A szépség érzékelése az agyban

   Nemrégiben olvastam a "Science" (Tudomány) c. francia tudományos népszerűsítő folyóiratban egy cikket Delphine Lorin-Etuy tollából (még akkor is, ha nyilván billentyűkkel pötyögtette...). Azt fejtegette, mi történik az agyban a "szép" megpillantásakor; egyáltalán, milyen mechanizmusok játszódnak le egy műalkotás láttán. A modern technika ugyanis képes az agyat tanulmányozni egyenesben, működés közben is.

   Többen kérték, hogy ültessem át francia nyelven íródott blogbejegyzésemet magyarra is. Kicsit nehéz lesz a neurológiai szakszavak magyar megfelelőjét megtalálnom, ugyanis magyar szókincsem kialakulásakor ezek a területek még messze álltak tőlem. Keresgéltem egy kicsit az Interneten.
   A torontói egyetem kutatói rájöttek, hogy a "szép" felismerésére agyunk kétszer annyi időt fordít (4''), mint a neki nem tetszőjére (2"), sőt, férfiak és nők nem egyformán reagálnak pl. egy szép festmény megpillantásakor. A nők esetében mindkét agy-félteke működésbe lép, míg a férfiak megelégszenenk a jobboldalival... A kutatók a hosszú időn át kialakult munkamegosztás történelmi-kulturális hatásaival magyarázzák e neurológiai különbség lecsapódását.
   A szép lehet egy virág, egy táj vagy egy emberi arc is, azonban kitűnt, hogy az agy nem egyformán reagál a természet vagy a műalkotás szépségére! Az utóbbi esetében az agyműködés bonyolultabbá válik, mivel a homloklebeny kéregállománya (az értelem székhelye) is működésbe lép: a néző agya megpróbálja kisilabizálni az alkotási folyamat titkait. 

   Ha valami tetszik, agyunk hosszabb időt szentel ennek megállapítására, mintha feljebb csavarná a villanyt, míg ellenkező esetben hamarabb leoltja, mintha nem érné meg az energiát...
   A helyzet bonyolódik, amikor arra a megállapításra jutunk, hogy "elismerem, hogy óriási horderejű a művész, de nem az én esetem, nem érzem közel magamhoz, mondjuk ki: nem szeretem". Velem is sokszor előfordult már, mint bárkivel, pl. amikor Picasso, Rubens vagy Matisse képeit nézem (a lista messze nem végleges!). Amikor viszont Rembrandt, Schiele vagy Vermeer (és még sok más!) képeivel volt óriási és megrázóan kiváltságos élményem szembesülni "élőben", a "szépség" felismerése olyan emocionális telítődéssel párosult, amely nemcsak a "cortex frontal", hanem az amigdala (amygdale) mélyen eldugott, limbikus régióit is megmozgatja, sőt, rezonanciát teremt közöttük! Picasso, Rubens láttán  a agykérgi fejlett szubjektív rendszerek és az insula (sziget) lép működésbe: ez az a bizonyos "objektív, tárgyilagos szépség"  -  megítélésem az értelemre, ismeretekre támaszkodik elsősorban, de mellőzi az érzelmeket  -  , míg pl. egy Klimt láttán az érzelmi töltés egészen az archaikus, tudalatti élményekig vezet vissza az amigdala révén! Ekkor beszélünk "szubjektív szépségről".
   Folytathatnám még a sort esztétikai ítéleteink kulturális, történelmi jellegével és ennek agyi  mozgósításával, de nem akarok még jobban kimeríteni senkit sem. Remélem, nem voltam túl hermetikus...