Az ember és a művész...

Ismét Josée, a kiváló holland származású festő blogjáról (http://labatave.over-blog.com) kölcsönzök egy idézetet:

"A művész annál tökéletesebb, minél inkább elkülönül benne a szenvedő ember és az alkotó szellem." (T.S. Eliot)

Sokan megkérdőjelezték a mondat értelmezését, sőt egyesek nem is értették, hova akar kilyukadni. Van aki azt modta, hogy a szenvedő ember és a művész egyazon személy lévén, el nem választható egymástól, sőt, a művész saját szenvedéséből merít sokszor ihletet.

Ami engem illet, ismét saját, egyáltalán nem egyetemes érvényű véleményt tudok csak mondani, de elgondolkodni érdemes a tételen.

A művész nyilván saját emócióiból táplálkozik, amikor témát választ, s magát a kifejezési módot is ez határozza meg. Abban viszont teljesen egyetértek T.S. Eliottal, hogy ennek az emocioális töltésnek le kell csapódnia, hogy mű születhessen belőle. Amíg a szenvedő ember, legyen akár művész vagy sem, a pozitív vagy negatív érzelmek hálójában vergődik, erősen kétlem, hogy bármilyen, az alkotáshoz nélkülözhetetlen távolságtartásra is képes lenne. Az érzelmek (harag, öröm, szerelem, bánat stb.) köztudottan elvakítanak, márpedig az alkotáshoz igenis éleslátásra van szükség, hogy az ember megérezhesse, még ha nem teljesen objektíve is, hogy meddig tudott elmenni szándékai megvalósításában.

A kis Éva alszik...

Még 1966-ból való kroki. Közös blogunkon említett házinénim unokája, a 3 éves Évi alvás közben, ha jól emlékszem lázas is volt. Golyóstollal készült, talán azért is maradt meg...

A tárgyak lelke...

Francia nyelvű blogomon két Lamartine-sor ürügyén a körülöttünk nyüzsgő tárgyakról elmélkedtem. Kerestem a két sor költői magyar fordítását, de sikertelenül. Igy aztán magam próbálkozom a rögtönzéssel:

"Élettelen tárgyak, vajon van lelketek,

Mely lelkünkhöz közel, szeretni kényszerít?"

("Objets inanimés, avez-vous donc une âme

Qui s'attache à notre âme et la force d'aimer?")

Fiam időnként reménytelenül felsóhajt: "Minek őrzöl ennyi felesleges holmit? Ki kéne selejtezni legtöbbjét, s nem fenyegetne az elmerülés veszélye!" Párizs környéki lakásban nyilván irgalmatlanul meg kell szabadulni egy tárgytól, ha egy újabb érkezik. A hely fényűzés. Az én 150 négyzetméterem viszont megengedi, hogy csak szaporodjanak a régi és új jövevények, megszokjanak itt és elmeséljék egymásnak is az én életem történetét...

Pszichanalizálni kellene a tárgyakhoz való sok évtizedes viszonyomat. De talán felesleges is, mert körülbelül sejtem, mi lappang eme anarchia mélyén. Miért válok meg olyan nehezen egy-egy tárgytól, papírcetlitől, ilyen-olyan emléktől. Pontosan azért, mert emlékek. Bennük lakik az esemény, a személy és a hozzájuk fűződő emóció. S elég, ha a szemem rájuk téved, esetleg kezembe veszem őket, hogy máris felidőződjön a hangulat, amelyben találkoztam velük. S még egy fontos szempont: puszta létük mintegy kézzelfogható bizonyítékul szolgál, hogy nem álmodtam csupán ezeket az éveket...

Nem beszélve arról a belénk nevelődött, a háború utáni nemzedékekre is jellemző "sose lehet tudni, mire lehet még jó" varázsigéjéről, mely sok tárgyat megmentett a megsemmisüléstől.

Különösen vonzódok a kézzel írt dokumentumokhoz. 15 éve elmúlt már, hogy apa meghalt. Őrzöm 1-2 levelét, melynek erőteljes, szép egyenletesen jobbra lendülő sorai azonnal elém varázsolják: nincs benne egy hiba sem, pedig az iskola 7-8 osztályát már az ötvenes években fejezhette be... Azon "jófejű", de szegény gyerekek közé tartozott, akiknek az iskola tovább folytatása hiábavaló álom volt...

Kézírásunk immár ritkaságszámba megy lassanként. Pedig ha valaki veszi néha a fáradságot, hogy tollat ragadjon, s keze nyomát nálunk hagyja, mintegy betekintést engedve akaratlanul is a lelkébe, manapság ritka ajándékban részesít bennünket.

Bájolás...

Az emlékek legtöbbször képekben, hangulatokban bukkannak fel, még akkor is, ha egy mondat, egy illat, egy íz idézi meg őket. Szellemidézés - ez illik leginkább rá. Esetleg bájolás, ami nem ugyanaz egészen, mégis köze van hozzá.

Ági egy mondata kattintott rá az egyik legrégebbi vizuális emlékemre. A régi, földes, vertfalú házban petróleumlámpa vet óriási árnyékokat a meszelt fehér falra, a búbos kemence kellemes meleget áraszt maga körül. Mi, gyerekek (a villany 4-5 éves korom körül gyulladt ki) a titokzatos eseményt megilletődött távolságból követjük. Fekete kendős öregasszony fekszik le féloldalasan a kis heverőre, s félrehúzza jobb fülén a kendőt. Ekkor jön el nagyapám nagy pillanata. Ő, akit állandóan áradó kedvessége, másokat soha nem terhelő egyenletesen jó kedve, fogatlan mosolya kicsit mellőzötté tesz a családi hierarchiában, ilyenkor a figyelem középpontjába kerül. Előveszi sámán-tudományát s az azt közvetítő megkopott tűzköveket. A keresztneve Antal. Ennek köszönhetően a keze által a fájós fülre "csiholt" szikrák, a Szent Antal tüze gyógyított, legalábbis a benne hívőket. A közben elmormolt varázsigékre már nem emlékszem - vagy nem is hallhattam meg őket - de a bejejező modatra igen: "Ha fizet, használjon, ha nem fizet, hadd fájjon!" vagyis mindszentiesen: "Ha fizet, hasznájjon, ha nem fizet, hagy fájjon". Reklamációra nem emlékszem, de a főleg télen gyakori "csiholásra" igen.

Egyszerű allegória... (pasztell, 2011)

Egy Radnóti vers ürügyén, vagy esetleg fordítva...

Holnap lesz 5 éve, hogy reggel 7 óra tájban, egész éjszakai virrasztás után meghallottam:

"Ca y est, c'est fini. Il ne respire plus." ("Vége, megállt a lélegzése.")

Közös és nagyon kedves barátunk, Amos, egy kameruni származású egyetemi tanár segített átvészelni az éjszakát, Gilbert-nek és nekem, miután az orvos kimondta a végső prognózist. Telefonhívásomra azonnal eljött este 7 felé, otthagyva csapot-papot, asszonyt, gyerekeket. Testvére volt Gilbert-nek, a látszólagos fizikai különbségek ellenére. A látszat tudvalevően csal. Öszekötötte őket az irodalom, a színház, a szellemiség vonzásának magas igénye, egymás iránti határtalan megbecsülés és barátság.

Brahms Német Rekviemjét, Gilbert kedvencét hallgattuk, mivel az orvos szerint a hallás sokáig még a kómában sem adja fel. Felváltva fogtuk a kezét, hogy ne érezze egyedül magát ezen a végső utazáson a megsemmisülés felé. Amos hívő, neki más elképzelése van az úticélról. Én magam már nagyjából megbékéltem a Néant, a nagy Nihil gondolatával, s tudom, hogy Gilbert se hitt semmiféle vigasztaló elképzelésben. Itt állok most évről-évre, napról-napra ezzel a rejtéllyel szemben, melynek végső megfejtése, remélem, várat még magára egy kicsit...

ÉS KEGYETLEN

Az anyám meghalt, az apám és ikeröcsém is,

asszonyom kicsi huga, nénje és annak férje.

Sokan haltak meg és hirtelenül

s álmainkban, ha sokat vacsorázunk,

halljuk, hogy sírjuk alatt harsogva

nő a köröm még és szisszenve a szőr.

Tisztán élünk különben és könnyü mosollyal;

asszonyom járkál a szobán szoknyája kis neszével

és fényes szemmel rendezi tárgyainkat.

Tudja már, hogy harapósak a gazdagok kutyái

s hogy aki meghal, azt végleg elkaparják.

Oly félelem nélküli így az életünk és egyszerű,

mint a papír, vagy a tej itt az asztalunkon.

és kegyetlen is,

mint mellettük a lassútekintetű kés.

1933

Mizubayashi ürügyén...

Nemrégen francia blogomon kis recenziót írtam a mellékelten látható könyvről. Irója Akira Mizubayashi japán egyetemi tanár, a 18. századi francia irodalom és főleg Rousseau neves kutatója. 18 éves korában szeretett bele a francia nyelvbe, s a 20 évesen elkezdett franciaországi nyelvtanfolyam életreszóló lett számára: ekkor találkozott későbbi francia feleségével is. A fenti önéletrajzi esszét franciául írta meg erről a különös tapasztalatról, melyhez a magas szintű két- vagy többnyelvűség vezet.

Többek között idézi Nancy Huston eredetileg angol anyanyelvű, de francia íróvá lett szerző szavait: "Egy második nyelv elsajátítása megsemmisíti az eredeti nyelv természetes voltát - ettől kezdve semmi sem adatik meg magától sem az egyiken, sem a másikon, semmi sem lesz többé természetes, eredendő, jogos és magától értetődő."

Mizubayashi saját magára vonatkoztatva tovább mélyíti a gondolatot: "Attól kezdve, hogy a francia nyelvet elsajátítottam, örökre elvesztettem a japánt eredeti tisztaságában. Saját nyelvemen is úgy kezdtem el beszélni, mint egy idegen. Itt kezdődött a két nyelv közötti bolyongásom. Nem vagyok hát se japán, se francia. Idegenné lettem magam számára is mindkét nyelven, egyikből a másikba csapongok, mintegy "eltolódva", helyen kívül érezve magam mindenütt. Azonban éppen ezen az "eltolódott" helyen találom meg a szavakat, melyekkel kifejezhetem a francia nyelv iránti szerelmemet s a japán iránti ragaszkodásomat. Idegen vagyok itt is, ott is és az is maradok."

Elképzelhető, milyen nagy érdeklődéssel olvastam el a könyvet. Rendkívül gazdag, szép nyelven íródott, ahogy az el is várható egy neves egyetemi tanártól. Mégis nagyon japán maradt: érezhető volt annak a kétéltűnek az iparkodása, akiről ő maga fejtegeti, hogy ha valaki mindkét nyelven otthonos, lehet hogy végül is mindkettőn idegenné válik? Magyarán, két szék között a földön találja magát!...

E csekély fejtegetés talán szerénységében is nyújt némi magyarázatot az előbbi bejegyzésben kifejezett kétségeimhez, melyek a végén hasonlítottak a magát kérető "ostoba szűz" siránkozásaihoz, pedig a mélyén dráma lakozik, kérem szépen!