Most írtam meg francia blogomon ezt a régi históriát, amely mindig megkísért, valahányszor mérhetetlen vágy fog el hosszabb léptékű szabad idő után, melyet senki és semmi nem zavarna meg... Ilyenkor még az is megfordul a fejemben, hogy jó lenne egy-két hónapra kolostorba vonulni, csak a kis laptoppal a hónom alatt és kizárni telefont, tévét az életemből, hogy végre annak szenteljem magam... S hogy mi minden nagyszerűt, hallatlant, régóta kísértőt hozhatnék ki magamból, ha... Aztán eljön több nap egymás után, békések, mint egy titkos, napsütötte homokos tengerpart, melyet csak én ismerek, s ott állok bénán, tehetetlenül a lehetőség előtt...
1957. januárjában költöztünk be a nagyobb házba, mely egy sor átalakítás után némi kényelmet, több önállóságot ígért a három generációs, hat tagú családnak. Volt benne egy szoba, ahová mindig nyomasztó érzések között mentem be. A volt tulajdonos elmesélte a hozzá fűződő történetet.
Szüleitől örökölte a házat. Apja furcsa rokkantsággal jött meg a háborúból: egy aknarobbanás nemcsak a hallását tette tönkre, hanem abban a rögeszmében hagyta meg, hogy mindenképpen fel kell akasztania magát. Számtalanszor próbálkozott vele, de a család résen volt és mindig megakadályozta.
Egy napon anya és lánya piacra készült, az apa is beöltözött a templombajáró fekete ruhájába azzal, hogy kimegy községháza elé a padra, elbeszélget a platánok alatt. A piacról visszatérve a lány benyit a szobába, de nem enged az ajtó. Az oldalsó ablakon át megpillantotta apját, amint szálfaegyenesen állt a gerendára hurkolt kötél alatt. Arcán megkönnyebbült, sugárzó mosollyal. Halott volt, de talpon. Szíve megkövült a végre beteljesülendő hatalmas vágytól...
Jó, hogy ezt megírtad.
VálaszTörlésAz elveszítés drámai módozatai közül egy... (Nem véletlen, miért mondom ezt.)
VálaszTörlés9 éves voltam, amikor elmesélték nekem. Azóta rendszeresen kísért.
VálaszTörlés@akimoto: az öngyilkosság mindig elfogadhatatlan a "kívülállónak". De így, ahogy ez történt, van benne valami megragadó és félelmetes egyszerre...
VálaszTörlésTényleg félelmetes.
VálaszTörlésA rajz drámai.
@akimoto: félelmetes és egyedi, Mindszenten sok ilyen história akadt...
VálaszTörlés(a rajz eredetileg nem ide készült, de majdnem megfelelőnek találtam.)
Flora, most azt hiheted, hogy überelni akarlak. De elmondom. Itt, ahol az íróasztalom áll, az előző előtti tulajdonos fekvőhelye volt. Abban találta holtan a fiát, itallal és altatóval lett öngyilkos. A falubeli asszonyok kéjelegve mesélték nekem, közben figyelték, megijedek-e.
VálaszTörlés@akimoto: nagyon is elhiszem, hogy a halál néha mintegy rányomja bélyegét, beivódik egy helyszínbe (de nyilván inkább a mi tudatunkba). Nekem a leírt esetben főleg az volt a megragadó, hogy talpon állva halt meg, nem is volt rá szüksége, hogy a hurkot a nyakára tegye, elég volt a rászakadó nagy boldogság, hogy végre senki sem akadályozza meg...
VálaszTörlésPersze. Minden eset más. :(
VálaszTörlésA fàk àllva halnak meg...
VálaszTörlésNagyon megfogott ez az írásod. Haikukat idéző a tömör tökéletessége.
VálaszTörlésA rajzod pedig kiemeli az elmondhatatlant.