Szellemidézés

    Fel kellene tennem a blogomra a kintről beszivárgó madárcsicsergést, a napsütést, a harang egyetlen kondulását, jelezve, hogy már fél tizenkettő van. Gyors számvetés fejben : még mindig itt ülök a gép előtt pizsamában, és ha 1 óra körül akarok ebédelni, gyorsan hozzá kell fognom az íráshoz! Az ebédet még vasárnap megfőztem  -  egész hétre, megengedhetek hát magamnak egy kis kitérőt.

   A hét eleje nagyon kimerített, mert "korán" (8 óra előtt) kellett kelnem minden nap, ami kb. 3 óra alvást jelentett... Két reggel orvosi időpontom volt, a harmadikon pedig a gázszerelőre vártam. Nem feledkezve meg a hétfői és a tegnap esti társulati összejövetelről, melyek általában hosszúra nyúlnak! Ilyenkor mindig kellemes kulturális élményekben van részem, de tudom, hogy utána ki kell a számlát fizetni, fáradtságban, fizikai elgyengülésben, mely szerencsére csak átmeneti. Egyelőre.

      A tegnapi összejövetelen megemlékeztünk társulatunk két tagjáról, akik immár 10, illetve majdnem 20 éve eltávoztak tőlünk az "örök vadászmezőkre"... Egyikük alakját  -  Richárdáét  -  én elevenítettem fel, hiszen közülünk talán én álltam hozzá legközelebb, sok közös program kötött össze bennünket. Meglepődtem magam is, amikor rádöbbentem, hogy alig 10 évig ismertem... Ez a 10 év viszont olyan gazdag és sokrétű volt, hogy minimum a duplájának tűnt!... 

   A rövid megemlékezésben próbáltam feleleveníteni alakját, a vidám, energikus, fáradhatatlan állatbarátét, akinek háza valóságos Noé bárkájává alakult át az évek folyamán. A tehetséges színészt és rendezőt, aki mindenkit magával ragadott. Bizalma, írásra biztatása nekem is szárnyakat adott, két szövegemet is eljátszotta. Pár hónap alatt lefutó, hősies méltósággal viselt súlyos betegsége mindannyiunk számára erőt adó példaként maradt fenn. A társulat tagjai közül sokan nem ismerték, ezért megpróbáltam "élővé tenni" alakját, hogy azok is, akik azóta csatlakoztak hozzánk, megértsék, miért hagyott maga után soha be nem tölthető űrt. 

 

Nyitnikék!

    Gyönyörű időnk van kb. egyfolytában február vége óta! Ritkán van alkalmam erre a szívből jövő felkiáltásra, már ez megér egy kis ráadást : "Fel kell írnom a kéménybe korommal"  -  idézem szinte azonnal nagyanyám szavait, hogy ezzel is meghosszabbítsam létezését az emlékeimben, bár azokból, akik a valóságban is ismerték, már aligha maradt valaki... Sőt, ezt az első mondatot le is kopogom, ahogy kell, középső ujjal, az asztal falapja alatt (fém, kő, műanyag, márvány, üveg stb. nem felel meg, szigorúan fából legyen az asztallap, különben nem működik a bájolás!) Ha nem kopogom le, esetleg azonnal eltűnik a szép idő, ezt pedig nem szeretném megkockáztatni! Úgy látszik, egyre babonásabb leszek öreg koromra...

   Megnéztem az előrejelzést : még e hét végéig velünk lesz a napsütés. Ne legyünk telhetetlenek, eleinte még erre sem számítottunk. Igy is magasan vertük Nice és Cannes szokásos tavaszi napsütés-adagjait  -  idén náluk volt esős, hűvös a tavasz  -  ami szinte sohasem szokott előfordulni. Azzal a különbséggel, hogy mi, északiak, nem a megszokás közönyével, hanem hálás csodálkozással fogadjuk!

   A napsütés kitágít bennünk mindent : érzékszerveink is derűsebben, ráérősebben működnek, veszünk magunknak időt és fáradságot, hogy rácsodálkozzunk a világ bontakozó szépségére körülöttünk. A kert ébredezik, fülünket hegyezzük egy-egy élesebben, dallamosabban felhangzó madárszóra, megpróbáljuk felfedezni a művészt a lombosodó ágak között. Vadgalamb, cinke, feketerigó, vörösbegy, melyik lehet?... A vadgalambot könnyű kiválogatni, egy rigópár is rendszeresen lejár a fűre bogarászni. A környező macskák tudatában vannak a vadászidény kezdetének...

...sajnos, az illatát nem tudom mellékelni...

Az órák ura

    Március utolsó napja, a "nyakamon a kés" szindróma utolsó lehetősége, hogy megírjam a negyedik bejegyzést. Furcsa módon, eddig sem az üres lap előtti pánik akadályozott benne, lett volna mit írnom, csak visszatartottam magam... Készakarva. Mint aki gyűjti az energiát, fel akarja duzzasztani, hogy már-már kicsorduljon. 

   Ki is ez a furcsa, (enyhén szólva) ellentmondásos figura, aki írhatna akár minden nap, hiszen ez a kedvenc időtöltése, gyógyírja, és szántszándékkal visszatartja magát, mint a böjtölő egy nagy dínomdánom előtt? Az a gyanúm, hogy a halasztgatás  -  prokrasztináció  -  nem egyéb, mint annak illúziója, hogy egy ideig én lehetek az "órák ura", vagyis saját szabadságomé, hogy még saját vágyaimnak is ellen tudjak állni.

   Persze, vagyok annyira józan ember, hogy tudjam, mindez csak azok "kiváltsága", akik eljátszhatnak a gondolataikkal, nincs már rajtuk a mindennapi betevőért való küzdelem nyomása. A dolog fonákja viszont, hogy az életükből egyre kevesebb maradt az önfeledt játszadozásra...

   Egyébként néha-néha leballagok a gyepre, metszegetem a japán juhart, mert lassan minden helyet elfoglal, de nem feledkezek meg a hortenziáról és a rózsafákról sem... A levágott ágak elszállítására április közepéig várnom kell, főleg mert az autómat nem merem elmozdítani a helyéről.

   Ki is mondta, hogy "Az élet olyan, mint a bicikli, tekerni kell, nehogy elveszítsük az egyensúlyt" ?  Hát, Albert Einstein.

Felhők és bűvölések

    Épp előző nap áradoztam francia blogomon, hogy milyen jólesett a majd 2 hétig tartó napsütés és hogy milyen könnyen meg lehet szokni a jót! Reggel még 18° volt, de déltől homályosodni kezdett az ég kékje, s még a délután folyamán el is tűnt az egyre vastagabb felhőtakaró mögött. Jön az eső is, előreláthatólag egész hétre való. Még szerencse, hogy errefelé sosem ér bennünket váratlanul az ilyen változás, inkább az ellenkezője.
   A felhős égbolt különösen kedvez az "írhatnékom van" nevű állapotnak : nem kívánkozik a kertbe az ember (pedig sok munka vár rá!), egyéb sétákról nem is beszélve. Leül a számítógép bűvkörébe, Vertel Andrea 10 groteszk és poétikus szobrocskájának vigyázó szeme elé, és megnyitja a képzelet kapuit... Azaz, először az emlékek, a feltoluló emóciók áramlanak be az ablakon, s tollnokunk átadja magát a szavak delejes hatalmának, megpróbálja elkapni az áradásban azokat, melyek leghívebben kifejezik érzéseit, emlékeit, vágyait... Egyúttal e bűvölés segítségével újra és újra meglepő pontossággal átéli a múltat, örömeivel, szenvedéseivel, kitöréseivel és megbékéléseivel, melyek végül is a jelent és a jövőt segítenek megérteni.
   Elviselni is.

... és amikor éppen elrendeztem, "megritkítottam" egy kicsit őket...

Pár szó a vonatozásról

   Néha elcsodálkozom vonatozó fiatalságomra emlékezve, milyen könnyen szóba elegyedett az ember vadidegen utastársakkal az együtt rázkódás hosszabb-rövidebb ideje alatt. Sokszor életünk bizalmas eseményeit is kicseréltük, hiszen tudtuk, hogy soha többé nem látjuk egymást. Itt, Franciaországban, ahol tartózkodóbb a mentalitás, ritkán fordul elő, hogy az emberek kibújjanak a magányos szemlélő védőburkából és beszélgetésbe elegyedjenek a minimális köszönésen túl. Pedig valljuk be, sokkal gyorsabban és kellemesebben eltelik az idő a társalgással (kivéve, ha jó könyv lapul a táskánkban). Sőt, bejáró diák koromban sokszor arra használtam a fél órát, hogy többnyire titokban lerajzoltam útitársaimat.

   Itt meglehetősen ritkán ültem eddig vonatra, hiszen az ablak alatt várt rám szolgálatkészen az autóm, ha gyorsan a gyerekekhez kellett "szaladnom" unokákra vigyázni. Párizs mindössze 230 km ide, így nem voltam menetrendi időpontokhoz kötve, nem kellett csomagot se cipelni a metróban.    Mostanában változásokkal terhes új szelek fújdogálnak : menyem szülei, egészségi állapotuk romlása miatt, lemondtak az autózásról, én még szeretném folytatni, amíg lehet, mert így lassan elvásnak a reflexeim (főleg a forgalmas autópályákhoz, ahol a félelem kezdete maga lesz balesetforrás), fiam pedig erős nyomást gyakorol, hogy térjünk át a vonatra. Igy nem marad más, mint a lemondás. Újabb lépés lefelé a lejtőn...

   Vonaton mentünk hát hozzájuk a múlt hét végén, idősebb unokám 19. születésnapját ünnepelte. Tegnap született  -  tolakodik elő a szokásos nosztalgikus sóhaj, immár kötelező közhely az idő gyorsuló iramáról, melyet egyre nehezebb követnünk. A vonatban beszédbe elegyedtem (előbújt belőlem a régi szokás!) egy számos bőrönddel később felszállt, szimpatikus nővel és a megmaradt fél óra alatt szinte mindent tudtam róla : fiát látogatta meg Új-Zélandon, aki májusban egyébként visszajön, ő maga nemsoká betölti az 50-et, de messze még a nyugdíj, az én enyhe akcentusom vajon honnan, aha, igen magyar származás, tehát Orbán, (itt nem meri rögtön kinyilvánítani ellenszenvét, nem tudva, én hol állok a skálán), végül megsajnál...

A rutin szabadságáról

    Sietek, megint csak sietek... Mert a szombat-vasárnapot a gyerekeknél szándékozom eltölteni, Lucie 19. születésnapja alkalmából. Ez pedig azt jelenti, hogy igencsak felborul pihentető életrendem.

   Reggelente fáradtan kelek és többnyire ugyanaz a rutin vár rám : redőnyök felhúzása az emeleten  -  10 nap óta csodálatos és rendhagyó napsütéssel a szememben  -  leballagás háttal a lépcsőn, redőnyök felhúzása a földszinten, ablaknyitás a kertre, majd víz melegítése a Nescaféhoz, nem feledkezve meg az első vérnyomáslehúzó tablettáról. S csak ezután jön a nap egyik legkellemesebb órája, kezemben a forró kávéval : beindítom a számítógépet, ahogy más a postaládájához megy. Elolvasom az üzeneteket, a kommentárokat, a blogok esetleges új cikkeit, reagálok is, ha kell, majd az újsághírek következnek. Közben kortyolom az egyre langyosabb kávét... Senki sem siettet... Ez benne a legjobb, hiszen tudvalevő, hogy a Mérleg halála, ha siettetik! Ezután jön a telefonálnivaló és már dél is elmúlt! Megmelegítem az ebédemet (jó, ha van előre 3-4 napra való) és míg melegszik, felballagok a fürdőszobába egy jó félórás programra. 

   Ez a rutin szinte magától alakult ki, apránként, s én mindannyiszor élveztem a szabadságot, minden percét, minden morzsáját. Hogy az enyém az idő! Mintegy kárpótlásul tettem magamévá, cserébe az egyedüllét elfogadásáért. Annál is inkább, mert nem számítottam rá, hogy bármilyen kárpótlás is érhetne. Az egyedüllétet el kellett fogadni fellebbezés, sőt, használati utasítás nélkül. Bele kellett tanulni, különösebb segítség híján, egyedül. 

   A következő lépés  -  jóval később  -  az elfogadáson túl, az egyedüllét szükségletté válása lett. Egyidőben az írogatás feltámadásával. Nem csoda, hiszen önmagunk felfedezésének ez az egyik legjobb útja. Ahogy Pascal megfogalmazta : "Tout le malheur des hommes vient d'une chose, qui est de ne savoir pas demeurer en repos dans une chambre."  (vagyis : "Az emberek boldogtalanságának egyetlen oka van, mégpedig az, hogy nem tudnak nyugton megmaradni egy szobában.") Hát én bizony jól megtanultam ezt is.

Nem művirág!

Fáradságos február

    Lábadozok. Valószínűleg elkapott egy erre tébláboló kései vírus abból a fajtából, amelyik az emésztőrendszert támadja meg. Pedig kezdtem már-már azt hinni, hogy megúszom az idén, vakcinámnak hála, a köhögő, káráló, szipogó környezetemben a járványt. Ott támadott meg, ahonnan nem vártam. S mivel az útjavítások alatt nem nagyon mozdulok ki  -  ami kockázatos lett volna a fenti okok miatt is  -  hát kólával kúráltam magam, mondhatom elég hatásosan. Még mindig nem lábaltam ki belőle teljesen, de 4 nap elteltével talán jó úton vagyok.

   Egyik barátnőmmel beszélgettem hosszasabban telefonon. Jóval fiatalabb nálam, most kezdi a nyugdíjas időt, de már vagy 30 éve ismerjük egymást. Természetesen, ő is arra biztat, hogy ne halasztgassam az orvoshoz menést, hogy edzzem gyötörjem magam különböző testgyakorlatokkal (gyógyszerész a szakmája), de egy akráziában szenvedőnek ugyebár ez falrahányt borsó... Úgysem lesz belőlem tűzrőlpattant öregasszony és egész életemben jobban vonzott a nézelődés, tépelődés, netalán álmodozás, mint a testedzés... Nem hiszem, hogy az én koromban ezen már gyökeresen lehetne változtatni, de minek is...

   Végetérhetetlen ez a február, pedig a legrövidebb hónap! Fogytán vagyunk tartalékainknak. Azt mondta a rádió, hogy pár nap múlva hirtelen 10°-kal melegebb idő robban be hozzánk egyik napról a másikra. Gondolom, nem tart majd sokáig, a télnek ezzel még nem lesz vége, de ez is jobb, mint semmi.

A szokrátészi tanács

    Félretettem  a hátralévő kb. 10 képeslap megírását. Most furcsa módon "leégett" bennem a motor.

   A hét végén el akartam mozdítani egypár hegyet és dombot a helyéről, ehelyett pont az ellenkezője történt, ahogy néhányszor már előfordult velem. Pedig a péntek esti társulati összejövetel tartalmas és meleg hangulatban folyt le, kb. éjfélig tartott. A Szokrátésznek tulajdonított felszólítást tanulmányoztuk egy rövid vitaindító után : "Ismerd meg önmagad, megismered az egész világegyetemet és az isteneket!" 

  Magunkat kutatva, megpróbáljuk tudatosítani helyünket a világegyetem részeként. E tudat segíthet választ találni arra az örök kérdésre, hogy honnan?, hová?, mi célból?... A keresgélés, vizsgálódás, tépelődés persze folyamat, nem elég csak úgy hipp-hopp belegondolni és máris előttünk az eredmény. Életünk végéig tart.

   Mire is jó önmagunk megismerése, mint kiindulópont? Szokrátész egyenesen azt tanítja, hogy a titok bennünk rejlik. Aki magában nem keresi, az hiába keresi máshol. A célszerűen megszervezett kozmosz része vagyunk, melynek törvényeit nem érthetjük meg, ha magunkat nem ismerjük. 

   Sokan hozzászóltak, többek között magam is. Szerintem arra jó elsősorban, hogy legalábbis nagyjából, megértsük életünk eseményeit, ezek indító okait, tudatosítsuk saját vágyaink, frusztrációink mibenlétét és ezzel bizonyos értelmet, erkölcsi tartást, kapaszkodót adhassunk az életünknek. Számomra az egyedüllét adott erre nagy alkalmat G. elveszítésével. Találkoztam és szembenézhettem egy addig szinte ismeretlen magammal, akiben alig-alig merülhettek fel a fenti kérdések, hiszen mindig volt fontosabb, életbevágóbb feladat. Immár több mint 18 éve keresgélek... Tudvalevő, hogy a keresés izgalmasabb, mint maga a találat, amely mindig újból mérlegre tehető...

...platoni árnyékok... (vásárhelyi Őszi Tárlat 2024) 

A negyedik...

    Hogyan? Már január 30-a van? Egy napom maradt a magamnak tett ígéret teljesítésére. Ez lesz a 4. e havi bejegyzés. Egyébként pedig mindenki tegye, ahogy neki jólesik. Irnivaló mindig akad, a vágy pedig még a témánál is makacsabbul sarkall, nem hagy békén. Hiába figyelmeztetem többször is : mire jó a szavakat szaporítani? Talán még a Csendes óceánt is el lehetne velük rekeszteni... Kapok ugyan néha számomra nagyon értékes visszajelzéseket ismerős és ismeretlen olvasóktól, akik azzal biztatnak, hogy ezek az általam kibocsátott a tétova "jelek", melyeket kifogtak a nagy Világhálón, olykor visszhangot keltenek bennük, megrezdítenek valami titokzatos húrt... Szeretem a véletlen effajta rejtélyes lépéseit, melyek sem parancsra, sem könyörgésre nem működnek, csakis a játékos véletlen szeszélye vezérli őket.

   Az előbb beszéltem telefonon Lucienne-nel, akiről már többször is írtam. Több sikeres regény van mögötte, most mégis kiadót keres. Közben szóba került a januári szezonban megjelent 5-600 regény és fogadtatásuk. Egyes könyvesboltok tiltakozásul visszautasítják az újabb és újabb szállítmányt : egyszerűen nem tudják az előzőeket sem áruba bocsátani, máris jön a friss érkezés. S akkor mit mondjanak a kritikusok, akik nem férnek otthon a tiszteletpéldányok halmazaitól, miközben a közönség egyre kevesebbet olvas...

   Javasoltam neki a saját használatra kovácsolt elvemet : semmi kedvem beállni a kiadóra vadászók végetérhetetlen soraiba, szenvedni az elkerülhetetlen visszautasító válasz miatt. Irjunk azért, mert az írás maga jót tesz velünk. Kimondatja, amit szinte magunk se tudtunk igazán. Megajándékoz a szavakkal játszadozás egyedi örömével, sőt mi több, hatalmával. Mert ugye, mire is jó az irodalom?... Semmire, csupán élni segít.

Lépcsőházi allegória

    Próbálom gyorsan megírni a 2024-es évi visszatekintést, nehogy kicsússzak az időből. Mindig ez a "gyorsan", ez a "sietek"  -  közben ráeszmélek : vajon ki siettet más, mint az óra, vagyis én magam?...  Már majdnem dél van, az ebédre kellene gondolnom, mielőtt felmennék a fürdőszobába... Pedig azt se muszáj, akár az egész napot eltölthetném pizsamában, nem nyitva ajtót az amúgy se gyakori csengetésre. 

  Mindez illusztrálja mindennapjaim ellazult, ernyedt hangulatát... azaz amilyen lehetne az én helyzetemben. Helyette az állandó készenléti állapot stresszelő hatása, kimerítő igyekezetem, hogy életem törékeny, dülöngélő egyensúlyát megpróbáljam fenntartani.  

   Csak egy példa a napi elfoglaltságokra : manapság főleg az újévi lapok kinyomtatása és megírása foglal el.  Végre sikerült egy rajzot befejeznem, készen áll a kinyomtatásra, s pont akkor veszem észre egy  -  számomra égbekiáltó  -  hibáját, amit sürgősen ki kell javítanom, mert úgy érzem, mindenkinek éppolyan szembeszökő lenne, mint nekem (megmutattam egyik ismerősömnek : semmi se szökött a szemébe...). De közben el kell mennem a központba, parkolóhelyet váltani a útjavítások idejére. Elvittem a kért 3-4 bizonylatot, számlát, adóbevallást (órák hosszat tartó bütykölések árán a számítógépen), az autó papírjait stb... Kiderült, hogy mégis hiányzik valami a paksamétából : a tavalyi házadó! Ha lesz erőm, holnap viasszamegyek. (Ma jött hozzá egy parkolási büntetés és egy népszámlálás interneten!) Az idő meg csörgedezik kegyetlenül, megállíthatatlanul...

   Bevallom, hogy néha nagy szükségem van másokra, vigasztaló szavakra, hiába akarok mindenáron egyedül is boldogulni. Először is magamnak szeretném bizonyítani, hogy az öregedés még nem győzött le teljesen. Annak ellenére, hogy a pár éve rám zuhanó betegségnek köszönhetően újabb szintre érkeztem (úgy képzelem el az utamat, mint általában : képekben, akár egy lépcsőházat, melyben lefelé ballagok) azt hiszem, kb. a második és az első emelet közötti fordulóban lehetek. Ha úgy vesszük, nem is olyan rossz : talán lesz még egy kis időm, míg az alagsorba érek, ahonnan már nincs lejjebb. 

(kórházi kroki 17 éves koromban)

Minden stílus kérdése...

    Húzódoztam bejegyzés írásától, mert ugye, ha már nem tud az ember valami pezsdítő témáról írni, minek kenje mindenkire nehézkes hangulatát... Attól félve, hogy nem tudom majd teljesíteni a saját magamnak tett fogadalmat a minimum havi 4 bejegyzést illetően, mégis nekifohászkodok...

   Hiszen jól ismert, hogy a semmiről is lehet oldalakat írni, minden a stílustól függ. Nyilván nem lehetek biztos benne, hogy stílus tekintetében megütöm-e az ehhez szükséges szintet... Ha meg olyan érzékletesen le tudnám írni, hogy mindenki teljesen átérezze a hangulatomat, a mélységes fáradtságot, a különféle válogatott fájdalmakat, az ingerszegénységtől szenvedést, az előttem tornyosuló, lehangoló perspektívák tömegét, csak lelomboznék vele minden erre járó, jószándékú olvasót, aki különb bánásmódot érdemel! 

   Ma pl. megint kaptam egy parkolásról büntetést : az év utolsó napján, miután némileg összetörve az előző esti rolós-teraszos epizód és az azt követő sürgősségin töltött órák után elszaladtam (?!) egy cukrászdába az esti vacsorához süteményért  -  mivel nem bírtam saját erőből elkészíteni  -  lecsapott rám a láthatatlan bírságoló azért a pár percért, míg megálltam a bolt előtt... Évek óta oda járok nagyobb alkalmakra tortáért, parkoló díjat sose kellett fizetni azért a pár percért, amíg átvette az ember a megrendelt árut. Na de ha valakire ugyebár "rájár a rúd" (hallottam sokszor gyerekkoromban), akkor nincs mit tenni, el kell fogadni a balsors ajándékait és kivárni, míg eláll a zivatar. Ha eláll...

   Hogy mégis megüssek egy pozitív hangocskát is : pillanatnyilag süt a nap s 0° körül van a hőmérséklet. Talán el tudok majd ballagni gyalog is a központba  -  és vissza... Ha az autómat elmozdítom, azonnal elfoglalják a helyét. Legritkább dolog városunkban manapság az ingyenes parkolóhely. Legfeljebb hétpróbás gyaloglóknak.

...kb. a hangulatom is ilyen...

Kalandos évvége

    Itt vagyunk hát megint egy új év kezdetén, szinte még a kapujában. Érzem a megkönnyebbülést, mely egy ideje a hajdani lelkesedés helyére lép bennem: na, ezt is megértük! Vajon mennyi maradt még? Itt, Franciaországban a százévesekkel Szajnát lehet rekeszteni...

   December 30-án este 8 felé mégis úgy éreztem egy pillanatra, hogy elérkezett földi pályafutásom vége. Igaz, hogy már hetek óta nagyon fáradtnak éreztem magam, főleg az állandó erős stressz hatására, amin nem segített a pihenés sem. Túl voltam a karácsonyi forgalmon, már csak a szilveszteri könnyű vacsora maradt hátra 2 barátnőmmel, akik maguk is részt vettek a szervezésben. Estefelé megvacsoráztam és éppen a tévé előtti fotel felé igyekeztem pihenni, de még megírtam egy rövid bejegyzést francia blogomra  -  mintegy évzáró pillanatfelvétel gyanánt  -  de éreztem pár mondat után, hogy erőm fogytán és még a szavak is menekülnek előlem... Ilyesmi még sosem fordult elő velem! Csodálkoztam és letettem a lantot aznapra.

   Előtte még   -  egy hirtelen felbuzdulásnak engedve  -  kiszaladtam a teraszra egy kis hulladékkal, s közben benyúltam az ajtó résén, hogy felkapcsoljam a kinti lámpát (bár nélküle is jól láttam!), s tévedésből a redőny leeresztő gombját nyomtam meg helyette... Itt volt a sors keze, ördögi sugallata! Megfordultam a zajra és az utolsó pillanatban, láttam a villannyal működő roló lassú ereszkedését, immár csak 60 cm-re a föld felett... Elkaptam és megpróbáltam megállítani. Sikerült leblokkolni (leállt a motor) 50 cm körül, de ahhoz nem volt elég, hogy átférjek alatta és térdre se tudok ereszkedni. Átfutott rajtam, mi lesz, ha kint kell az éjszakát töltenem egy szál pulóverben (0° körül), anélkül, hogy segítséget hívhatnék... Utolsó erőmet összeszedve, előre vetettem magam a földön a résben, és sikerült becsúsznom a konyhába. Igen ám, de a földről egyedül nem tudok felállni már évek óta! Nagynehezen elcsúszkáltam fenéken a telefonomig, mely szerencsére a táskámban volt egy széken, és hívtam a tűzoltókat (mint kell elsősegély esetén), immár a negyedik alkalommal az utóbbi években. Közben visszacsúszkáltam a bejárati ajtóhoz, hogy kinyissam a tűzoltóknak.

   A többit igyekszem rövidre fogni : elvittek a sürgősségire tiltakozásom ellenére, mert a vérnyomásom 22/18-ra ment fel a nagy stressz és a fizikai megerőltetés következtében. Éjjel 2 körül hozott vissza egy mentő néhány vizsgálat után (röntgen, EKG, vérvétel, vérnyomásmérés többször). Az orvosi diagnózis : szívelégtelenség, kis víz a tüdőn (?), magas vérnyomás, stb. Keresnem kell egy kardiológust is, már csak ez hiányzott a boldogsághoz!

   Másnap azért megtartottuk a szilvesztert 2 barátnőmmel, mint már évek óta, intim, baráti, kellemes hangulatban. Jót tett nagyon, kicsit regenerálódtam tőle.

Minden egyes és nagyon kedves látogatómnak 

hasonló kalandoktól mentes

 szép és békés, örömökkel teli új évet kívánok!

isztambuli szilveszter 40 évesen

... és ma...