Szombat-vasárnap szinte állandóan szemerkélt az eső, már felkeléskor villanyt gyújtottam, mert úgy tűnt, hogy földig érnek a felhők. A hétfő se lett különb.
Emiatt se kívánkoztam kimozdulni. A hét végét nagyrészt a TV előtt töltöttem, mert egyszerűen nehéz volt a képektől elszakadni. A Notre Dame katedrális restauráció utáni ünnepélyes átadása zajlott. (Megjegyzem magamban, hogy a nevét már szinte nem is fordítják le más országokban, hazai nyelvekre, ha szóba kerül. Pedig pl. magyarul hívhatnánk Miasszonyunk templomának is, hisz ez lenne a szószerinti fordítása... De már Victor Hugo regényének is ez a magyar címe : "A párizsi Notre Dame". Ennek a Viktornak viszont rengeteget köszönhet a katedrális legendás hírneve, viszont a későbbi, már olvasni alig tudó generációk számára Walt Disney jelenti majd a referenciát... esetleg egy híressé vált musical).
A sok meghívott elnök, császár, király vagy trónörökös eltörpült a templomhajót elfoglaló több ezer valódi díszvendég mellett, akik a mentés és az újjáépítés igazi hősei voltak. Elsőként a többszáz tűzoltó, akik hajnalig küzdöttek a lángokkal, a fenyegető teljes összeomlással, sokszor életüket is kockára téve. Óriási tömeg gyűlt össze még a füst megjelenésekor délután, párizsiak, turisták vegyesen, végigkísérve egész éjjel, csendben imádkozva, sírva, ki hogy, a küzdelmet. A város, a kormány és a köztársasági elnök azonnal, egy hangon vette kézbe az irányítást. Bevallom, én magam is lélegzetvisszafojtva követtem, kényelmes fotelemből, a TV előtt.
5 év telt el. Macron elnök már a megnyitás előtti napon eljött újra (ahogy az elmúlt 5 év alatt többször is) és a TV-ből mi is bepillanthattunk az óriási változásokba, 2019. tavaszának apokaliptikus benyomásai után... Elsőnek a nagy világosság tűnt fel : a hófehérnek tűnő falak az évszázados szürkeség után. Mintha fehérre festették volna, pedig csak aprólékos hangya-munkával eltávolították - lekaparták - a gyertyafüst, szurok, por, helyenként a tűzvészkor megolvadt ólom maradványait a kövekről. Minden restaurálódott, az ablakok megtisztítva, felújítva újra beengedik a fényt, az óriási (8000 sípos) orgonát is szétszedték, elszállították, majd az utolsó darabjáig megtisztítva visszaszerelték a helyére. A tűzvész még javában dúlt, amikor a megmaradt képeket, faragványokat, ereklyéket sikerült láncban kiadogatni az összeomlással fenyegető plafon alatt, az elviselhetetlen hőségben. Minden visszaköltözött a helyére. Mintha misem történt volna? Nem. Sokkal szebben, óriási össznépi élményt hagyva maguk után.
Van, aki kizárólag istennek ad érte hálát. Joga van hozzá, magánügy. Ami engem illet, látom az országon túllépő megindultságot, adakozást a világ minden részéből, az itteni nagy nemzeti összefogást, ami a nagy dolgok véghezviteléhez nélkülözhetetlen. Ritka pillanat itt Franciaországban, hogy ne legyen belőle össznépi polémia, hogy ne húzzanak ahányan annyifelé az első felindulás elmúltával.
Emlékszem, magam is írtam róla pár nap múlva a blogomon :
"Évente 18 millió turista látogatja a katedrálist: nem hiszem, hogy aki Párizsba jön, elmulasztja; keresztény-e vagy sem, azt hiszem, másodlagos kérdés.
Persze, én is olvastam Victor Hugo regényét, láttam a belőle készült (1956) filmet Gina Lollobrigidaval és Anthony Quinn-nel a főszerepben. Azóta már fergeteges sikerű musical is készült belőle, rajzfilmről, videojátékról nem is beszélve! De egy katedrálisba belépni, főleg életemben először, mégis egészen más élmény volt! 1973 telén vagy 1974 nyarán lehetett, Gilbert kalauzolt büszke örömmel.
Először is megindultság vett rajtam erőt, mint amikor először lát saját szemével az ember egy rég megálmodott tájat, képet, szobrot... Nagyon kicsinek éreztem magam, amikor végigjártam, meglepődtem, hogy mennyi méltóság van az óriási csupasz faragott kövekben az én barokkos aranyozott, festett templombelsőkhöz szokott szememnek! (persze, valamikor a gótikus katedrálisok is festettek voltak kívül-belül, csak az évszázadok lekoptatták a színeket...) Az elhelyezkedése is ámulatba ejtett: óriási hajó a Szajna közepén...
Aztán megtanultam vele élni, a magaménak is érezni... Nem hívő katolikusként, hanem "csak" állampolgárként, aki szinte családtagnak tekinti, bár csak ünnepélyesebb alkalmakkor jár vizitbe hozzá... Megnyugtató volt, hogy van, rendíthetetlenül, több mint 800 év óta, sok vihart és legutóbb két világháborút is kiállva, szinte elpusztíthatatlan örökkévalóságot sugallva nekünk, törékeny földi halandóknak...
Ezért hatott olyan hihetetlennek a magasra felcsapó láng, a sokáig tomboló máglya: mi lesz, ha egyszerre eltűnik ez az elpusztíthatatlannak hitt óriás? Szerencsére a 400 tűzoltó hősies beavatkozása megmentette az épület nagy részét. Igy is évekig fog tartani a helyreállítás, de biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. Párizs mi lenne nélküle?...(itt irtam rola)
