Szegedi emlékek...

   

Az elmúlt március 4-én egy napot Szegeden töltöttünk, sikerült innen-onnan összejönnie a három unokatestvérnek: François és én igen messziről, néhai öcsém gyerekei több-kevesebb távolságból.

   Szegedre mindig szívesen jöttünk azalatt a harmincegynéhány év alatt, mióta elkerültem Magyarországról. Évente legalább egyszer, de néha kétszer is. Nekem egyetemi éveimet (kivéve a másfél év szovjetunióbeli ösztöndíjat) jelenti, melyeknek kellemes emlékei nyilván fiatalságunknak is köszönhetők...

én még ezzel jártam

   Szegednek sajátos mikroklímája van, melyet mindenki a maga módján érzékel. A tavasz egyszerre csak itt van, a nap melege szinte azonnal simogató. Az emberek lelassulnak, kigombolkoznak, ráérősen átadják magukat a napimádatnak... Azt hiszem, leginkább a máshonnan odakerültek tudnák a különbséget megfogalmazni.

   A Virág cukrászda napernyői! Valóságos intézmény volt a Virág hosszú évéken át! Télen belül ücsörögtünk egy meghitt kávé mellett, s mihelyt berobbant a tavasz, ki lehetett ülni a napernyők alá. Mari barátnőmmel minden vizsga után itt jutalmaztuk meg magunkat a kiállt fáradalmakért... Később, már francia családommal is elmulaszthatatlan állomása volt a szegedi sétának, ismét csak mintegy jutalomként a számukra tűrhetetlen hőség elviseléséért... Épp ezért tűnt nagy csalódásnak a nemrégiben bezárt Virág...

hová lettek a napernyők?...

Ami engem illet, nem szegedi, de alföldi születésű vagyok, ráadásul tiszaparti, csak jó 40 km-rel feljebb. A környékbelieknek Szeged volt a Város, egyszerre közeli és távoli. Mint a szögediek. Egyszerre közömbös, toleráns a kívülről jövőkkel, ugyanakkor távolságtartó. Éli a maga életét, nem hagyja magát megzavarni.

   A néhány diákév alatt kicsit szögedinek érezhette magát mindenki, ugyanakkor mintegy kívül a bűvös körön...

A szépség érzékelése az agyban

   Nemrégiben olvastam a "Science" (Tudomány) c. francia tudományos népszerűsítő folyóiratban egy cikket Delphine Lorin-Etuy tollából (még akkor is, ha nyilván billentyűkkel pötyögtette...). Azt fejtegette, mi történik az agyban a "szép" megpillantásakor; egyáltalán, milyen mechanizmusok játszódnak le egy műalkotás láttán. A modern technika ugyanis képes az agyat tanulmányozni egyenesben, működés közben is.

   Többen kérték, hogy ültessem át francia nyelven íródott blogbejegyzésemet magyarra is. Kicsit nehéz lesz a neurológiai szakszavak magyar megfelelőjét megtalálnom, ugyanis magyar szókincsem kialakulásakor ezek a területek még messze álltak tőlem. Keresgéltem egy kicsit az Interneten.
   A torontói egyetem kutatói rájöttek, hogy a "szép" felismerésére agyunk kétszer annyi időt fordít (4''), mint a neki nem tetszőjére (2"), sőt, férfiak és nők nem egyformán reagálnak pl. egy szép festmény megpillantásakor. A nők esetében mindkét agy-félteke működésbe lép, míg a férfiak megelégszenenk a jobboldalival... A kutatók a hosszú időn át kialakult munkamegosztás történelmi-kulturális hatásaival magyarázzák e neurológiai különbség lecsapódását.
   A szép lehet egy virág, egy táj vagy egy emberi arc is, azonban kitűnt, hogy az agy nem egyformán reagál a természet vagy a műalkotás szépségére! Az utóbbi esetében az agyműködés bonyolultabbá válik, mivel a homloklebeny kéregállománya (az értelem székhelye) is működésbe lép: a néző agya megpróbálja kisilabizálni az alkotási folyamat titkait. 

   Ha valami tetszik, agyunk hosszabb időt szentel ennek megállapítására, mintha feljebb csavarná a villanyt, míg ellenkező esetben hamarabb leoltja, mintha nem érné meg az energiát...
   A helyzet bonyolódik, amikor arra a megállapításra jutunk, hogy "elismerem, hogy óriási horderejű a művész, de nem az én esetem, nem érzem közel magamhoz, mondjuk ki: nem szeretem". Velem is sokszor előfordult már, mint bárkivel, pl. amikor Picasso, Rubens vagy Matisse képeit nézem (a lista messze nem végleges!). Amikor viszont Rembrandt, Schiele vagy Vermeer (és még sok más!) képeivel volt óriási és megrázóan kiváltságos élményem szembesülni "élőben", a "szépség" felismerése olyan emocionális telítődéssel párosult, amely nemcsak a "cortex frontal", hanem az amigdala (amygdale) mélyen eldugott, limbikus régióit is megmozgatja, sőt, rezonanciát teremt közöttük! Picasso, Rubens láttán  a agykérgi fejlett szubjektív rendszerek és az insula (sziget) lép működésbe: ez az a bizonyos "objektív, tárgyilagos szépség"  -  megítélésem az értelemre, ismeretekre támaszkodik elsősorban, de mellőzi az érzelmeket  -  , míg pl. egy Klimt láttán az érzelmi töltés egészen az archaikus, tudalatti élményekig vezet vissza az amigdala révén! Ekkor beszélünk "szubjektív szépségről".
   Folytathatnám még a sort esztétikai ítéleteink kulturális, történelmi jellegével és ennek agyi  mozgósításával, de nem akarok még jobban kimeríteni senkit sem. Remélem, nem voltam túl hermetikus... 

Költészet

Ma van a költészet világnapja. 

Ki kit szeret az óriási "választékból", 

nagyon is magánügy. Nekem Pilinszky 

rendkívüli, csak a halálosan fontos 

lényegre lemeztelenített költészete 

mindig drámi élmény, válasz olyan 

kérdésre is, melyet világosan még fel sem 

tettem magamnak...

Pilinszky János

Itt és most

A gyepet nézem, talán a gyepet.

Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,

vagy egyszerűen az, hogy létezel

mozdítja meg itt és most a világot.

Pilinszky János


Passió

Csak a vágóhíd melege,

muskátliszaga, puha máza,

csak a nap van. Üvegmögötti csöndben

lemosdanak a mészároslegények,

de ami történt, valahogy mégse tud végetérni.

"Nana"

   Ez a rajz még a múlt században készült, 1999-ben. Ha jól emlékszem, egy Rotary-club szervezte kiállításon kelt el, valószínűleg egy magángyűjteményben található jelenleg. 

   A "Nana" címet kapta, Zola hősnőjének emlékére, az ő derűs, komplexusmentes erotikájának dicsőségére...

Űr

   Most írtam egy bejegyzést francia blogomon, melyet már vagy 3 hete hanyagolok. Megpróbáltam valami vidámabb hangot kicsiholni magamból, nehogy végül mindenkit elriasszak blogjaim közeléből, de nem sikerült. A címe: Abandon, amit lehet egyszerre elhagyásnak, esetleg elhagyatottságnak is fordítani, s számomra benne volt mindkettő...

a "másik udvaron" a tyúkól...

   Pár napos márciusi látogatásunk ihlette a gondolatokat, melyeket muszáj volt megfogalmaznom, hogy valamennyire megszabaduljak a súlyuktól. Magyarul is meg kell írnom, de a francia szöveg még túl friss a fejemben ahhoz, hogy el tudjak tőle szakadni, s magyarul is megszülessen valami. Valami, ami nem lehet egyszerű fordítás... Más személy írta.

   Arról szólt, hogy a ház látszólag ugyanaz, mint régen, mint évtizedeken át, amikor még azzal a csalóka ígérettel áltatott bennünket, hogy minden örökkévaló... A konyhaablak keményített, makulátlan függönyei a helyükön, akárcsak a negyven éve szolgáló, szőrével felfelé állított partvis a sarokban. A fotel mellett várakozó papucsok még mindig azt hiszik, ideiglenes az elhagyatottságuk. Egy lábas abban a hitben árválkodik az asztalon, hogy hamarosan felforralja benne valaki a farmertejet... Pedig hiába.

   Az udvaron ragyogóan süt a nap. Életkedve, agresszív energiája mindent meghazudtol. A hóvirágok, narancsszínű krókuszok a felszínre robbantak, mit sem törődve, lesz-e még valaki, aki hétrét görnyedve megcsodálja, kigyomlálja őket... A lugas aszott, girhes ágain ottfeledkezett pár feketére aszalódott szőlőszem; lesz-e, aki megmetszi majd?

   Olyan a ház, mint a hely, melyről épp most kelt fel valaki. Őrzi még az előző elfoglalója melegét. Hogy hiánya annál jobban mellbe találjon...

Földetérés, térdig érő hóban

   Egyesek sokat agitálnak az őrangyalok érdekében... Megvallom, én eddig kicsit elnéző, kicsit ingerült mosollyal intéztem el az ilyesmit, vigyázva, hogy ne gázoljak bele túl kíméletlenül jónéhány naív embertársam hiszékenységébe, akik fűhöz-fához kapkodnak pártfogásért, kis biztonságérzetért...

   Igen, megint a kályhától indulok az ablakig: amint kinézek az utcára vagy a kertbe, vastag hószőnyeg látványa fogad, s egyre csak esik, megszakítás nélkül, tegnap este óta!... Már maga a csend is furcsa: az autók szüntelen zaját felfogja a puha vattatakaró.

   Micsoda szerencsénk volt! A hó megvárta, hogy visszaérjünk. Tényleg lennének őrangyalok? Féltem a múlt heti úttól, a kétszer 1650 km-es autózástól, amelyet fiam mindig egyfolytában és egyedül vezetve akar lebonyolítani... Mint most is.

   Este hatkor indultunk március 1-én, s másnap reggel 10 felé megérkeztünk az Alföld déli csücskébe... Igaz, nem voltunk valami éber állapotban, de kora délután már indultunk is a szomszéd városba, az öregek otthonába, melynek anyám január vége óta lakója.

   Mindentől féltem, már hetek óta: az esetleges hótól útközben, a fáradtságtól, mellyel eleve indultunk, de főleg attól, ami várt ránk. December végén anyát viszonylag jó állapotban hagytam otthon, egyedül is boldogult, bár az esés veszélye mindig fennált.

   A széles mosoly, mellyel fogadott minket, megszépítette, majdnem azt írtam: megfiatalította... Mondhatni, visszakaptam régi anyámat: megszűnt az a megkeseredett, epésen csipkelődő, örökké mindenre, mindenkire panaszkodó öregasszony lenni, akivel nehezen tudtam szót érteni az utóbbi években, s inkább a hallgatásba burkolóztam többnyire, hogy elejét vegyem a vitának, ami nem mindig sikerült ...

   Megismert bennünket... a mondat vége viszont elkanyarodott egy képzelt világba, melyet kedves kísérteteivel népesített be... Úgy tűnik, jól érzi magát társaságukban, nem kívánkozik a közelmúltba, ahol az egyedüllét kínozta,nomeg a betörőktől való félelem...

   Kínzó, kettős érzés fogott el bennünket: elvesztettünk valakit útközben, ugyanakkor azt világot, melyet magának teremtett, melyben biztonságos menedékre talált az elviselhetetlen jelen elől, nem könnyebb-e elviselni?... Mi számít jobban: az, hogy ő jól érzi magát és kitörölte emlékeiből még a házat is, ahol 55 év óta élt, vagy a mi elhagyatottságunk?...