 éve lesz a jövő szeptemberben, hogy itt lakom. Új helyre költözni csábító is, mert azt jelentené, hogy kezdődhet még új etáp az életemben, nemcsak a végső nyughely lebeghet a szemem előtt. Ugyanakkor nincs már elég energiám egy ilyen újrakezdéshez. Az utóbbi évek nagyon megdézsmálták a készleteket.

   Akkor hát marad a végtelen ingadozás. Az legalább végtelen.

Kié az utolsó szó?

   A napokban egy érdekes embertípusról meditáltam francia blogomon. Gondolom, mindenki ismeri közelről vagy távolabbról.

   Ha megidézem, felmerül előttem a csontját makacsul szorongató kiskutya képe: morogva tiltakozik, ha valaki a kezét nyújtja feléje... Muszáj, hogy övé legyen az utolsó szó, s minden ellenvéleményt nyílt támadásként él meg. Sőt, legtöbbször ő lendül ilyenkor támadásba, és az ellentmondani merészelőt szinte sárba tiporja a "provokációért"!...
   Nehéz vitába szállni vele. A racionális érvek nem nagyon hatnak rá, hiszen mindent az emocionális viharok szintjén kezel. Ilyen szempontból a legkisebb ellentmondás is sebet ejt rajta, hiszen legtöbbször számára is rejtett, nem is tudatos sérülést érint, melynek eredete, mint annyiszor, a gyerekkorra vezethető vissza...
   Nem akarom a botcsinálta pszichológusok seregét növelni, csak gondolkodni próbálok, beleértve a tévedés vagy más vélemény lehetőségét is. Elnézem, hogyan bánnak egyes szülők a kisgyerekekkel. Vannak, akik pl. tudomást se vesznek róluk, hiszen a képernyő vagy egyéb drog bűvköréből semmi és senki nem vonhatja ki őket, a gyerek meg úgyis megnő szinte magától, mint az útszélen a fű... Esetleg éppen az a baj, hogy nagyon is nevelni akarnak, csak a nevelés fogalmát összetévesztik a kemény "idomítással". Az ilyen gyerekbe szinte "belefojtják a szót" és később ő maga is a szülői modell szerint fog eljárni... Önbizalmában megingott, frusztrált felnőtté válhat.
   

Marc, 8 éves: egy jövendőbeli Rembrandt?

A másik véglet a gyerek iránti határtalan csodálat: minden mondat, amit a száján kiejt, legkisebb firkálmánya is a zsenialitás biztos jele, a család élete körülötte forog. A gyerek korán megérti, hogy még a választás is az ő vállán nyugszik: "Mit ennél? Ezt, vagy inkább mást?" "Milyen ajándékot szeretnél?" Mama, nagymama és a többiek mindent félretéve teljesítik a lassan kis zsarnokká alakuló gyerek akaratát, sőt, szeszélyeit... Eleinte pedig szeretné az emberke, hogy határokat szabjanak neki, melyeken belül biztonságérzete jobban kifejlődhetne... De ha mindent szabad, akkor mire támaszkodjon, nemcsak a gyerekkorban, hanem későbbi, felnőtt életében is... Előfordulhat, hogy később is elvárja, hogy mindenki a lábánál heverjen. Arról nem beszélve, hogy az elkerülhetetlen (és tanulságos!) balsikereket nehezen tudja feldolgozni, hiszen hozzászokott, hogy minden, amit csinál, imádói szemében zseniális!...
   Az empátia teszi lehetővé, hogy igazi véleménycsere kialakulhasson, hogy partnerünk helyébe képzelhessük magunkat egy pillanatra, s uram bocsá, még a saját kőkemény meggyőződésünket is megkérdőjelezhessük néha. Az sem árt, ha magunkhoz is elnézőbbek leszünk: nem lehetünk mindenben a tökéleteset nyújtó csodagyerekek, nem dől össze világ(unk), ha megbotlunk néha. Mi lenne, ha szeretnénk is magunkat egy kicsit?...

"Mióta elkezdtem szeretni önmagam, felhagytam azzal a próbálkozással, hogy mindig igazam legyen." (Chaplin)

Évadzáró vígasságok

   Alighogy befejeződött az októberi előadásunk, szinte azonnal megfogant bennem az elhatározás : meghívom a 4-5 szereplőt, valamint a két személyt, aki házába invitált bennünket, kész volt felforgatni a rendet, hogy helyet adjon a 30-40 személyes közönségnek, akik alkalomadtán összejöttek. Ki tudja, mit tartogat a jövő, vannak dolgok, melyeket nem kell halogatni...

   Először megfordult a fejemben, hogy nálam legyen az összejövetel, intimebb lesz így a hangulat. Hamarosan le kellett mondanom az ötletről: már egy órás bevásárlás után sem bírnak el a lábaim, nem számítva az egész napos készülődést, tiporgást a konyhában, majd az utómunkálatokat, mosogatást, pakolást. 

   

Akkor jött a végül is megvalósulásra kerülő gondolat: május végén avatták fel az új, 4 csillagos szállodát, mely egy 18. sz-i műemlék-épületben kapott helyet. Az épületet még 1752-ben kezdték építeni közkórház céljából, 15 évig tartottak a munkálatok. 1945-ben műemlékké nyilvánították az óriási (40 000 négyzetmétert elfoglaló) épületet, mely lassanként a fáradtság jeleit kezdte kimutatni. Akkor jött a szálloda gondolata, uszodával, spa-val az alagsorban, a szobákon kívül konferencia-termekkel, bárokkal, két vendéglővel stb. Az egyik szárnyban magánlakások kaptak helyet.

   

A restaurálás nagyszerű eredménnyel zárult: megőrizték a struktúrát, a hagyományos építőanyagokat. Már maga a hely is élmény és a vendéglő, ahol vacsoráztunk, elbűvölő, a személyzet szimpatikus és szolgálatkész. Nyolcan foglaltunk helyet az asztal körül, a nálam apéritif gyanánt elköltött pohár pezsgő után. A jó hangulatről tanúskodik, hogy még 3 óra elteltével is alig tudtunk egymástól elválni. Azt hiszem, mindenki jól érezte magát, a többség először ismerkedett a hellyel és én örültem, hogy e meghívással kicsit kifejezhettem irántuk érzett elismerésemet, hálámat és mély barátságomat.

Mindig van új a nap alatt

   Olyan volt ez a hét, mint a mostani időjárás, ahogy francia blogomon is említettem. A szomszédos utca platánjai pár nap alatt megsárgultak és hullatni kezdték leveleiket a permetező esőben. Egyszer-kétszer még erőlködött a halvány napsugár, de hamarosan feladta.

   Csütörtökön megtudtam, miben áll az a bizonyos csont-szcintigráfia. Nem mondom, hogy "végre" megtudtam, mert különösebben nem emésztett iránta a kíváncsiság, bár hiányzott orvosi tapasztalataim leltárából.

   Enyhén rádioaktiv szert fecskendeztek a vénámba, melynek 3-4 óra alatt kellett rögzülnie problémásabb pontokon. Kihasználtam a várakozási időt és mivel saját autóval voltam, haza tudtam ugrani, hogy megebédeljek és visszatérjek a tényleges vizsgálatra d.u. 3 óra felé. Engedelmesen kinyújtoztam a hideg és kemény asztalon. Meglepetésemre kezem-lábam rögzítették egy széles szíjszerűséggel, hiába mondtam, hogy nem vagyok pánikbaeső, ideges temperamentum, s képes vagyok hosszú ideig mozdulatlan maradni... Magamban inkább mosolyogtam a dolgon, vajon hogy nézhetek ki így, s igyekeztem gondolkodni való témákat gyűjteni a várakozás idejére...

   A röntgenhez hasonlító gép feje egészen alacsonyra ereszkedett az arcom fölé, nem volt köztünk 3-4 cm-nél nagyobb távolság. Végigsétált felettem, időnként oldalról is megszemlélt, jött-ment, ahogy a szomszédos kis kabinból irányította egy számítógép programja. Én pedig magamba szálltam és megpróbáltam esendő testemtől függetleníteni a gondolataimat arra a háromnegyed órára, amíg a vizsgálat tartott. Az eredményre még várakoznom kell pár hétig. Ezt a várakozást nehezebb lesz elviselni...

   Szerencsére tegnap kellemes színházi este vezetett vissza az élők világába. Egészen feldobódva távoztam a jó hangulatból.