Lassan levonul az ár a Dunán. Több mint egy hét óta követem a híreket, fotókat, aggódva Budapestért, de éppúgy minden vízmelléki településért. Magam is a Tisza mellett születtem, s évente kétszer is elöntötte a víz az árterületet, rosszabb esetben a töltés melletti utcákat is. A töltés megszokott tájképünk része volt: a tiszaparti veteményesbe, szőlőbe menet és vissza nagyon nehéz volt a biciklit feltolni, főleg megpakolva... Nyáron meg a strandra menet, a matuzsálemi fűzfák között, szúnyogokat hessegetve...
Én is levettem képzeletbeli kalapom a példás és eredményes nemzeti szolidaritás előtt. Bizonyság arra is, hogy az emberek közötti késhegyre menő ellentéteket mesterségesen szítják, sokszor politikai hátsó szándékkal, személyes hatalomvágytól vezérelve.
Nem vagyok naiv, a veszély elmúltával bizonyára alábbhagy az összetartó lelkesedés, kiújulnak a régi bajok, széthúzások. Mégis, képes volt összefogni az ország a bajban, s már ez is kelt egy kis reményt. Talán marad belőle a hamu alatt szemernyi éleszthető parázs...
A gátak erősítése olyan, mint egy szobrász alkotása. A bontás pedig olyan, mint a műterem takarítása. El kell végezni, de a lelkesedés hatványozott mértékben csökken.
VálaszTörlésKedves Mick, a hasonlatod találó.
TörlésNehezen tudtam új íráshelyedre találni. Szerencsére segített egy jóakaró(d)m!
:)
VálaszTörlésÖrülök, hogy ellátogatsz a blogomra. Mindig olvasom, amit írsz, de csak akkor szólok hozzá, ha van hozzáfűznivalóm.
Igen, élvezem a stílusod könnyedségét, öniróniára való hajlamodat és a szemmel látható élvezetet, amit a szavak kiváltanak belőled. Világnézetünk különbözősége nem akadály, hanem gazdagítja a "jóakaratú embereket" (les hommes de bonne volonté), ha megvan a kölcsönös tisztelet feltétele...
Törlés