Isztambuli emlék...

Nemrégen írtam francia blogomon erről a képről. Még 1988-ban festettem isztambuli "gyóntatómban", ahogyan valaki elkeresztelte a műhelynek kinevezett, a Boszporuszra nyíló szobát, melyben átutazó vendégeinket is elszállásoltuk. Ide jöttek ismerőseim sorban modellt ülni, s az összejött kb. 25 portréból kiállítást is rendeztünk a francia konzulátus galériájában. 
Ezt a képet Vera rendelte tőlem. Vera fiunk brazil zongoratanárnője volt, egy neves török karmester felesége. A 4 év folyamán meghitt barátság alakult ki közöttünk, sokat jártunk együtt koncertekre, kiállításokra. 1988-ban eljött hozzá édesanyja Braziliából látogatóba. Vera megkért, hogy fessem le. Kétszer ült nálam modellt, mindannyiszor kb. 2 órát.

Máig is emlékszem ezekre az órákra. Általában beszélgetni szoktam a modellekkel, hogy természetesebbek legyenek (s különben is nehezen tudok elhallgatni...) a póz alatt  -  innen a gyóntató elnevezés, mert legtöbbjüket bizalmas közlésekre ihlette a hangulat  -  Vera anyja viszont csak portugál és angol nyelven értett, melyeken én nem... A tekintete rendkívül átható volt. Nem tudom, emlékeztek-e Picasso Brassai által készített fényképeire? Hát kb. ez a vesébe hatoló szempár nézett rám merően és mozdulatlanul órákon át... Természetesen én is jól megnéztem néha a portré érdekében, de ez a szótlan és kölcsönös "kivesézés" életem legdestabilizálóbb élményei közé tartozik!

 A portré sokat utazott: a kiállítást követően elment Braziliába (kép a megnyitóról Vera társaságában), de pár hónapja visszajött Törökországba... Decemberben kaptam a hírt Verától, hogy édesanyja váratlanul meghalt. A hírre felébredtek az isztambuli hallgatag, de intenzív órák emlékei...