Ismét két ünnep között

    Tegnap délelőtt elmentek a gyerekek. Két unokám már a múlt vasárnap óta velem volt, vonattal jöttek az iskolai szünet kezdetekor. Kialakultak kellemes kis szokásaink együtt, nagy szükségük volt pihenőre a megterhelő első félév és a költözködés után. Sokat beszélgettünk, nevettünk, kártyáztunk, de jutott idő komolyabb dolgokra is, mint pl. bevásárlások után járni, főzőcskézni, bepillantani a kötelező olvasmányokba stb. Igazán kedves gyerekek, a legkisebb szóváltás se fordult elő, szívesen ajánlkoztak segítségre is. A telefon természetesen többnyire a kezük ügyében, mint a legtöbb mai gyereknek.

   Szüleik péntek d.u. érkeztek és este menyem szüleinél volt a vacsora, valamint az ajándékok kiosztása. Másnap pedig az egész család nálam gyűlt össze ebédre. A hús és a desszert közötti szünetben kártyáztunk, majd este 7 óra felé elment a család egyik fele, az ittmaradottak pedig megnéztek egy filmet. Nem kellett bennünket utána elringatni!

   Most pedig a Szilvesztert tervezzük egy szintén magányosan élő barátnőmmel. Nem tudom, beleszól-e majd terveinkbe egy-két kormány-intézkedés a vírus terjedésének fékezésére. Az idő rettentően lehangoló, ólmos szürke, benne vagyunk az alagútban. Próbálom magam túlélésre hangolni az előttünk álló 2-3 nehéz hónapra gondolva, míg a tavasz első biztatónak remélt jelei fel nem bukkannak. Nagyon mélyre kell ásnom érzelmi és kreatív készleteimben, hogy valamit a felszínre hozhassak, ha sikerül...

    

Az idő rohanásáról régen és ma

    Rohan az idő... Vajon miért van, hogy hatvanon túl egyre nő a sebessége? Már megint eltelt egy hét. "Szaporodik fogamban az idegen anyag, mint szívemben a halál"... írnám József Attilával. A nagy rohanásban szeretnék megkapaszkodni valamiben, hogy legalább megérthessem, hova és mire fel ez a száguldó idő, mely egyre szalad ki a lábam alól, mint valami fejvesztett futószőnyeg. Hiába igyekszem, nem bírok vele lépést tartani, alig tudom élvezni a perceit, mert máris a következőre kell koncentrálnom, attól tartva, hogy elfeledkezem valami égbekiáltóan fontos teendőről!...

   Ha néhány évtizeddel ezelőtti emlékekre, hangulatokra visszagondolok, nyoma sincs a sietségnek, az idő többnyire lassan pereg, mint valami ráérős homokóra. Mégsem emlékszem az unalom érzésére. Mintha minden úgy és akkor történt volna, amikor eljött az ideje, s minden tapasztalat, tennivaló rejtegetett valami titkos értelmet, tanulságot, felfedezést. Még a mindennapos kötelezettségek is megnyugtató támpontul szolgáltak világom szilárdságának bizonyítására. Igy aztán minden új eseménnyel a világ nyílt tágabbra, színesebbre, hívogatott újabb felfedezések felé. 

a nagypiriti templom (ott készült kamaszkori akvarellem)

   Szemléltető példaként hosszú dunántúli vakációimat említeném az anyai ági  rokonoknál.  Néha előfordult, hogy majd két hónapot is ott töltöttem. A párszáz lakosú kis faluban látszólag nem sok szórakozás akadt. A kultúrház, ahol időnként levetítettek egy-egy filmet, a "bucsu" - így ejtették, két rövid u-val - idején (dunántúli szokás kirakodóvásárral, vendégjárással, rendezvényekkel, nem tudom van-e még?...) bálteremmé alakult át. Egy kisebb helyiségben a TV megjelenésekor falu egyetlen készüléke gyűjtötte maga köré a fiatalságot, ha nem is minden este. Vasárnap időnként futballmeccs is volt a kertek alatti sportpályán, s a lányok kiöltözve, csoportokban sétáltak fel-alá a falu néhány utcáján...

   Végre kielégíthettem olvasási étvágyamat is, Ida néném szatyorszám hordta nekem az olvasnivalót. Időm jó részét unokatestvéreimmel töltöttem : én voltam a rangidős! Nagynéném tehenének őrzése mellett minden elfoglaltság érdekesnek tűnt: a széna forgatása, gyűjtése a réten, ahol a villa szöcskék hadát ugrasztotta fel az illatos rendek alól; egész napos kirándulás nagybátyám lovaskocsiján a Somló-hegyre, ahonnan sötét éjjel értünk haza, a lovak ráérős ballagása elringatott bennünket a csillagos ég alatt... S még sok-sok érdekes esemény, mely másnak talán említésre se lenne méltó, nekem izgalmasan új volt, mert a szabadság érzése itatta át.

Rázza a jéghideg északnyugati szél...

... a redőnyöket, közben esik az ólmos égből az eső... Benne vagyunk a szezonban. December végéig kell várnunk, hogy reménykedhessünk a fény eljövetelében, de legalábbis a nappalok fokozatos hosszabbodásában. Lassanként, az idő száguldásának egyre égetőbb érzésével testemben-lelkemben, nem sürgetek már semmit... Ellenkezőleg, nyújtom az órákat, a perceket, hogy lassítsam az időt. Természetesen tudatában vagyok, hogy mindez illúzió, mint ahogy az "idő folyása" is az: elménk gyártotta kép.

   A tegnapi nap nagyon JÓ VOLT! Bár rettenetesen fárasztó nekem már az ilyen kivételes nap, ugyanakkor hihetetlen energiával tölt fel. Elhatároztam, hogy ma pihenőt ajándékozok magamnak: ilyenkor csend és magány kell, hogy ismét lábra álljak. Persze, százszorosan megérte.

   Régi ismerősöm védte meg doktori disszertációját az itteni egyetemen, irodalomból. Néhányunkat meghívott erre az alkalomra a régi csapatból. Már maga az esemény is érdekes, kibillent az egyhangú napok szellemi és fizikai magányából, s ez az intellektuális pezsgés jót tesz szendergő agysejtjeimnek!

   Mathieu 40 éves. 18 éves korában, első éves egyetemistaként csengetett be. Akkoriban kezdtük irodalmi lapunkat szerkeszteni, s annak egy példányára akadt a könytárban: az csábította be hozzánk. Gilbert-rel azonnal megtalálták a hangot, a közös érdeklődési területet, és Mathieu belépett a szerkesztőségbe is. Azóta ismerem hát. Követhettem élete állomásait, csodálom munkabírását, magánélete megpróbáltatásai ellenére rendíthetetlen akaraterejét, mellyel kitartott céljai, álmai megvalósítása mellett. Ritka ma már az olyan ember, akinek adott szavára, hűségére vakon számíthatunk. Nagy szerencsém van, hogy közvetlen környezetemben több ilyet is ismerek.

   

a jelenlevők fele, Mathieu balról második
(elnézést a kép nagyon rossz minőségéért!)

Az eseményre összejött néhány régi barát, egyesek többé-kevésbé messziről, de a zsüri tagjai közül néhányan csak video-konferencia formájában tudtak jelen lenni: az egyik egyenesen Kanadából! Kb 4 órát vett igénybe a kérdés-felelet, melyet az eredményhirdetés után kis evés-ivás követett a tanáriban az újdonsült doktor meghívására. Onnan pedig nálam jöttünk össze kb. tízen, úgy este 6 felé. Hármat közülük akkor láttam először, de nagyon kellemes felfedezés volt. Kis vörös bor és sós rágcsálnivalók mellett élénk társalgás folyt kb. este 10-ig. Nem éreztem a lábaimat (vagy inkább túlságosan is éreztem őket?), de úgy aludtam az éjjel, mint egy békés csecsemő.

Kellemes, bár esős hétvége

    Tegnap este leadtam végre a második sürgősen megírandó szöveget is a november 30-i határidőre! Már jó ideje nyomták a lelkiismeretemet, de nagyon! Ahhoz viszont nem eléggé, hogy hozzá is fogjak... mint már annyiszor! Bizonyos kéjjel nyújtom a határidőt, mígnem szakad a kötél, s akkor a maximális adrenalin-töltet hatása alatt szinte megy magától ! Talán már életem végéig se fogok ettől a végletesen rossz szokásomtól megszabadulni... Vajon mit jelenthet?... Keresem a nyitját, mit üzen ezáltal a tudatalattim?

   A hét végét a gyerekeknél töltöttük, menyem szüleivel. Már nagyon hiányoztak: augusztus végén találkoztunk utoljára, nálunk. Ők közben eladták a házukat, egy nagyobba költöztek, amelynek teljes földszintje most felújítás alatt áll !... Ezért ottlétünk alatt vidám tömegszállás képét öltötte fel ház emelete: heten voltunk, nagyon korlátozott konyhai és fürdőszobai felszereléssel, de a gyerekek csodákat vittek véghez! Megültük fiam születésnapját és kisebb késéssel Alice-ét és az enyémet is. Sőt, szombat este felelevenítették hajdani szokásunkat: színházi estét Párizsban, mint a lányok születése előtti időkben! Most már ők is elég nagyok hozzá és szeretik is a színházat!

   Az előadás előtt megvacsoráztunk egy kis vendéglőben, majd a közeli Théâtre du Palais Royal-ba mentünk (1783-ban épült), nem messze a Comédie Française-től. Már a bajárat előtt hosszú sor állt. Tudtam, hogy a darab (címe: "Edmond") nagy siker volt bemutatója (2016) óta, írója, rendezője, Alexis Michalik, még a 40. évén innen van, színészként kezdte pályafutását. Film is készült a darabból, amit annak idején láttam a TV-ben. A több száz személyt befogadó színház teljesen megtelt, még a pótszékéket is elfoglalták! A 12 színész fergeteges előadást produkált az állandóan mozgó színpadon. A középpontban Edmond Rostand és a "Cyrano de Bergerac" című romantikus dráma születésének körülményei állnak a 19. sz. végén. Magamban elcsodálkoztam egy kicsit az 5 éve nem szűnő közönségsikeren: színház a színházban, nem könnyű megvalósítani sem a szerzőnek, sem a rendezőnek, aki történetesen ugyanaz a személy. A 12 színész legalább 30 figurát játszott el, állandóan kosztümöt, arcot, sőt a díszlet elemeit is cserélve! A függöny csak a végén ment le. 

a nézőtér kb. egyharmada

Alice utolér, Lucie túltesz rajtam... Vagy én megyek össze?...

Place du Palais Royal, a színház bejárata az árkádok alatt

"Játszani is engedd szép, komoly fiadat!"

    Majdnem 3 hónapja nem találkoztunk a gyerekekkel. Bevallom, nagyon hosszúnak tűnik. Bár a telefon áthidalja némileg a távolságot, semmi nem helyettesítheti a közvetlen találkozást. Nem panaszként mondom, s nekik sem emlegetem, nehogy számonkérésként hangozhasson, hiszen tudom, hogy alig látszanak ki a tennivalókból. Azt se kívánom meg, hogy naponta felhívjanak, hiszen szükség esetén a 250 km-es távolság se a világ vége! Betegség esetén számíthatok barátaimra is, bár igyekszem nem visszaélni kedvességükkel. Úgy vagyok vele, mint legtöbb korombeli ismerősöm: amíg megtehetem, csinálom magam, mert a megmaradt önállóság érzése mindennél fontosabb!

   Épp most telefonált 83 éves szomszédasszonyom. Szemorvosnál járt: közelben lakó két fia közül valamelyik, esetleg egyik unokája mindig rendelkezésére áll. Homályosan lát, nem mennék-e át a kis ebédért, amit megoszt velem? Egy egész nyúlcomb várt rám zöldbab és krumpli körítéssel. Kész a mai ebédem, még főznöm se kell. Időnként megosztjuk így, amit főzünk nagyobb mennyiségben, "hogy jusson a szomszédnak is"... Ha kenyérért megyek, hozok neki egy kis süteményt uzsonnára. Néha leülünk egy kávéra, elbeszélgetünk (minden téma érdekli) és igyekszem felvidítani egy kicsit. Hát efféle kis epizódok váltakoznak mindennapjaimban, bár sokat vagyok egyedül is. 

   Furcsán hangzik talán, de az életemből a játék hiányzik a legjobban. Gyerekkoromban szüleimmel megszokott volt a játékos hangulat: a kártyajátékoktól kezdve a barkochba, az ország-város, az amőba, a ki nevet a végén? stb. jut eszembe hirtelen, melyeket a szüleim nagy odaadással játszottak velünk, gyerekekkel. Azt hiszem, a családokban a TV, s újabban a telefon, tablet erősen megtépázta ezeket a szokásokat. Fiatal korunkban, akárhol éltünk, mindig olyan társaság verődött össze, akik szerettek játszani. Scrabble, kártyajátékok, sakk stb. foglalták el szabadidőnket, főleg a hét végén. A nyári vakáció idején férjem szüleinél is ezzel teltek a délutánok, sok francia játékkal ismerkedtem meg.

   Bizonyára a véletlen műve, de itt alig ismerek valakit, akit rá lehetne bírni egy társasjátékra, esetleg kártyapartira. Igy csak arra várok, hogy találkozhassunk a gyerekekkel: kicsik-nagyok rögtön kaphatóak az efféle kikapcsolódásra. Kiszellőzteti a fejünkből a gondokat, nem hiányzik belőle az izgalom, de főleg a nevetés nem. Ami tudvalevőleg a legjobb orvosság búskomorság ellen! 

Helyzetjelentés

    Pillanatnyilag a délelőtt a legmegfelelőbb időszak, hogy valami érdemlegeset próbáljak csinálni a Net közvetítésével: üzenetekre válaszolni, telefonálni, számlát befizetni, születésnapi ajándék után nézni és keresni egy lábon álló virágcserép tartót... Mire az ebéddel is végzek úgy 13h felé, már csak egy vágyam van: "kinyúlni" nélkülözhetetlen IKEA-fotelemben, csaknem vízszintes helyzetben, pár órára... Utána, egy kávé támogatásával lehet még vacsoráig 2-3 termékenyebb órám, ha minden jól megy. Olyan sok dolog várakozik rám, hogy ez a hosszúra nyúlt gyengeségi állapot szorongó lelkiismeretfurdalást kelt bennem. Furcsa érzés: különösebben nem fáj semmim, csak ez a meghatározatlan és tehetetlen fáradtság köt gúzsba... Különösen 10 nap intenzív kortizon-pörgés után, amely megsokszorozta energiámat és tennivágyásomat! Ezt használta ki egy kóbor "mezei vírus" (Tamko szavaival), hogy lebillentsen a gödör fenekére.

   Közben azért felvettem az influenza elleni oltást is (speciális adagolásban, a hozzám hasonló krónikus betegségekben szenvedők részére). Ilyenkor mindig van egy gyengéd gondolatom bal karom irányában, hiszen ő kapja az összes szúrást mióta megoperáltak, s ezáltal a jobbik használhatatlanná vált vérvétel és egyéb célokra. Remélem, nem véglegesen, de egyszer majd felteszem a kérdést illetékeseknek.

   Haragszom magamra, hogy ez a bejegyzés is hasonlít egy orvosi jelentésre, melyek rendszeres publikálása itt nálunk a mindenkori köztársasági elnökök "kiváltsága", esetleg kötelezettsége. Legtöbbször csak utólag derül ki, mennyire meghamisították benne az igazságot, hogy ne keltsenek pánikot, esetleg politikai válságot. Ami engem illet, nem vagyok annyira fontos személy, hogy megszépítsem a valóságot. De még csak annyira sem, hogy mindent kiteregessek s ezzel terheljek másokat... Nagyon köszönöm mindenkinek, hogy gondolt rám.

Hátulütő

 Hogy is írtam előző bejegyzésem elején bizonyos jövőbe látó intuícióval:

"Nem vagyok elkényeztetve hasonló intenzitással: vajon mikor kapom meg róla a számlát?..."

Nem is gondoltam, hogy ilyen gyorsan megérkezik és hogy ilyen hosszú lesz. Máig is azt törlesztem (vezeklem?). Mégpedig a béka-perspektíva legalsó fokáról... Talán egyszer felpillanthatok onnan is.

Vigyázni kell a boldogság érzésével: nem szabad csak úgy átadni magunkat neki, gondtalanul, felszabadultan. Mit is mond Kosztolányi? 

"...Csak átmenet, közjáték. Talán nem is egyéb, mint a szenvedés hiánya." 

Körhinta

    Nehezen tudok leszállni a tegnapi nap (de szinte az egész hét!) ringlispiljéről! Micsoda feszültségekkel, pozitiv energiákkal feltöltött napok voltak! Ráadásul már az előző hét se volt banális, de úgy látszik, lehet még feljebb srófolni a hangulatot, főleg ha a viszonylag magas napi kortizon-adag (fogbeültetés miatt) is közrejátszik benne. Hozzáteszem még az abszolút kék eget, a ragyogó napot, mely már egy ideje ajándékozza magát számolatlanul. 

   Nem vagyok elkényeztetve hasonló intenzitással: vajon mikor kapom meg róla a számlát?...

   A szerdai második implantációra nem térek ki hosszasabban: 1h45 perc megszakítás nélkül, sok-sok érzéstelenítő beszúrással  -  biztos, ami biztos, bátorítottam is rá az orvosomat  -  de a végén nem az operációtól, hanem a szúrások helyétől szenvedtem jobban, mintha órákig egy sündisznót kellett volna megpróbálnom lenyelni... Ezúttal bevettem 2 szem fájdalomcsillapítót: egyet délután, egyet lefekvés előtt úgy 2-3 óra felé... Soha nem tekintettem magam hősnek.

   Pénteken ebédre voltam hivatalos: barátnőm, Evelyne foglalt hármunknak asztalt (segítettünk a költözésben, s én még a kórházba is vittem párszor szemműtétjekor: ezt akarta barátian és forrón jelezni vele). Mit tudok én majd enni egy vendéglőben 2 napja operált szájjal? Mindenre van megoldás: az otthoni pépes "leves-yoghurt-püré" menűt felváltottam tatárbifsztekkel, a névvel maradjunk legalább a családban, bár magyar rokonságom nem bírja lenyelni a nyers, de még az enyhén véres húst sem. Én viszont imádom, már majdnem 50 éve. Kenyérbélre kenve sikerült megenni és nagyon finom volt! Sőt, még egy félrelépést engedélyeztem magamnak: desszertnek egy finom kávés-karamelles krémet választottam, itteni specialitás, bár emelkedőben levő cukrom tiltja...

   Igen ám, de este még várt bennünket egy újabb esemény, mondhatni a nap csúcspontja: irodalmi estjeink újraindulása! Az utolsó nálam volt: 2020. február 14-én... Ezúttal Muriel barátnőm szervezte nappalijában, ahol kb.16-an jöttünk össze, maszk nélkül, de legalább 2-3-szor beoltva. Hogy is fejezzem ki: a bologság (igen, több mint öröm!) tapintható volt! Muriel bemutatta most megjelent kis verseskötetét, majd következett az ún. "nyitott színpad", vagyis az adott témára mindenki hozhatott szöveget, esetleg saját tollából is, ha volt neki. 

   A téma a gyerekkor volt, nehéz időkben vissza lehet vonulni védőfalai mögé. Muriel hívására én kezdtem. Franciául többször írtam már róla, elismerem, bizonyos irodalmi igénnyel, s az eredménnyel  -  ha óvatosan is, de bevallom  -  elégedett vagyok néha. 3-4 rövidet olvastam fel, hogy ne monopolizáljam az időt. Mit mondjak: az hatotta meg és dagasztotta fel legjobban keblemet, hogy sikerült átadnom saját átérzéseimet, hangulataim, érzékszerveim emlékeinek lenyomatát képekben, megfoghatatlan érzékelések felidézésével, amely kitapinthatóan a hallgatóságban is lecsapódott és visszhangot keltett! Mindezt nem anyanyelven, ami ellentmond egy-két betonerős meggyőződésnek... Ki kell próbálni, mielőtt arra esküdnénk, hogy lehetetlen.

   Baudelaire, Colette és kevésbé ismert mai íróktól hallottunk gyönyörű sorokat, melyeket úgy ittunk, mint a kiszáradt föld a vizet. Pierre saját írásai is nagy hatást váltottak ki. Utána szokás szerint megosztottuk az enni-inni valót (én megelégedtem a levessel és az almakompóttal). Nem feledkezve meg a pohár pezsgőről, mert hiszen néhányan a születésnapjukat is ünnepelték! Éjjel fél kettő után oszladoztunk, de én még mindig nehezen tudok leszállni a körhintáról. 

   Mondom: a kortizon.

Minden kezdet...

    Szerda reggel átestem életem első fog-implantátumán. Azaz mindjárt kettőn is egyszerre, a jobb felső oldalon. Szerencsére a születésnapom körüli sűrű és nagyon kellemes események elterelték a figyelmemet a várható programról, igy szinte majdnem elengedett hangulatban érkeztem 13-án reggel a fogorvoshoz.

   Már az előkészületek is meglehetős hatást tettek rám: az asszisztensnő beöltöztetett, még a fejemre is került egy kis sapka, a cipőmre védőpapucs, letakarta az arcom egy steril zöld lepedővel, amiből csak a szám látszott ki egy kerek lyukon. Na, itt komoly dolgok vannak készülőben, gondoltam.

Több, mint 1 órát feküdtem így a továbbiakban, fejem lábamnál alacsonyabban, nyitott szájjal, csukott szemmel. Nyelni nem tudtam, se válaszolni a meglehetősen beszédes fogorvos megállás nélküli csevegésére, legfeljebb néhány tétova nyögést tudtam produkálni itt-ott. A kezdeti érzéstelenítés hamar megtette hatását, az ovos aprólékosan elmagyarázta, mit miért és hogyan visz végbe (néha nem ártott volna, ha előre nem tudom), miközben állandóan ügyködött a számomra láthatatlan szerszámaival: fúrt, faragott, kikapart ezt-azt, becsavart amazt... Megdícsért állkapcsom koromhoz képest erős csontállamányáért. A végén közölte, hogy összevarrja a beültetett titáncsavarok felett az ínyemet (mely szintén nehezen hagyja magát átszúrkálni: talán az ínysorvadást még megúszom!). Adott egy hosszú listát a gyógyszerekről, amiket 1 hétig szednem kell: antibiotikum, kortizon, öblögető stb. és még egy erős fájdalomcsillapító is, arra az esetre, ha a fájdalom jelentkezne az érzéstelenítő hatásának elmúltával. Meglepetésemre ki sem kellett a dobozt bontanom: eddig a legkisebb fájdalmat sem éreztem (hogy babonásan lekopogjam), se aznap, se azóta! Másnap este pedig felhívott a fogorvos, hogy megtudakolja a fejleményeket: hogy érzem magam. Értékelendő gesztus.

   

Az első 2 napon leves és joghurt volt a menü, ma már szinte normálisan eszek, de csak a jobb oldalon. Eredmény: 3 kg-val kevesebb, aminek külön örülök!

   A jövő szerdán kiveszi a varratokat és másik 2 csavart ültet be, ezúttal alul és mindkét oldalon!

Hirtelen inspiráció - vagy az mindig váratlan?...

 Szomszédasszonyom (83 éves) most ment el, csak éppen benézett egy csokor virággal. A születésnapom körüli "nyavalygással" azt értem el, hogy végül szinte senki sem tudja  -  a végén talán magam sem  -  melyik napra esik valójában! Valaki minden nap benéz egy szóra, telefonál vagy üzen, születésnapi jókívánságok kíséretében. S számomra így több napig eltart a vígasság.

... előtte...

   Évek óta ajándékozok magamnak valamit "Gilbert részéről"... Nemrég jött az ötlet, ami minden bizonnyal G-nek sohasem jutott volna eszébe: veszek egy nagy cserép virágot a kandalló melletti szabadon maradt sarok betöltésére!... Közben mosolyogtam magamon: no lám, újabb bizonyíték a rejtélyre, hogy időnkénti japonizáló hajlamaimat miért követi szinte azonnal az Arisztotelésznek tulajdnított mondás igazolása: "La nature a horreur du vide!", vagyis magyarul: "A természet irtózik az ürességtől." A természet? Az enyém mindenképpen!

űr betöltve

   Eszembe jut, hogy tavaly eladtam két fehér bőr kanapémat, s vettem helyettük bársonyos borítású kétszemélyest és egy fotelt, mondván, hogy "levegősebbé" teszem a nem túl nagy méretű nappalimat. Idén jött hozzájuk a három személyes "banán", természetesen kiváló ürügyekkel igazolva, hogy "több hely legyen a gyerekeknek", ha jönnek. Mivel a falakat nem lehet messzebbre tologatni, a kis íróasztal változtatott helyet, kiszorítva a jobb sarokban 20 éve békésen szunnyadó kerek asztalkát. Igen ám, de a bal sarokban így űr tátongott az íróasztal helyén, amit a fotel nem tölthetett be... 

   Győzedelmesen hazacipeltem hát a nagy cserép virágot egy magasított kaspóval (cache-pot), hogy kiemelkedhessen a fotel mögül. Egyenként (!) letörölgettem a leveleit enyhén citromos vizzel (a citromot a vízkő ellen szántam). Ha besüt a nap, szépen mutat a sok levél vöröses színe.

Csomók és metafórák

   Vertel Andrea madara néma szemrehányással szemlél nagy szemeivel már napok óta, hosszú lábain álldogálva íróasztalom polcán. Hallgatom az eső fáradhatatlan kopogását a konyha tetején, a terasz piros asztalán. Megelégszem a blogok, facebook-bejegyzések böngészésével és nem írok semmi újat.

   Ismerem ezt a súlyos, számonkérő tekintetet a távoli és a közelebbi múltból is. Ó, az IDŐ, elvont, kifürkészhetetlen fogalom, olyan, mintha a levegőt probálnánk kezünkkel megragadni. Az emberi tudat egyik legszebb, legköltőibb találmánya: megnevez egy láthatatlan, megfoghatatlan, absztrakt fogalmat, amit legfeljebb csak méricskélni tud. Nomeg a hatását, a nyomát kézzelfoghatóan is nyugtázni: őszül a hajam, szaporodnak a ráncaim, görbül a hátgerincem íve... Nem olyan VAGYOK, mint tegnap VOLTAM, és bizonyára még ilyen se LESZEK holnap... Nemcsak földi pályafutásunk három fő időpillérét értette meg tudatunk, hanem annak lineáris lefolyását is...

   E kis botcsinálta filozófiai kitérő után  -  szokásos születésnapot megelőző nyavalygás  -  nem részletezem napi gondjaim csomóit. Igyekszem egyiket a másik után kibogozni, visszatérve a kis papírcsónak képéhez, melyet a napokban eresztettem vízre és amely bukdácsolva, meg-megakadva, de mégiscsak halad előre az útján, míg fatálisan át nem ázik...

Egyszer fenn, egyszer lenn...

    Mondhatom, nagyon rossz éjszakám volt mára virradóra!... Nem emlékszem, mikor volt utoljára egy jónak mondható, de ennyire rossz szerencsére ritka. A részletek nem fontosak, lényeg, hogy a szombati napom olyan kellemesre sikeredett, hogy szinte vártam a "büntetést", ellensúlyozásul a szombati könnyedségért. Mint már annyiszor. "Egyszer fenn, egyszer lenn...", akár az óriáskerék  -  bár ezt a monumentális közhelyet már sok dalszerző csépelte tovább. Attól még igaz is lehet... 

   Nekem másik hasonlat jut róla eszembe: a néhai Megyeházán, Szegeden, egy akkoriban (50 éve?) divatos páternoszter állt rendelkezésünkre, ha meg akartuk takarítani a sokemeletes lépcsőjárást. Nem tudom, létezik-e még? Az ott dolgozóknak áldás volt: liftre se kellett várakozni. A megállás nélkül, meglehetős gyorsasággal működő két kabinsor egyike fel, a másik lefelé haladt és menet közben kellett be- és kilépni. Engem első alkalommal igazi tériszony fogott el: szédültem, hányingerem támadt, reszkettek a lábaim. Elképzeltem, hogy valami miatt elszalasztom a leszállást, vagy későn lépek fel és egyenesen "lefejez" a egyre fogyó nyílás... Ha jól emlékszem, a lépcsőt választottam, a szorongás erősebb volt a gyávaságom feletti szégyenérzetnél. Később megszoktam és nem lett félelmetesebb, mint a moszkvai metró mozgólépcsője...

   Eredetileg inkább a szombat délutánról akartam mesélni, de szokás szerint elkalandoztam... akárcsak gyerekkoromban, bár manapság már csak tőlem érkezik a rendreutasítás. Eleget tettem egy baráti meghívásnak a szomszéd városban lezajló társulati ülésre, melyet egy helyi szerző történelmi regényfolyamának bemutatásával kötöttek egybe. Nem annyira a meghívott, inkább a találkozások, beszélgetések vonzottak régi és új ismerősökkel, akikkel a hosszú covid-szünetek alatt nagyon ritkán láttuk egymást. Kicsit engedtem Annie unszolásának is, aki felajánlotta, hogy elvisz. Különösebb várakozás nélkül indultam neki, élveztük a gyönyörű nyárutói ragyogást, mintha a nap is kiadta volna utolsó meleg sugarait.   

   A fogadtatás szokás szerinti meleg, baráti volt, a bemutatót fesztelen beszélgetés követte, maszk nélkül (a belépés viszont QR kód ellenőrzésével). Letelepedett mellém egy ismeretlen idős hölgy, talán pár évvel nálam is több, megnyerő mosollyal közölte, hogy régóta szeretne velem beszélni, mert nagyon élvezi a gyerek- és fiatalkoromról szóló írásaimat. Honnan ismeri őket?, kédeztem meglepetve. Hát a FB oldalamról, felelte és bemutatkozott. Kiderült, hogy ismeretlen ismerőseim egyike. Egy másik, hosszabb ideig tartó beszélgetés kezdeményezője egy mögöttem ülő férfi volt. Látásból ismertem évek óta, még a színházunk programjaiból. Kicsit fennhéjazónak tartottam és kerültem vele a közelebbi kapcsolatot. Mint ahogy annyiszor, most is bevált a nagy igazság: óvakodjunk messzemenő ítélet levonásától felszínes benyomásaink alapján !

   A fenti két epizód csak töredéke volt a sok kellemes társalgásnak. Néhányukkal hamarosan újra találkozunk, új tervek is születtek az eljövendő hónapokra, ha a fátum is úgy akarja...

2021. septembre 25. A hallgatóság egy része  (a 2. sorban ülök)

Kalandozó őszi gondolatok

 Belmondo temetése óta nem írtam a blogomra.

Az embert könnyen elkapja a befelé fordulás, a sorozatos lemondások betegsége : csak eleinte fájdalmas, a lassú beletörődés, a megszokás ideje alatt, aztán már csak valami ernyedt, kiszáradóban levő sebhely emlékeztet a pezsgő múltra, s csak akkor válik érzékenyebbé, ha megkapirgáljuk a felszínét egy kicsit... Idővel ez a kísértés is elmúlik, akárcsak a többi.

Ajándékként gyönyörűen sziporkázik a nap a fehőtlen kék égen, bár ma reggel már  -  az idén először  -  langyos fűtőtestek vártak a földszinten. Az ősz első kézzelfogható jele. Most veszem észre, hogy azt írtam: "az idén"... Nyugtazom magamban, hogy számomra a szeptember talán örökre az új év  -  az iskolaév, persze  -  kezdetét fogja jelenteni. Nem csoda, hiszen diákként, majd tanárként 22 év telt el életemből az iskolában, nem számítva a kis ráadásokat itt-ott. Végül is a tanári pályám fájdalmasan rövid volt, hiszen nagyon szerettem a tanítást, különösen az antik szokrateszi maieutika (rávezetés) módszerével, aminek annak idején a híres nevét, eredetét sem ismertem, csak amúgy ösztönösen műveltem. Szerettem a gyerekeket, akik ezt általában megérzik és viszonozzák is, ami mégiscsak a tanárság egyik nagy ajándéka.

A hónap elején végre eljött egy kertész és meglehetősen borsos áron, egy társával nagyjából két és fél óra alatt megtisztította (miniatúr) dzsungellé fajult kertemet s el is vitték a zöld hulladékot hét nagy zsákban. Annyira lenyírták a füvet, hogy az idén talán már nem is kell. Azóta a szomszéd macskák se tudnak benne bújkálni s én is ellátok a teraszról a kert végéig. Csak a nap kitartson még legalább a születésnapomig, ha lehet, kis éjjeli záporokkal, akkor megígérem, elégedett leszek  -  majdnem!  -  az életetemmel, legalábbis igyekszem majd nem gondolni fájdalmasan égető hiányaira...

Adieu à Bébel*...

   Éppen most lett vége az Invalidusok Dómjának udvarán megtartott búcsúztatónak, melyet Jean-Paul Belmondo tiszteletére rendeztek. Ez a magasrangú tiszteletadás csak kivételes személyeknek, kivételes események áldozatainak jár. A köztársasági elnök mondta a búcsúztatót, a Garde Républicaine játszotta a gyászindulót és a Marseillaise-t. A kék-fehér-piros zászlóval letakart koporsót díszegyenruhás katonák helyezték el a nagy belső tér közepén, mely körül a meghívottak, az állam magasrangú vezetői és persze a közeli hozzátartozók foglaltak helyet. Ezúttal az első ezer "névtelen" érkező is bejöhetett, feltéve ha a "passe sanitaire" birtokában volt. Akiknek benn nem jutott hely, óriási vásznon követhették a benti szertartást az Invalidusok előtti térről.

   A búcsúztató beszédet a köztársasági elnök, Emmanuel Macron mondta el  -  sőt, bennfentesek szerint ő maga írta (különben a hivatalos beszédek megírása  természetesen az ezzel megbízott személy feladata). Valóban megható volt, a végén a jelenlévők hosszan és melegen meg is tapsolták, ami szinte sohasem fordul elő hasonló alkalommal.  Belmondo óriási arcképéről mosolyogva hallgatta. Az elnök a beszédbe illesztette a színész nagy sikereinek címét, néhány népszerű, közszájon forgó replikáját, népszerűségének okait, az elmúlt 60 év filmtörténelmét, mely összeolvadt az ország háború utáni éveivel. A mosollyal, mely mindenki arcán megjelenik Belmondo nevére, a megrendülés könnyei keveredtek. A televízió több csatornája már napok óta játssza filmjeit, mióta halálának híre felröppent. 88 évesen az utóbbi időben, főleg agyvérzése óta meglehetősen legyengült állapotban volt, mégis mindenkit megdöbbentett a hír.

  Óhatatlanul arra gondoltam, mint valahányszor, amikor egy népszerű művészt elveszítünk, hogyan válnak a nagy írók, költők, színészek életünk részeivé, a névtelen milliók közös kincsévé azáltal, amit tőlük kaptunk. Képzeletük teremtő játékossága vidámságot, megrendülést, boldogságot, tragédiát, komédiát éltet át velünk, s ezek az élmények beépülnek mindennapjainkba, átalakítják őket, s velük egy kicsit bennünket is...

(* Bébel : Belmondo gyengéd és közvetlen becézése) 

Szeptember eleje

   Véletlen-e vagy sem, több általam látogatott blog szeptemberi bejegyzése kezdődik a hirtelen ránk törő magány érzésével. Még akkor is, ha a nyár nagy részét legtöbbjük szintén egyedül töltötte. 

   Csak tépelődni lehet rajta, vajon miért érzi sok egyedül élő  -  "de nem magányos!",  hívja fel a fontos árnyalatra a figyelmet egyik-másik  -  fokozottabban a magány súlyát. Megvallom, az idén nálam pont fordítva történt: többnyire a nyár a mozgalmasabb a gyerekek vakációjával, a nyaralás egy része is közösen telik évek óta a mindszenti házban. Az idén másként történt. Főleg az én kezdeményezésemre, de részben a Covid miatt is, nem utaztunk el Magyarországra. A gyerekek itt voltak a múlt hét végén születésnapokat ülni, ami mindig villámgyorsan eltelik. Ez a hét viszont már a tanévkezdésről beszél.

   Mindkét unokám iskolát vált. Lucie gimnáziumba került, új város, új környezet, új társak. Minden ismeretlen, de megbízok nagyon éretten gondolkodó, kedves-okos idősebb unokámban! A kisebbiket jobban megviseli a változás: a "collège" (kb. a felső tagozatnak felel meg) kellős közepén kell csapot-papot otthagynia és teljesen új környezetbe kerülnie. Szerencsére a szülők inkább a pozitív biztatást, mint a pátyolgató sajnálgatást választják. Telefonáltam nekik én is, különösen Alice-t hallgattam meg és rebesgettem előtte, hogy milyen érdekes tapasztalatokat tartogat ez az új korszak az életében! Az önállóság felé is nagy lépést tesz majd, hiszen valószínűleg vonattal kell bejárnia. Tizenhárom éves lesz 2 hónap múlva.

   Számomra is beindul a társulati összejövetelek ideje. Lesz bőven tennivaló és az is előfordulhat, hogy kisebbfajta egyedüllétre is vágyakozom majd! Csak a napsütés kísérjen el még pár hétig, hiszen a nyár olyan szűkmarkúan bánt velünk. Szükségem lenne a vénasszonyok nyara kellemes, gyengéden símogató napsugaras pár hetére, hogy fokozatosan elkísérjenek a levegőben úszó méla pókhálóktól a zúzmarás őszi derengésig, és kedvet adjanak a bekuckózás meghitt melegéhez.  

 

Augusztus 25-e jeles nap... volt...

    Augusztus 25. Jeles nap volt ez 1973-ban. Az esküvőnk napja. 48 évvel ezelőtt.

    G. szülei, két testvére és egy barátja pár nappal előtte megérkeztek autóval Magyarországra, ami akkoriban még elég kalandos utazásnak számított, számukra különösen, a "vasfüggönyön" túlra, hogy egyúttal megismerkedjenek velem is, a család leendő új tagjával. Utólag értettem meg, milyen nagy teljesítmény volt tőlük, mekkora bizalom vezérelte őket fiuk iránt, hiszen választottjának még a létezéről se tudtak 2-3 hónappal azelőtt. A szülők nagyon vallásosak voltak, apósom De Gaulle hűséges híve fiatal ellenálló kora óta, amikor is fegyverrel vett részt a német megszállók elleni harcban. A választásokon a kommunisták mindig is ellenfelei voltak. Eképpen a mi házasságunk elfogadása dupla kihívás volt : átléptek a vasfüggönyön egy kommunista országba, s ráadásul a templomi esküvő elmaradását is le kellett nyelniök (főleg G. kívánságára, de egyetértettünk). Egy szóval sem érzékeltették velem, mit jelentett mindez számukra. Rögtön meleg, családias hangulattal vettek körül, szüleim is így fogadták őket Mindszenten, annak ellenére, hogy tolmácskodásunk nélkül szót sem érthettek egymással! 

   A nagy nap reggelén G. átjött Szentesről és gondosan lemosta fehér autóját (2CV Citroën). Előző éjjel óriási nyári vihar volt, apokaliptikus záporral, amihez a család szintén nem volt szokva (Észak-Franciaországban ritka, inkább napokig szemerkél az eső), de másnapra ragyogóan sütött a nap. A polgármesteri hivatalba (akkoriban Tanácsháza) gyalog ment a násznép, nem volt messze, ráadásul az akkor még ki sem aszfaltozott bekötő két utcán állt a víz... 

   A szépen feldíszített házasságkötő teremben készen állt a néhány egyenruhás, vörös nyakkendős úttörő a versmondásra, amikor G. észrevette, hogy otthon maradt (szüleimnél, ahol a gyülekező volt) a két gyűrű. Barátja fürgén jelentkezett, hogy elszalad értük (klubban versenyző futó volt 800 m-es távon). Visszafelé, hogy gyorsabban érjen, elhatározta, hogy G. autójába ül és azzal teszi meg a 200 m-t. Nem számolt azonban a vendégmarasztaló fekete mindszenti sárral, amelybe a reggel hófehérre mosott 2CV bennragadt. Minél jobban pörgette Jean-Claude a motort, annal mélyebbre ásta magát, s ráadásul tetejéig telefröcskölte az autót a sárral. Úgy kellett kivontatni...

   Végül is minden jó, ha a vége jó. Elhangzottak a szavalatok, a nászinduló, az anyakönyv-vezető ünnepélyes beszéde (tört jobb karja gipszbe kötve), a tolmács is lefordította az "Igen!"-eket. Legalább 3-4 személy fényképezte az ünnepélyes eseményt, mégis alig lett róla fénykép. Egyikük elfelejtett filmet fűzni a gépbe, a másik ugyanazt tette bele mégegyszer (akkoriban, mondanom sem kell, nem volt numerizált fényképezés, sötétben kellett a gépbe táplálni a negatívot!). A násznép Szentesre vonult az ünnepi vacsorára.

Mi is az a "szolasztalgia"?

    Mi is az a "szolasztalgia"? Pár napja találkoztam vele először egy rádiós beszélgetésben. Nocsak, megint egy új fogalom. "A jó pap is hóttig tanul", jegyezte meg ilyenkor nagyanyám.  Életem végéig meg is fogadom a tanácsot, hiszen amíg az új ismeretek szerzésének vágya, a kíváncsiság nem veszett ki belőlünk, amíg mozgósítani képes bennünket, nincs teljesen veszve minden.

  Glenn Albrecht ausztrál filozófus találta ki 2003-ban egy mindinkább elterjedő pszichológiai jelenségre, miszerint egyre többen szenvednek szorongó, depressziós tünetektől környezetünk romlásának, az emberiség esetleges eltűnésének mind sürgetőbb veszélye miatt. Míg az ún. poszt-trauma diagnózisa egyre ismertebb és kezelése is elterjedt, ez a pre-traumás stressz meglehetősen újkeletű. Franciaországban 2019 óta ismert, s biztos vagyok benne, hogy még a szakemberek egy része se tud róla. Ez esetben nem egy megtörtént pszichikai sérüléstől szenved valaki, hanem amiatt szorong, ami minden valószínűség szerint be fog következni. Igy, jövő időben. Mégpedig egyre közelibb jövőben. 

   A médiák szünet nélkül bombáznak bennünket rossz hírekkel, baljós előrejelzésekkel, de egy sor saját bőrünkön tapasztalt jelenség is megerősíti bennünk a már-már mindennapivá vált klímaváltozás fogalmát. Mindez lassanként letöri sokakban a cselekvés vágyát, az optimista jövőképet, amin érdemes munkálkodni. Mire jó bármilyen erőfeszítés, ha a folyamat egyre gyorsabban, megállíthatatlanul halad előre, mint egy fékevesztett, elszabadult gépezet?... Egyesek szerint isten büntetése az ember mérhetetlen gőgje miatt, aki azt hiszi, uralkodhat a környezetén, kénye-kedve szerint akarata, kapzsisága alá rendelheti, miközben észre sem veszi, hogy saját maga alatt vágja a fát.

   Mi jellemzi ezt az újfajta kórt? Tünetei hasonlítanak a depresszió megszokott tüneteire: cselekvésképtelenség, általános nyomott hangulat, alvási zavarok, stb. A tehetetlenség érzése, hogy életünk kormánya kicsúszott a kezünkből, sodródunk az árral, minden erőfeszítés hiábavaló... Ha el is fog néha bennünket kisebbfajta vágy, lendület, erőtlenül porba hull: "Mire jó? Semmi értelme..." 

   Egy-két pszychológus megpróbálja kézbe venni a probléma kezelését. Ez a dolguk, bár meglehetősen kételkedem az eredményben. Mit is mondanak: forduljunk a bennünk mélyen gyökerező erőhöz, valami szilárd alaphoz... Hát, pont az ingott meg... Vagy jönnek a tetszetős, elringató kolibri példabeszéddel (elmondom, hátha valaki még nem ismeri: hatalmas erdőtűz pusztít, az állatok többsége bénultan szemléli. Csak egy parányi kolibri jön-megy, oda-vissza fáradhatatlanul, csőrében egy csepp vízzel "locsolja" az erdőtüzet. Az állatok kétkednek: "Csak nem gondolod, hogy el fogod oltani a tüzet?" A kolibri azt feleli: "Én csak megteszem, ami tőlem telik!"), ami sokakban legalább enyhíti a bűntudatot!...

Színezzük ki a világot?...

    Máris augusztus közepe van. Mögöttünk egy hét napos idő, de ma délután óvatosan elraktam a napernyőt, mert gyanús felhők gyülekeztek az égen. A kis szél ellenére fülledt meleg volt a levegő. Persze messze van a délebbre dúló 40° feletti hőmérséklettől, ami egyre megszokottabbá válik így nyáron az eddig kellemes égtájunkon is.

   Vacsora- és ebédmeghívások, beteglátogatás a szomszédos városban, írogatás, kis kertészkedés itt-ott, vasalás(!), stb. foglalja el napjaimat. Miről is írhatnék? Ezen a területen rögtön működésbe lép az öncenzúra. Ami igazán elfoglal és alattomos súlyként nehezedik a kedélyemre, arról nem érdemes, hiszen tapasztalatból tudom, hogy másra sem jó, mint hogy elriassza azt, aki betéved a blogomra, F-B oldalamra. A rossz hangulat ragályos betegség: azonnal elkapja, aki a közelünkben van. Mint ahogy a jó közérzettől feldobódik, aki megosztja. Ösztönösen keressük azok társaságát, akik azt az illúziót keltik, hogy puszta közelségük pozitív életérzéssel áraszt el bennünket, s ettől mindjárt jobban érezzük magunkat. Szervezetünk ellenálló képessége gyarapodik, tekintetünk is megváltozik, környező világunk szürkesége színeket kap tőle.

   Töröm a fejem, honnan keríthetnék elő valami ősrégi festékes dobozt, aminek az alján maradt néhány csepp a hangulatom kiszínezésére. Valami emlék, ifjúságom raktárából, amikor is meglehetősen bátran vágtam bele ismeretlen kimenetelű tervekbe, s ez az életbe vetett szinte határtalan bizalom általában nem is okozott csalódást. "Majd lesz valahogy!" S valahogy mindig lett.

   

Rendhagyó augusztus

    Augusztus eleje van, s a világháló  -  legalábbis körülöttem  -  egyre inkább kiürül... Az embereknek sokkal jobb dolguk akad, mint hogy a billentyűkön pötyögjenek! Igy van ez jól, nem muszáj mindenkinek (félig-meddig) önkéntes gályarabságra ítélkeznie. Nem feledkezve meg azokról sem, akiknek nincs igazán választása...

   Pár napja eldőlt, hogy az idei nyáron nem megyünk Magyarországra. Repülőjegyem visszamondva, első reakcióm a nagy megkönnyebbülés volt! Áhítoztam a régvárt pihenésre. Szokás szerint, jó Mérleg módjára, kis idő múlva méricskélni kezdtem a helyzet árnyoldalait is: mi lesz velem egy hónap szinte teljes magányban, mint valami meghosszabbított (és legtöbbször gyűlölt) hétvégén?... Ismerőseim nagy része elmegy nyaralni, többnyire hazai tájakra, kevesebben külföldre, a gyerekek is kihasználják majd valahol a megmaradt szabadságukat... Az írásba merülés majd egy hónapos álma nem változik-e meddő erőfeszítéssé, ha semmilyen külső motiváció (közös élmény, mélyenszántó vagy "csak" vidám baráti beszélgetés) sem ösztökéli?... Nem fogok-e a napi rutin egyhangú mókuskerekén kiszáradni ?... Kell a kis helyváltoztatás, a magány ideiglenes megszakítása, hogy ihlettel töltődjünk fel időnként  -  számomra legalábbis nélkülözhetetlen. 

   

Elhatározom, hogy próbára teszem akaraterőmet, amely, szerintem legalábbis, nem tartozik legnagyobb erényeim közé. Sokszor találtam kibúvót, mentséget, hogy szabaduljak a korlátoktól és engedélyezzek magamnak egy kis szabadságot, melynek íze ilyenkor utánozhatatlan volt. Hogy lesz-e belőle valami, pár hét múlva dől el. Ha sikerül megvalósítanom, büszke leszek magamra, ami ritkán esik meg velem.

   Végül is rábízom magam a véletlenre, amely eddig is sokszor kisegített. Sőt, életem legérdekesebb élményeinek nagy részét váratlan, előkészítetlen események hozták meg, ellentétben az előre alaposan megtervezettekkel, melyeknek többnyire csalódás lett a vége. Felnézek szerencsecsillagomra, talán még nem unt rám és nem hagy ezúttal se cserben...

Július végi rágódások

   Max. 20° van napközben, itt-ott kis zápororokkal meghintve, melyek nem locsolják meg igazán a virágokat. Az én hangulatom is felemás: az unokák elutazása után újra megbetegedtem, nyilván a rám zuhant fáradtság bolygatta meg életem immár törékennyé vált egyensúlyát. Nem baj, majdcsak felküzdöm magam a helyzet magaslatára, mint már annyiszor. Ugye, hogy felvet a fenenagy akaraterő?

   Tudvalevőleg nehezen bírom a korai kelést, hiszen 3-4 óra előtt nemigen oltom el a villanyt. Hétfőn, kedden viszont fél 8-ra állítottam az ébresztőt, bár ennek tudatában alig tudok 2 órát aludni, attól szorongva, hogy nem hallom meg, ami különben teljesen lehetetlen, olyan sziréna erejével zendül meg közvetlenül a fejem mellett. Dehát a stresszre hajló állapotnak mit számítanak az észérvek! Mivé lett a zenitüd koronázatlan királynője, kérdezem magamban. Poros nyoma sem maradt.

   Hétfőn délelőtt fogorvosom majd egy órán keresztül ecseteli minden részletében a panoráma röntgenkép forgatásával, hova és milyen ritmusban fogja az ősszel beültetni csodálatos hétpróbás új fogaimat. Arra biztatom, minél hamarabb essünk túl rajta, ne húzódjon el hónapokig a 4-5 fog beültetése, hogy legyen még időm élvezni is őket! Igaz, így a betegbiztosítás kevesebbet térít majd vissza, de ha életem valami miatt útközben megrövidül, úgyse megyek sokra a hamvaimba veszett titán-csavarocskákkal, akármilyen sokba fognak kerülni nekem...

   Többek között attól is szorongás fog el, hogy pár nap múlva már augusztus lesz. Nehezen viselem a bizonytalan két szék közötti állapotot. Menjek, maradjak? Ez is, az is problémás. Legalábbis a döntés (jó Mérleg módjára kínszenvedés). Észreveszem, hogy még a lélegzetvételt is visszatartom ilyenkor. Jógalégzés-tanfolyam kéne tán nekem is, első lépés gyanánt a "kiengedés" avagy az "elengedés" göröngyös útján...

   

Unokáztam egy kicsit

    Legutóbb július elején írtam blogot, magyarul is, franciául is. Azóta sok víz lefolyt az Escaut nevű folyón, amely lakhelyemet is érinti. Volt benne sok utánajárás, bevásárlás, főzés, három napos rosszullét (az előbbiek eredményeként), baráti vacsorameghívás  -  no és főleg unokáim megérkezése a vasárnap déli vonattal. Szerencsére addigra elég jól lábra álltam, bár fel kellett áldoznom a pihenés oltárán egy mozit és egy közös vacsorát. Az azóta eltelt pár nap bőségesen kárpótolt!

   A lányok előző héten az Alpokban töltöttek 3-4 napot, szinte alig volt idejük átpakolni a bőröndjüket az 1 hetes valenciennes-i útra. Ezt a rövid időt is meg kell osztaniok a 2 nagyszülői ház között, s még szerencse, hogy egy városban lakunk! Vasárnap nálam kezdték, mert a másik nagymama csak másnap este érkezett vissza kéthetes nyaralásról. Igy az otthon maradt nagypapát is meghívtuk ebédre. 

   Tegnap d.u. 5 h felé jött értük a nagymami. Nem győztek sóhajtozni, hogy maradnának még... én meg biztattam őket, hogy meglátják, milyen jó lesz náluk is! A másik nagymami ugyanis sokkal dinamikusabb, mint én, szinte fáradhatatlan az otthonról elmenésben. Nekem ez, sajnos,  lassanként nem lesz erős oldalam. Itthon viszont rengeteget játszottunk, beszélgettünk, s nekik meg éppen ez hiányzott, akárcsak nekem. Kiönthették kamasz lelküket, kellett nekik az ítélkezés nélküli meghallgatás. Ha szükség volt rá, véleményt is mondtam, de igyekeztem  nem szentenciázni, mint egy bölcs vén bagoly, hanem csak úgy elmondtam, hogy én mit gondolok a témáról. Különösen jót tett mindhármunknak, hogy sokat nevettünk, könnyed volt a légkör, annak ellenére, hogy a komoly témák sem hiányoztak.

   Egyik este, miután elvégeztem egypár utolsó símítást a földszinten, felballagtam az emeletre. A lányok már előbb  felmentek, hogy hamarabb megfordulhassanak a fürdőszobában. Egyszer csak hallom Lucie hangját, amint fennhangon olvas valamit. Benézek hozzájuk: hát ül fenn az ágyán (emeletes) és olvassa boldogan mosolygó húgának azt az afrikai mesét, ami hajdanán a kedvencük volt. Hajdanán, pár éve, amikor még kijárt az esti mese alvás előtt, s amit én magam legalább annyira élveztem, mint ők. Emlékeztek még a mozdulatokra, a hanglejtésekre is, amelyekkel megpróbáltam még több életet, dramaturgiát lehelni a szavakba... Néha hármasban olvastunk, felosztva egymás között a bekezdéseket! Bevallom, nagyon meghatott ez a kedves gesztus, felelevenítése közös boldog emlékeinknek. Hát, efféle kincsek birtokában vagyok...

15 év...

    Lekopogom: második napja süt a nap! Kár, hogy szinte minden délután el kell mennem valahová és nem élvezhetem szabadon a kertet, a teraszt. Útlevelem, személyi igazolványom nemsoká lejár, s ilyenkor nyáron több hetet is igénybe vesz a meghosszabításuk: az az érzésem, hogy nagyon megszigorították a 10 éve még viszonylag egyszerű (pedig biometrikus) útlevélcserét. Ma van egyik kedves baratnőm születésnapja, őt is fel akarom köszönteni egy kis ajándékkal. Péntek d.u. pedig egy orvosi találka vár rám; egyszóval, minden napra jut valami és a heti bevásárlás "örömeit" még nem is említettem...

   Mihelyt kisüt a nap, megpróbálok egy-két órát kertészkedni is, bár a szó túlzásnak tűnik kapirgálásaim, metszegetéseim megnevezésére. A sok esőtől burjánzik a kert, nem beszélve a levegőben szálldosó láthatatlan élő és élettelen részecskékről, melyektől utána jó ideig köhögök... Ilyenkor jut eszembe a természetben lejátszódó gyermek- és fiatalkorom, mely valószínűleg sokáig megvédett a különféle allergiáktól, s most, tisztes öregkoromban csapnak le rám...

   Kerülgetem a témát, mint macska a forró kását... Tegnap volt G. halálának 15. évfordulója (francia blogomon már aznap megemlékeztem róla, itt sokan ismerték). A kerek évfordulókat nem szokás kihagyni, amúgy pedig az esemény magánjellegű. Mégis, miért "terjesztem" a nyilvánosság elé? Mert a blogírás számomra, ha elsősorban naplószerű is, mégiscsak a nyilvánosság előtt zajlik (ami természetesen nem jelenti azt, hogy mindent kiteregetek, de amit írok, az igaz). Messzemenően nem hiszek azoknak, akik azt hangoztatják, hogy olvasóik reakciója nem érdekli őket, csupán "maguknak írnak"... Ez esetben miért bocsájtják többszörösen is a nyilvánosság elé?... Elég lenne teleírni kulcsra zárt füzeteket.

   15 év... A sebek helyén forradás, érzékeny, de már nem fájdalmas, sikerült lassan megszelídíteni a veszteséget, a magányt, s helyette elfogadni a szabadság ajándékát. Július 7-e azonban mindörökre az a forró nyári nap marad, amely új időszámítás kezdetét jelenti az életemben. Fel kell elevenítenem a 6-át, a mentőket, a várakozást és a visszatérést, immár csukott szemmel, mely soha többé nem nyílt ki. Együtt hallgattuk egy végetérhetetlen éjszakán át kevenc zenéit (többek között Brahms "Requiem"-jét), remélve, hogy az öntudatlanság ködén át is megkönnyítik az útját.

   Amikor reggel 7 óra felé megszűnt lélegzeni, számomra 33 évet váltott fel a másodpercnek ez a töredéke. Tragikus és boldog időket egyaránt. Nem vagyok az emlékek foglya, bár kitörölhetetlenül elkísérnek. Börtön és menedék egyszerre.

1973

Nyári magányos vacsora a teraszon, napernyő alatt

   Nyáresti vacsora a teraszon. Második napja süt a nap, 20-25° körül van, a kánikula talán még várat magára egy kicsit. Azonnal ki kellett mosni: 3 hét óta esik az eső, tegnapelőtt még 14°-ot mutatott a hőmérő!... Ilyenkor nagyon ki kell használni az alkalmat, ki tudja, meddig tart és mikor jön ismét vissza?...

   Csináltam hát egy kis könnyű nyári salátát vacsorára. Kb. 5' alatt kész van, ezt szeretem, hátamnak nincs ideje belefájdulni. A recept leírása sem tart tovább, mint elkészítése.

   Vettem tehát 30-40 dkg garnélarákot (a lenti fotókon: balodalt még egészben, jobbról megfosztva fejüktől, farkuktól és páncéljuktól). Már megfőzve árulják, de én azért beledobom 1 percre forró vízbe pucolás előtt.

 A salátalé 2 evőkanál olivaolajból, 1 kanál balzsamos ecetből áll, kis újhagymával megszórva, belevagdalok (nagyjából) 2 "fekete" paradicsomot és egy fél uborkát, borsot, egy csipetnyit az ún. "varázsfűszer-keverékemből", amiből kb. mindenféle ételbe teszek. Végül friss ropogós zöld saláta kerül még bele. Persze, lehet ízlés és készlet szerint variálni a hozzávalókat! Előre nem érdemes elkészíteni, mert a zöld salátalevelek megfonnyadnak...

Banán a nappaliban?...

    "Foglalkozz könnyedébb témákkal", intem magam legbelül, hogy ne terheljem a hozzám belépő kedves olvasót közérzetemmel, mely néha a felettünk hosszú időre berendezkedett  ólomszürke égre hasonlít leginkább. Pedig nem élek elszigetelten, sőt, sokszor benéznek hozzám nemcsak előre megbeszélt, hanem váratlan látogatók is  -  annak ellenére, hogy itt Franciaországban udvariatlanságnak minősül, ha valakit előzetes telefon nélkül meglepnek.  Délelőtt előfordul eféle váratlan eset is, ilyenkor még pizsamában találnak a gép előtt. "Láttam az autódat a ház előtt, gondoltam, benézek hozzád", bocsájtják előre kissé védekezőn. Annak idején Mindszenten, ahol telefonunk se volt sokáig, s a látogató szinte mindig váratlanul jött, jobban mondva mindig készenlétben kellett rá várni kifogástalan renddel, tisztasággal, nehogy "szó érje a ház elejit", hogy nagyanyámat idézzem.

   82 éves szomszédasszonyommal már bizalmasabb a viszonyunk, ő szinte bármikor rámcsenget, főképp rosszabb periódusaiban, amikor szüksége van pár szóra. Sokszor csak annyi az ürügy, hogy csavarjam le gyógyszeres fiolája kupakját, mert eldeformálódott ujjai nem engedelmeskednek. Néha pedig egyenesen orvosi véleményt kér tőlem... Ilyenkor természetesen igyekszem megnyugtatni, vagy ha a probléma kívül esik "szakmai tudásomon", közös orvosunkhoz irányítom. Néha egy kávéra is leülünk, s hosszabb ideig elbeszélgetünk, bár azt előre jeleztem, hogy szerintem a jó viszony ápolásának egyik titka, hogy hagyjuk a másikat lélegzeni. Szükség esetén viszont mindig számíthatunk egymásra.

   No és az  új  kanapé... Még áprilisban bejelentettem ezen a blogon, hogy megrendelem. Az előzőeket eladtam, helyettük lett annak idején a kétszemélyes és a "rózsaszín" fotel, hogy tágasabb, levegősebb legyen a nappali. Ehelyett mi történt? Mint ami szokott, javíthatatlanul (egyszer majd ebben a témában is mélyebbre kell ásnom!) : valahányszor sikerül helyet csinálnom magam körül, kis idő múlva ismét "betöltöm az űrt"... Mondtam már, hogy nyitott könyv lennék egy pszichoanalitikus számára?...

   Nos, ilyen lett az új (már több, mint egy éve "szemeztem vele", állandó tétovázásaim türelmessé tesznek), nagyon benne van a korszellem, az elkerekített oldalak, a karjaikba fogadó formák, a természetes anyagok (lenvászon) és színek... Hasonlít egy banánra, egymás felé fordítja a beszélgetők tekintetét...

Elválások éveken át... az élet.

    A hét végét a gyerekeknél töltöttük. Benne volt az éppen aktuális "Apák napja", de még a május végéről elhalasztott "Anyáké" is. Menyem szülei a múlt év augusztusa óta nem jártak náluk (én is csak másfél hónapja egy röpke hétvégére). Ez a hosszú idő egyúttal a korlátozásokkal teli hónapok története is. Szerencsére ezalatt a gyerekek többször is eljöhettek hozzánk.

   A viszontlátásaink mindig fontosak, hogy ne mondjam, életbevágóak számomra. Az idő múlásával egyre inkább. Fiatalon, ha jól emlékszem, nem egészen így éltem meg, pedig 25 éves koromtól, sőt, ha a SzU-ban töltött másfél évet is beleszámolom egyetemista koromban, nagy idő- és térbeli távolságok gyakran választottak el a családtól. Ez utóbbi fogalom persze kissé más értelmet kapott, miután nekem is lett egy "saját" családom  -  férj, gyerek  -  ettől kezdve a szülőktől elválás nem jelentett elárvulást, hanem folytatást a "saját" családdal. Velük mindig otthon voltam mindenütt, vittem a hátamon a házam, akárhol tettem is le egy ideig.

   Magyarországon évente egyszer, esetleg kétszer töltöttünk hosszabb-rövidebb időt. Anyámnak sosem volt elég: még ha egy hónapra érkeztünk is, másnap reggel kisírt szemmel várt a konyhában: "Már egy nappal kevesebb..." Ezzel mindannyiszor rendkívüli súlyt helyezett a vállamra  -  bűntudatkeltésben meglehetősen leleményes volt... Ugyanakkor megtanított rá akaratlanul is, hogy soha ne támasszak hasonlóan egoista követelményeket gyerekeimmel szemben, hiszen nekik is megvan a saját életük, sokrétű elfoglaltságuk: a szeretetet, gondoskodást, figyelmet nem követelni, kizsarolni kell, hiszen szabad akaratból, érzelemből jobban és gyakrabban adják, mint nyűgös kötelességből!... Az elválás így is nehéz volt, ahogy az évek teltek rajtuk is... Apámnak örökké hálás leszek, hogy ilyen tekintetben is megkönnyítette a helyzetemet: soha nem próbált érzelmi zsarolással bűntudatot kelteni bennem, diszkréten segédkezett a csomagolásban, indulás előtt becsempészett néhány kövér szőlőfürtöt a lassanként beérő saját termésből (melyre nagyon büszke volt!) a csomagtartóba... S a már távolodó autó ablakából láttam, amint szemét törölgeti...