Illyés Gyula: "Kháron ladikján" (részlet)

Megint csak a véletlenre bíztam Illyés: "Kháron ladikján" című könyvének felnyitását. Időnként vissza kell térnem hozzá, főleg viharosabb időszakokban, mert soha nem szentenciázó, inkább önmagával diskuráló bölcsessége mindig megbékít egy kicsit a valósággal.

   "Ahogy öregszem, annál készebb vagyok élni."

   Vagyis annál természetesebbnek érzem, hogy élek. 

   Hogy: van élet. Úgy, hogy lesz is, mindig.

   Olyan öregember mondta, aki már fiatalon is komoly bölcs volt. Annak bizonyítására mondta, hogy lelkünk már életünkben is úton van az örökélet felé. Természetesnek érzi. Már itt otthonos ott. Van tehát kapcsolat. 

   Nyilván tréfául mondta. Vagy legalábbis mosollyal az ajkán. De nekem ez a mosoly is elég kapu. Hogy benézhessek annak az áthatolhatatlan falnak a túlsó felére.

   Mert ezen kívül aztán nincs is más.

   Beszélni egy katicabogárnak, aki ebből egy árva kukkot sem ért, ezen senki sem csóválja a fejét. Verset szavalni egy éticsigának az ős népi, azaz középkori latin prozódia négy-három szótagos ütemében, erre sem fordulunk hátra. Megrovóan nézünk az aggastyán felé, ha fönnhangon  -  végre!  -  élete legfontosabb személyiségével, önmagával társalog. 

   Legtöbbször vigasztalja magát. "Egye fene, ha eltörött!"  -  halljuk a konyhából, némi időre a csörömpölés után. "Hazudtam, hát hazudtam!" mond egy másik, az őszi napsütésben kuporogva. Ki az engedélyezett hallgató? A halál. Ki fülel valóban minderre? A halál sem.