A pék búcsúja...

   A teraszra nyíló ablakon át hallom  -  vagy talán csak elképzelem?  -  a szemerkélő eső puha hangját... Számítottunk rá, vártuk tegnap óta, a kert is sóvárgott utána a 30°-os hőségben.

   83 éves szomszédasszonyommal kerestük az árnyékos oldalt, mialatt az utca vége (vagy inkább az eleje?) felé igyekeztünk a forró napsütésben. A nagy sarokház a kenyérboltra nyílik, azaz a pékségre ("boulangerie"), amely itteni szokás szerint nemcsak a boltot, hanem a műhelyet is magába foglalja, sőt, a pék és családja lakóhelyét is. 25 éve ugyanaz a pék munkálkodott benne. A múlt héten kis kártyát osztott szét a felesége a sok állandó és hűséges vásárló között : Roberto nyugdíjba vonul a június végén, s ez alkalomból egy pohár italra hívja meg összes volt vásárlóját d. u . 3 és este 8 óra között!

   Mondhatom, hogy még itt, a nyílt és közvetlen hangulatú észak-francia vidéken is ritka az efajta kezdeményezés. Főleg a feleségének köszönhettük a kellemes hangulatot. Annick szívélyes mosolya, jó kedélye kifogyhatatlannak tűnt, mindenkivel azonnal bensőséges viszonyt teremtett, anélkül, hogy részletekbe kellett volna merülni. A mi személyes kapcsolatunk is felszínesnek volt tekinthető, amolyan kellemes vásárlói csevegés, mely többnyire az időjárásra korlátozódott. Legfeljebb néha vérvételről, esetleg kimerítőbb vizsgálatról hazafelé menet vettem egy  szelet süteményt a kenyér mellé, s olyankor tettem hozzá: megérdemlem a csekély kárpótlást a kellemetlen élményért! Annick a szomszédasszonyomnak házhoz szállította a heti kenyéradagját csak úgy szívességből, ingyen...

   A már megüresedett emeleti nappaliban székek sorakoztak a fal körül, süteményekkel megrakott nagy asztal mellett. Számomra legfeljebb csak látásból ismert vagy teljesen ismeretlen arcok váltogatták egymást kb. félóránként, ennyi idő kellett egy pohár ital, egy kávé elfogyasztásához, a pár mondathoz, amelyben elmondhattuk, hogy sajnálni fogjuk őket. Meghívták a helyükbe érkező, még fiatal péket, aki feleségével, 1 éves kisfiukkal jött el ismerkedni. Roberto olasz bevándorló szüleivel telepedett ide annak idején, helyettesítőjének neve portugál származására utal, s vásárlóik között akad egy magyar bevándorló is, aki, úgy tűnik, szintén gyökeret eresztett ebben a befogadó északi földben...

a megígért befejezett rajz (állandó kísértésben vagyok, hogy még javítsak rajta...)

   

Műhelymunka

   Futó záporok suhannak át felettünk, alig nedvesítik be a teraszt és a rózsafák leveleit. Tudom, hogy a kánikulában, szárazságban szenvedők ennek is örülnének. Amikor a felhők szétoszlanak, rögtön ránk zuhan a 30°-os hőség.

   Kerülgetem a konyhaaszalt elárasztó rajszerszámaimat. Jó egy órája ügyködök velük. Szeretem, ha minél jobban "beterítik" a rendelkezésre álló helyet, sőt, még azon túl is. Felét sem fogom használni, de inspirálnak : bármelyik pillanatban hozzájuk nyúlhatok, elképzelhetem, hogy milyen hatást érnének el, esetleg mit fogok kipróbálni velük : mi lenne ha?... Egyszóval: kezem ügyében legyen minden lehetőség!

   Időnként felállok, mert ez a látszólag könnyű elfoglaltság meglehetősen kimerítő : nagy koncentrációt igényel. Tollal, tussal egy többszáz éves tölgyfát próbálok a papírra álmodni... Még A. (teraszom kivitelezője és a fák szerelmese) ejtette el könnyedén a kezdet kezdetén, hogy rajzolnék-e neki egy öreg tölgyet. Ő se felejtette el, én sem. Igaz, hogy a "megrendelés" nem a legjobb módszer, hogy rávegyen a cselekvésre : inkább kivárom, hogy az ihlet rám találjon. Különben pedig jobban szeretem, ha valaki a meglevőkből választ, legalább biztos lehetek benne, hogy tetszik neki!

    Egy óra múlva el kell mennem, ideje átöltöznöm, mert aki értem jön, bizonyára előbb érkezik a megbeszélt időpontnál. A konyhaasztal megvár holnapig...

Kánikula

    Állítólag ma tetőzik a forróság Franciaországban. Legalábbis ez a rendhagyóan korai, júniusi kánikula, melyet bizonyára követ majd másik is, még a nyár folyamán. Itt, északon, nem mi vagyunk a legnehezebb helyzetben, hiszen majd 10°-kal kevesebb van, mint pl. Toulouse környékén. Vasárnapra viharokat jeleznek, remélve, hogy elhozzák a várva várt felfrissülést, nomeg egy kis esőt.

   Azt hiszem, lassanként elfogy a klimaváltozásban kételkedők nagyszámú tábora, mely pár éve még elsöprő többségben volt. Jórészük átállt az "utánunk az özönvíz!" jelszóval élők oldalára. Ki tudna tartósan, napról napra a katasztrófa tudatával, világa összeomlásának árnyékában élni?... Mindent megtesz az ember  -  mint ahogy részemről eddig is  -  amit tehet, hogy fékezze a körülmények hatalmát, de a hatékonyságnak csak töredékével bír. Akik megtehetnék, azoknak viszont kisebb gondjuk is nagyobb ennél, hiszen elvakítja őket a haszonszerzés mindenek felett álló vágya. Világuk, hatalmuk összeomlana nélküle, mint egy állandó gyorsulásra ítélt gép, melyet a lendület tart működésben.

   Evelyne barátnőm most ment el, másfél órás kis teázás után. Sok téma felvetődött, meghánytuk-vetettük a világ és a mi közelebbi dolgainkat. Mindig nagyon kellemes, frissítő számomra a vele való találkozás, benn a ház hűvösében, esetleg a teraszon, ha majd enged a forróság szorítása. Egyelőre olyan érzés elhagyni a házat még este 8 felé is, mintha szaunába lépne be az ember... 

(kép: "Hamam"  -  török fürdő,  2005)

A csütörtöki vacsora és egy sütemény-recept

    Napok óta tétovázik az idő a hideg-meleg, napos és felhős között. Nem mondom, eléggé megviseli az ember kedélyét. Nem lehet tudni, mikor moshat, teregethet ki, megterítheti-e a terasz kis piros asztalát vagy futva (!) kell majd mindent menteni az utolsó pillanatban...

   A csütörtök esti vacsorára már régóta készültem, egyeztetve a meghívottakkal a megfelelő időpontokat, megtervezve a bevásárlás, főzés és az utolsó pillanatban elvégezhető feladatok sorrendjét. Közbe kellett iktatnom egypár orvosi időpontot, társulati összejövetelt is. Ha hozzátesszük, hogy a valaha (még 50-60 éves koromban is!) könnyedén és gyorsan rögtönző énem felett eljárt néhány év (és súlyos betegség), talán könnyebben megérthető, ha időnként egy kanál vízbe is belefulladok... 

   Végül is öten ültünk az asztal körül: teraszom megépítője, A. és barátnője Jeanne, akik ketten teszik ki majdnem az én korom felét (kicsit többet, ne legyünk magunkkal túl irgalmatlanok!), valamint két barátnőm, Evelyne és Cathy. Szerettem volna megköszönni nekik a közreműködést a terasz újjászületésében, a meglepetést, mellyel Magyarországról hazatértemkor vártak, hogy megkönnyítsék "földetérésemet" és az érkezés valóban hazatérés legyen.

   A vacsora jó hangulatban telt, a félénk Jeanne is hamar feloldódott. Szeretem összehozni az embereket, tágítani a baráti kört, hogy mindenki otthon érezze magát, hogy senki se maradjon ki a társalgásból és mindenki érezhesse, hogy érdekes és fontos a mondanivalója. Ezért készítek legtöbbször előre megfőzhető ételeket, hogy ne kelljen az utolsó pillanatban a vendégeket magukra hagyva a konyhában izgulnom.

   A süteményt ezúttal én készítettem. Az utóbbi időben gyakran folyamodtam profi cukrászhoz, mert féltem a hátfájásom feltámadásától, ami teljesen elviselhetetlenné válik egy idő után (szerencsére csütörtök este csak fél tizenegy felé kezdett támadni). Mielőtt nekiláttunk volna a desszertnek, a két fiatal gyorsan leszedte az asztalt és titokban elmosott minden edényt a konyhában! Tizenegy felé oszlottunk szét, mert a két nagymamit kivéve másnap mindenkit várt a munkahelye!

A sütemény receptje magyarul is (néhányak kívánságára):

Hozzávalók: 1 doboz ananász konzerv (30-35 dekás), 15 dkg cukor, 15 dkg liszt, 15 dkg vaj, 3 egész tojás, 1 cs. sütőpor, 1 cs. vaniliás cukor, 15 dkg cukor a karamellhez

A sütőt 180°-ra előmelegítjük, a megpuhult vajat a cukorral összekeverjük (gépben), a vaniliás cukrot és a tojásokat egyenként hozzáadjuk, valamint a sütőport a szitált liszttel együtt. Elkészítjük a karamellt és a kb 5 cm magas (kb 25 cm-es átmérőjű) formába  öntjük, melyet előzőleg enyhén kivajaztunk. Rátesszük az ananász karikákat, ha maradt ki, azt apróra szeljük és a tészta közé kavarjuk, majd ráöntjük az ananászokra. Kb. 30 percig sütjük, próbaként késsel megszúrjuk, ha a kés szárazon kijön, kivesszük. Egy süteményes tállal leborítjuk és megfordítva kiborítjuk, hogy az alja legyen felül a karamellkarikákkal. A konzerv lével kicsit meglocsoljuk, de nem árasztjuk el! Jó étvágyat mindenkinek!

Felborzolt kedélyű június

   

   Mostanában megint súlyos felhők gomolyognak felettünk, időnként záporok zúdulnak ránk,  utakat, településeket árasztva el. S még jó, ha nem esnek teniszlabda nagyságú jéggolyók is, kilyukasztva háztetőket, lefejezve szőlőtőkéket, letarolva vetéseket, mint ahogy a tévériportokban láttuk a délebbre eső településeken. A meteorológusok forró nyarat jósolnak...

   Ehhez képest itt északon egyelőre örülünk az esőnek, mert szomjazza a kert. Péntek óta lemehetek a teraszról a gyepre, meglátogathatom a három rózsafát is, melyeket különben eltakar az egyre magasabbra növő japán juharom (pedig évente megmetszegetem). A. eljött és összeállította, majd a teraszhoz erősítette a három lépcsőfokot, melyen le- és feljárkálhatok.

   Pünkösd hétfő van, de úgy tűnik, egyre kevésbé érezzük ünnepi jellegét. Pár éve ugyanis  a "Szolidaritás napjává" nyilvánították. Aki bemegy a munkahelyére, aznapi fizetését felajánlja egy közös kasszába, melyet a 2003-as nagy kánikula után (melynek 15 000 halálos áldozata lett, többnyire egyedül élő öregek) nyitottak a nagyon magas életkorúak szükségleteinek kisegítésére. Ha valaki nem megy be dolgozni, felajánlhat helyette egy másik napot. Tavaly pl. több mint 2 milliárd euró került így ebbe a kasszába.

   Mióta megírtam közös blogunkba életem stációit, furcsán érzem magam. Mintha mély kútba néztem volna... Megpillantottam egy képet, amelytől különösen nyomott hangulat fogott el és azóta sem enged...