"Mindössze oda akarok kilyukadni, hogy a boldogság csak ilyen. Mindig rendkívüli szenvedés tövében terem meg, s éppoly rendkívüli, mint az a szenvedés, mely hirtelenül elmúlik. De nem tart sokáig, mert megszokjuk. Csak átmenet, közjáték. Talán nem is egyéb, mint a szenvedés hiánya." (Kosztolányi D.)
íNagyon jó lesz, kíváncsi vagyok rá! Nem a hasonlóságra törekedtem, hanem inkább a régi fotók "örökkévalóság"-hangulatára, hogy bárki (legalábbis egynéhányan) azonosulni tudjon emlékeivel...
Jún.11. A fotó és a festmény. Kis család: huszadik század eleji műtermi fotó. Az első világháború után vagy végén készülhetett, amikor annyi parasztembert besoroztak és elküldtek meghalni „a hazáért”. Önértékét ismerő parasztember hitte és tudta, hogy a hazáért harcol. Felesége otthon járt napszámba, ha nem volt földjük. Ha volt valamennyi, akkor a saját parcellájukba. Kicsi lányát magával vitte. Néprajzi lejegyzések szerint a szántóföld szélén gödröt áshatott, oda állíthatta be a gyermeket, hogy amíg távolabb kapál, el ne másszon valamerre a kisded. Későbbi reumás fájdalmak innen is származhatnak. Ha a fotó a saját őseinket mutatja, ha a kisasztal terítője a mi szekrényünkből való, ha a nagyapa huszárcsákója valamikor az ajtó melletti fogason lógott, és a mama mellyes köténye kissé meghasadozva bár, de a szekrényünk aljában volt, a közel száz év múlva készült vízfestmény, hiába elmosódott, száz év összes tapasztalatát magában hordja. Érzelmi feszültsége - minél halványabb a kép -, annál erősebb. „Személyes fikció, párhuzamos élettörténetek” – mondja a kiadói ismertető Závada Pál: A fényképész utókora c. regényéről, és csakugyan. Závada tótkomlósi családi fotói akár a sajátjaink is lehetnének, annyi „múltszázadfordulós” kép van még ma is a fiókjainkban, és mindegyik képnek megvan a maga utókora. Különösen megragadó, hogy ugyanolyan, mégis látomásszerű kép beszéli el a régi fotó és az új festmény közötti időt, persze nem szavakkal, hanem színekkel, árnyalatokkal, tekintetek keményebbé válásával, megváltozó arcvonásokkal, leheletnyi módosulásokkal. Ami nem változott, az a szereplő személyek közötti viszony. Szeretet, ártatlanság, keménység, felelősségtudat. Ma is érvényes a régi üzenet.
Klári, nagyon köszönöm! Pedig azt hiszem, a te nagyszüleid talán nem is azt élték át, amit a kép suggalatára leírsz... A képen apai nagyszüleim és nagynéném, 1915-ben. Nagyapámat egy fénykép erejéig hazaengedték szabadságra, az orosz fogság előtt... Úgy volt a napszám is (föld nem volt), sőt hallottam tőlük a derékig földbe ásott gyerekről is, hogy el ne másszon... Meg olyanokról is, akiket "mákótak" (máklevet itattak velük, hogy aludjon, ne legyen vele baj...) - az embernek összeszorul a szíve... A kép olajfestmény ugyan de nagyon "felhigitva", hogy szinte átlátszó legyen, mintha az évtizedek kiszívták volna a színét, akár az agyonmosott ruháét... Jól láttad, hogy az arcok is akarattal elmosódottak...
Rózsa, a férjem volt falusi gyerek, az ő fotói hasonlítanak. Nagymamája mákteát is adott neki, mikor napszámba ment. Van egy régi adósságlevele, név, foglalkozás: napszámos. A szívem szorul össze a történeteiktől. Nem fantáziálás, sajnos. Olajkép? Annál gyönyörűbb, ilyen légies, álomi hogy tud lenni.
Én is nagyon megdöbbentem (pedig sejtettem, de így szemembe vágódva "leírva" mégis több volt), amikor az egyházi anyakönyvben megláttam apai őseim neve előtt a "servus" szót... Hordom őket magammal, az örökségem részei... A kép már nincs meg, még Isztambulban megvette valaki.
Nekem a nőalak sokkal élőbb testtartása az, ami beszédes. Úri huncutság volt a fotográfusnál kényszerülni valamilyen pózba. Nagyapa fotóalbumjában is találtunk hasonló képeket. Kb. ugyanekkor készülhettek, változó gyermeklétszámmal, a felnőttek nyársatnyelt pózával.
gen, nekem is az tetszett a régi műtermi fotókban, hogy bennük volt az idő jelentősége: ritkán mentek fényképészhez, sokáig kellett a pózt előkészíteni, megmerevedve várni: nem a mai pillanatrögzítés volt a cél géppuskasorozat gyanánt, hanem az "örökkévalóság", legalábbis a család számára...
Ebben benne vagy te is, a te kezed is tovább vitte már a vonalakat, melyek mindig is többek voltak annál a képen is. Van sok "pózolós" régi képem: nagy bajuszú, mereven néző dédapám, frissen eljegyzett, kissé ijedt dédanyám stb.
Igen, az én szemem látta őket az emlékek segítségével, a múlandóság és az örökkévalóság állandó kontrasztjában... Ugyanakkor azt szerettem volna, ha mindenki felismerné bennük az "ősöket", sőt majdani magunkat is...
_NEW.jpg)
Annyi minden jut eszembe a fotó és a festmény egymás melletti megjelenéséről. (Leírom majd, ha tudom. :)
VálaszTörlésíNagyon jó lesz, kíváncsi vagyok rá! Nem a hasonlóságra törekedtem, hanem inkább a régi fotók "örökkévalóság"-hangulatára, hogy bárki (legalábbis egynéhányan) azonosulni tudjon emlékeivel...
TörlésJún.11. A fotó és a festmény. Kis család: huszadik század eleji műtermi fotó. Az első világháború után vagy végén készülhetett, amikor annyi parasztembert besoroztak és elküldtek meghalni „a hazáért”. Önértékét ismerő parasztember hitte és tudta, hogy a hazáért harcol. Felesége otthon járt napszámba, ha nem volt földjük. Ha volt valamennyi, akkor a saját parcellájukba. Kicsi lányát magával vitte. Néprajzi lejegyzések szerint a szántóföld szélén gödröt áshatott, oda állíthatta be a gyermeket, hogy amíg távolabb kapál, el ne másszon valamerre a kisded. Későbbi reumás fájdalmak innen is származhatnak. Ha a fotó a saját őseinket mutatja, ha a kisasztal terítője a mi szekrényünkből való, ha a nagyapa huszárcsákója valamikor az ajtó melletti fogason lógott, és a mama mellyes köténye kissé meghasadozva bár, de a szekrényünk aljában volt, a közel száz év múlva készült vízfestmény, hiába elmosódott, száz év összes tapasztalatát magában hordja. Érzelmi feszültsége - minél halványabb a kép -, annál erősebb. „Személyes fikció, párhuzamos élettörténetek” – mondja a kiadói ismertető Závada Pál: A fényképész utókora c. regényéről, és csakugyan. Závada tótkomlósi családi fotói akár a sajátjaink is lehetnének, annyi „múltszázadfordulós” kép van még ma is a fiókjainkban, és mindegyik képnek megvan a maga utókora. Különösen megragadó, hogy ugyanolyan, mégis látomásszerű kép beszéli el a régi fotó és az új festmény közötti időt, persze nem szavakkal, hanem színekkel, árnyalatokkal, tekintetek keményebbé válásával, megváltozó arcvonásokkal, leheletnyi módosulásokkal. Ami nem változott, az a szereplő személyek közötti viszony. Szeretet, ártatlanság, keménység, felelősségtudat. Ma is érvényes a régi üzenet.
VálaszTörlésKlári, nagyon köszönöm! Pedig azt hiszem, a te nagyszüleid talán nem is azt élték át, amit a kép suggalatára leírsz...
TörlésA képen apai nagyszüleim és nagynéném, 1915-ben. Nagyapámat egy fénykép erejéig hazaengedték szabadságra, az orosz fogság előtt... Úgy volt a napszám is (föld nem volt), sőt hallottam tőlük a derékig földbe ásott gyerekről is, hogy el ne másszon... Meg olyanokról is, akiket "mákótak" (máklevet itattak velük, hogy aludjon, ne legyen vele baj...) - az embernek összeszorul a szíve...
A kép olajfestmény ugyan de nagyon "felhigitva", hogy szinte átlátszó legyen, mintha az évtizedek kiszívták volna a színét, akár az agyonmosott ruháét... Jól láttad, hogy az arcok is akarattal elmosódottak...
Elnézést, hogy hosszú.
VálaszTörlésEgyátalán nem hosszú!
TörlésKéped több teret hagy a fantáziának, mint az eredeti fotó.
VálaszTörlésKöszönöm, Mick: nem a fotó másolata akart lenni...
TörlésRózsa, a férjem volt falusi gyerek, az ő fotói hasonlítanak. Nagymamája mákteát is adott neki, mikor napszámba ment. Van egy régi adósságlevele, név, foglalkozás: napszámos. A szívem szorul össze a történeteiktől. Nem fantáziálás, sajnos.
VálaszTörlésOlajkép? Annál gyönyörűbb, ilyen légies, álomi hogy tud lenni.
Én is nagyon megdöbbentem (pedig sejtettem, de így szemembe vágódva "leírva" mégis több volt), amikor az egyházi anyakönyvben megláttam apai őseim neve előtt a "servus" szót... Hordom őket magammal, az örökségem részei...
TörlésA kép már nincs meg, még Isztambulban megvette valaki.
Annyira szeretem a régi fotókat!!!!!És milyen remek ötlet,lefesteni,kissé más lesz, de jobban a tiéd ugye?
VálaszTörlésEgy időben egész sorozatot festettem régi fotók (nemcsak családiak) ihletésére...
TörlésNekem a nőalak sokkal élőbb testtartása az, ami beszédes. Úri huncutság volt a fotográfusnál kényszerülni valamilyen pózba.
VálaszTörlésNagyapa fotóalbumjában is találtunk hasonló képeket. Kb. ugyanekkor készülhettek, változó gyermeklétszámmal, a felnőttek nyársatnyelt pózával.
gen, nekem is az tetszett a régi műtermi fotókban, hogy bennük volt az idő jelentősége: ritkán mentek fényképészhez, sokáig kellett a pózt előkészíteni, megmerevedve várni: nem a mai pillanatrögzítés volt a cél géppuskasorozat gyanánt, hanem az "örökkévalóság", legalábbis a család számára...
TörlésEbben benne vagy te is, a te kezed is tovább vitte már a vonalakat, melyek mindig is többek voltak annál a képen is.
VálaszTörlésVan sok "pózolós" régi képem: nagy bajuszú, mereven néző dédapám, frissen eljegyzett, kissé ijedt dédanyám stb.
Igen, az én szemem látta őket az emlékek segítségével, a múlandóság és az örökkévalóság állandó kontrasztjában...
TörlésUgyanakkor azt szerettem volna, ha mindenki felismerné bennük az "ősöket", sőt majdani magunkat is...