Olyan, mint felettünk az ég!...

    Rég nem írtam erre a blogomra, s közben már októberben járunk! Kint erős szél rázza a kertet. Attól félek, elviszi makacsul kiteregetett lepedőimet. A tengerparton viszont igazi vihar dúl 130 km/H széllel, s ami ide lecsapódik belőle, hozzá képest szinte csak szellő.

   A napokban rövid kis vitaindítómon dolgozgattam, melyet a legutóbbi esti összejövetelünkön olvastam fel. Témája : hangulataink. Visszamentem az ókorba, amikor is a tudós orvosok a testünket irrigáló nedveknek tulajdonították hangulataink ingadozását, sőt a különböző jellemek kialakulását is. 

   Lehet-e uralkodni hangulatváltozásainkon? Ha egyedül van az ember, könnyebben utat engedhet szomorúságnak, levertségnek, de még a sírásnak is (ez utóbbi nálam rendkívül ritkán fordul elő magányosan is, nyilvánosság előtt mondhatni soha.) Azt hiszem, nem arról van szó, hogy ne lennének az embernek felforgató érzelmi viharai, hanem arról, hogy ha lehet, tudjon rajtuk uralkodni és ne bocsássa a nyilvánosság elé. Ez itt a franciáknál, úgy tűnik, valamivel könnyebb, mint előző életemben volt, mert itt általánosabb, majdhogynem közös jellemvonással találkozik. Néha az az érzésem, hogy szinte udvariasság  -  az ún. mindenható "bienséance"  -  kérdése, hogy megőrizze az ember a kiegyensúlyozott, többnyire pozitív hangulatot, a társasági élet harmóniáját, mert mindenki azt szeretné, hogy a találkozás végén jobban érezze magát, mint előtte, hogy feltöltődjön minden jóval! Természetesen nem jelenti azt, hogy gondját-baját, bánatát nem öntheti ki valakinek, de erre csak a legbensőségesebb barátok szolgálnak, esetleg a család (de az se mindig).  Ügyelni kell azonban az adagolásra és nem rakni minden terhet rájuk, hanem a lehető legkevesebbet és azt is ritkán...

   Akkor hogyan könnyebbüljön meg az esendő ember? Ha nagyon muszáj, menjen pszichológushoz vagy paphoz. Esetleg válassza időben és minél többször az önirónia üdvözítő útját...

Őszi ízek, őszi illatok emlékei

    Naptár szerint megérkezett az ősz. Sokaknak kedvence, amolyan átmeneti évszak a megszelídült nyár és a lassan téli álmába szenderülő természet között. Kedvencemnek kellene lennie, mert életem is benne kezdődött. Mégis húzódozom, mert én is úgy érzem immár, mint Ági, hogy az elmúlás felé terelget. Gondolatban vissza-visszatérek abba az időbe, amikor még szabadon, didergő hátsó gondolatok nélkül élvezhettem az őszt, hiszen az elmúlást semmi nem juttatta akkor még eszembe.

   Gyerek- és kamaszkoromból az illatok, ízek és képek támadnak fel elsőnek, fognak kézen és vezetnek évtizedekkel visszafelé gyerekkorom őszeibe. Sápadó napsütés simogat kukoricatörés közben az elsárgult zörgő levelek között, kezemben él még az akkurátus mozdulat emléke, mely egy pontos csavarintással letöri a kukorica fejét, s a derékra kötött zsákba csúsztatja. Alig várjuk a kukoricafosztás estéit, amikor is a lovaskocsi leönti az udvarra a fosztanivalót. A szomszédok sorra összejönnek egymásnál a kukorica halmok körül, és kezdődik a fosztóka! Mi, gyerekek befúrjuk magunkat a lehántott "csuhéj" melegébe, sajátságos illatába, hajából bajuszt kötünk az orrunk alá, hallgatjuk a felnőttek meséit, tréfáit az éjszakába nyúló estében, a csillagok alatt...

   Apa begyűjti a sütnivaló tököt a hideg szezonra, és hajnalonként, piaci napon kisüti a saját maga rakta kemencében, mely nagyszüleim szobáját fűti. Nem tudom, kinek fut össze a nyála rajtam kívül a sült tök mézédes emlékére?... A probléma csak az, hogy olyan kapós az apám sütötte tök, hogy néha még a piacra se jut belőle : még a háztól elviszik azon melegében, alig tud apa a család részére egy kis kóstolót elmenteni.

(kép a NET-ről) 

   

   

Két zápor között

    Nemsokára dél lesz. A sütőből csábító sütemény-illat lopakodik elő s tölti be a házat : Evelyne barátnőmet várom kávéra. Milyen gyorsan eltelik a délelőtt az újságcikkek böngészésével, a kommentárok megválaszolásával, az emlékek közötti tétova csellengéssel!... Lassanként szinte elkerülhetetlen napindító lesz belőle. Előre megállapodtam magammal, hogy ezt a kis szabadság-zónát lehetőleg megóvom minden külső beavatkozástól, orvosi időponttól, baráti betoppanástól, de néha még a főzéstől is (főzni lehet előre is). Hihetetlen, milyen kellemes, megnyugtató, amolyan ajándékféle érzés, hogy ebben a pár órában bűntudat nélkül, "saját engedéllyel" vesztegethetem el a drága időt, mely csak az enyém! Senki nem róhatja fel, még legszigorúbb bírám, én magam sem!... Azt hiszem, nem nehéz kitalálni, miből táplálkozik e kései elégtétel vágya.

   Megkezdődött az igazi kagyló idény! Két kedves barátnőm, Muriel és Catherine felhívott kedden, hogy van-e kedvem egy kagylós-sültkrumplis vacsorára még aznap este. Az IGEN magától értetődött! Nagyszabású programra készülnek mindketten szombat-vasárnap : két ún. konceptualista képzőművész kiállítását kísérik felolvasásokkal. Megígértem, hogy elmegyek vasárnap délután. 

   

Bevallom, ígéretemet kicsit vonakodva teljesítem : csakis Muriel versei és Catherine közreműködése miatt megyek el. A konceptualista művészet nem a szívem csücske, mondhatni, allergiát vált ki belőlem. Nem hiszem, hogy a modernitástól zárkóznék el : többször is próbáltam ez irányban lépéseket tenni, de rá kellett jönnöm, hogy számomra a képzőművészet az érzékek, a képek világa, nem pedig a tiszta spekulációé. Sőt, minél több oldalas magyarázatra van szükség, hogy közelebb férkőzhessen az ember az alkotó bonyolult világához, engem annál jobban eltávolít.

   

Egyetlen példát idézek egy kiállításról. Felirat az ablak üvegén : "Naplemente a Szent-Mihály öböl felett május 15-én." A többi a néző képzelőerejére volt bízva. 

Fordított rend

    Most az egyszer jót tett velem, aki reggel 9 felé erőteljes kopogással, csengetéssel kihúzott a kései álom mélységéből... Hajnali 4 felé feküdtem le, még nem volt ki az 5 óra alvás, ami általában az adagom, de jól jött, hogy meghosszabíthassam egy kicsit a délelőttömet. Óriási teherautó állt a ház előtt, mindenkihez becsöngettek, hogy kapcsoljuk ki az áramot fél órára, amíg fenn a levegőben a vezetékekkel babrálnak. Ez is az utcában folyó munkálatok része.

   Újra átfutott rajtam, hogy milyen természetellenes ritmusban folyik az életem, és mennyire szeretném, hogy lassanként normálisabb mederbe terelődjön... Akarat kérdése lenne csupán? A határozott, "megmondó emberek" körülöttem amúgy is rögtön erre biztatnak, enyhe bosszúsággal a hangjukban, mert sejtik, hogy úgysem fogadom meg. G. halála óta (19 éve) alakult ki ez a fordított életmód, azóta próbálom megérteni a fokozatos időbeli csúszást. 

Eleinte volt benne bizonyos kihívás is, a hirtelen rám szakadt szabadság ízlelgetése : lám csak, nincs már a sok kötelezettség, melyet napjaink mindenek felett álló élet-halál kérdései írtak elő... Időmmel azt csinálhatok, amit akarok. Az addigi állandó készenlét, a megfeszített ritmus brutális hirtelenséggel leállt, helyette az űr szélén álltam. Maradt az éjszaka csendje, nyugalma, a számítógép csalóka délibábja, miszerint nemcsak én éjszakázom, a Világhálón sem áll meg az élet egy pillanatra sem... Nem halt meg mindenki körülöttem... "Nem vagy egyedül", ringatott vígasztaló illúzióba a világító képernyő. Ellenállhatatlanul arra biztatott, hogy ne menjek még fel a szobámba, ne merüljek el az éj sötétjében, melyből nem biztos, hogy visszatalálhatunk a fényre. Az életbe. Ellenkezője szemem előtt játszódott le nem is olyan rég.

  Az évek folyamán meghonosodott ez a fordított ritmus, hiába mondtam magamnak, hogy káros az egészségemre. Na és? Valahogy kibírom a pár évet, ami még előttem áll. Inkább az volt a kérdés, hogy mi értelmet találjak neki.   

Nyári kincsek

    Az idén júliusban Szegeden jártunkban  -  én az Árkád nagy könyvesboltjába, a Libribe menekültem a tűző nap elől,  -  igyekeztem megtartóztatni vásárlási ingereimet. Könyvhegyek várnak rám elolvasatlanul, franciául és magyarul egyaránt. Mióta a szemműtéteken átestem, az esti ágyban olvasás nehezemre esik. Feldagadt kék-vörös színű jobblábam sem kívánta különösebben a gyaloglást.

   Úgy tűnik, jól megugrott egy év alatt a könyvek ára. Három könyvet vettem, 3 Ft híján 16000-be kerültek... Nem tudom, a jövedelmek követik-e az árak emelkedését? Persze azt sem, hogy a magamfajta nyugdíjas mennyi könyvet tudna magának venni (csak a nagyobb alkalmakra is), miután az életbevágó számlákat kifizette?...

   Az egyik Márai "Füveskönyv"-e a Helikontól. Már rég el akartam olvasni. Még nem került rá a sor, de már itt-ott belekóstoltam. 202 eszmefuttatást tartalmaz. Tudom, hogy nem egyfolytában, hanem szemezgetve fogom elolvasni. Néha Montaigne-re emlékeztet.

   A legnagyobb "falat" az Eszterházy-interjúk válogatása "Vanni van" címmel, a Magvető kiadásában. Alig várom, hogy belemerülhessek a 330 oldal olvasásába. Amúgy is szeretem a jó beszélgető könyveket érdekes, nagy alkotókkal, ha hozzáértő kérdezőt  -  vagy inkább beszélgető partnert  -  kapnak, akik mélyenszántó gondolatok születéséhez is képesek bábáskodni...

   Végül, de elsősorban megvettem Bánki Éva "Apjalánya" című regényét. Szeretem Bánki Éva írásait, bár nem mondhatom, hogy elég jól ismerem. Ha a Neten meglátom, megállít. Tetszik személyes hangja, ahogyan ő maga is beleszövődik írásaiba, saját hősévé, "nyersanyagává" alakul. Miközben apja állandóan nyüzsgő, valami elől folyvást menekülő, nyűtt balonkabátban, kopott biciklin illanó alakja után kutat, reméli, hogy az apa ki nem mondott rejtélyeinek megfejtése saját életének megoldatlan kérdéseire segít választ találni. 

   A regény másik fő szereplője a kor, a hetvenes, nyolcvanas évek, kilencvenes évek vidéki városa, Nagykanizsa, a hajdani  -  Monarchia-beli  -  művelt, kispolgári Kanizsa, ahol mindenki énekelt, de "hetvenöt év múlva az emberek óvatosan megpróbáltak énekelni valamit, már nem ment. A zene meghalt a torkukban." A rendszerváltás szomorú összegzése szerint az új világ elpusztította a régit, de nem teremtett helyette élhetőt.

   

    

Kis vigaszok ideje

    Igen, ideje lenne behoznom a heti bejegyzések pár napos késését. Magamnak tartozok vele elsősorban, kis kapaszkodók a stresszelő hétköznapokban. Az útépítők 2 hetes kámforrá válás után (egyszerre több utcában is dolgoznak, nem számítva az újabb 3 napos hétvégét az aug. 15-e vallásos ünnepével...) újra az ablak alatt kopácsolnak, de szinte örülök a zajnak, mert azt jelenti, hogy ha csigatempóban is, de valamennyire haladunk a "kínai kínzás" vége felé. Talán... 

   Ha a kertemre kipillantok, ugyanolyan visszafojtott keserűség, düh, tehetetlenség érzése fog el, mert május óta vár a kertész a jelre, hogy mikor állhat be a kocsijával a ház elé, hogy kitisztíthassa, megmetszhesse a kertet. Az utca le van zárva a közlekedés előtt, sőt, járda csak az egyik oldalon, az is csupán az utca feléig, a házam ajtajáig... Nagyon kiböjtöltetik velünk az állítólag ránk váró üdvösséget! 

   Két vendéglői kiruccanás hozott kis örömet a napjaimba : egyszer Muriel, egyszer Anne társaságában. Valami szépre, hangulatosra vágytam, hogy eloszlassa egy estére az amúgy elég nyomott hangulatomat. Ezért meghívtam kedves barátnőmet  -  aki mindig kész, hogy segítségemre siessen  -  abba a vendéglőbe (itt), ahol első felolvasó estem szereplőivel ünnepeltünk... Sok téma terítékre került, vidám éppúgy, mint szomorú és végül kellemes hangulatban váltunk el, ki-ki magányos életének menedéke felé véve útját... 

Mindennapi bosszúságok

    Augusztus eleje van. Az időjárásjelentés újabb kánikulával riogat bennünket. Dél-Franciaországba már el is érkezett : 39-40°-ot ígérnek a hét végére. Mi megelégszünk egyelőre 5°-kal kevesebbel, de a jövő héten már ide is elérkezik! Félelmetes perspektíva ez az állandóan emelkedő hőmérséklet és a vele járó katasztrófák! Ugyanakkor földünk legtöbb országának vezetői  -  többek között leggazdagabbé, s ebből következően legnagyobb hatalmúé  -  nem is hisznek benne! Hogy is hinnének, hiszen csak az ÜZLET lehetőségei lebegnek a szemük előtt, mely teljesen elvakítja őket!...

   Amikor a politikából eltűnik az erkölcs (mely nem feltétlenül alapul isteni sugallaton, nem hívők is lehetnek erkölcsösek és fordítva), marad az individualizmus, a haszonszerzés mezítelen célja és a másik gátlástalan elgázolása. Nap mint nap számos példa bizonyítja. Ha ő megteheti, én miért ne?... Pláne, ha a példa felülről jön, közvetlenül a "tűz mellől"...

   Bocsánat e kis kitérőért, de néha  -  ha nem is borul ki,  -  de kicsordul a bili. Persze, hozzájárul az is, hogy minden összejön : ha mikroszkopikus életünkben amúgy minden menne, mint a karikacsapás, nem kapna ekkora jelentőséget a külvilág! 

   Ma reggel igyekeztem korábban kikászálódni az ágyamból : a tegnap délután vásárolt dolgaim kihozatalát vártam (mint már többször is elsiránkoztam, hogy hónapok óta nem lehet autóval bejárni az utcánkba, én pedig nem tudok egy heti bevásárlást messzire parkolva hazáig cipelni),  próbálkozom a hazaszállíttatással, ami eddig nagynehezen be is vált. Jobb lábam még mindig nagyon érzékeny, főleg a tegnapi jövés-menés-tiporgás után újra feldagadt a bokám, pedig az e heti szorgalmas pihentetgetés hatására egészen rendbejött! Érdekes módon valahányszor az utolsó fázisra kerül sor és a bejárati fogadópulthoz érek  -  miután fizettem a pénztárnál  -  hogy leadjam a megrakott kocsit, a címemet és telefonszámomat, a pultnál a soros kisasszony soha nem tudja, mi kell a kiszállításhoz! Már negyedik alkalommal magyarázom el, mi a teendő, csak néz rám hibátlanul sminkelt szép szelíd és üres borjúszemével, telefonál jobbra-balra, hogy a nagyfőnöktől igazolást nyerjen, miközben majd leszakad a lábam az álldogálásban!... Tegnap jó háromnegyed óráig tartott, míg végre megkapta a "hivatalos" választ, amit én már többször is szájába rágtam, igyekezve megőrizni egyre hervadóbb mosolyomat...

   Ne de minden jó, ha a vége jó! Ma reggel fél tíz felé megszólal a telefon : a szállítók! Itt állnak a járdán, lemennék-e ajtót nyitni?... Rossz előérzetem támad : nem kell lemennem, napközben a földszinten vagyok, biztos, hogy nem tévesztették el a címet?... Az utcában egyetlen tömbház sincs, csak egy-, max. kétemeletes magánházak. Ismétlik a címet. De mondom, jól olvasták el az utca nevét?... Nyitom az ajtót, senki sincs a ház előtt, de még az utcában sem! Próbálom a boltot hívni, de akkorra ismét csengő, ezúttal az ajtón.

 Behozzák végre a hat csomagot.

Rövid magyarországi séta

    Kezdek magamhoz térni az utazás, a hely- és nyelvváltoztatás körhintájából. Lábaimon a zuhanások emlékei, bár némileg halványabban, de még jelen vannak, főleg fájdalom, véraláfutások, ödémák formájában. Persze, a kétszer 1700 km-es autózás oda-vissza se tett jót nekik, és nyilván ott se maradhattam ölbe tett kézzel, mert szinte minden napra jutott találkozás, hiszen olyan rövid volt az a hét!

   Kifogtunk egy kisebbfajta kánikulát, egészen elutazásunkig 36-39 fokos meleg volt... Szerencsére az autóban, az öreg házban és a rokonoknál is a klímaberendezés kellemes hőmérsékletet biztosított, sétálni meg amúgy se volt módomban... Azért pár könyvvel mégis nehezebb lett a bőröndöm visszafelé jövet, de az autónak hála, cipelni nem kellett.

   A családi ebédeknél, vacsoráknál egyre kevesebben ülünk a nagy asztal körül : a fiatalok lassanként kirajzanak a közös fészekből, az öregek felett eljár ugyan az idő, de még összetartó cementként próbálják a helyüket tartani. Ilyenkor mindig arra gondolok : vajon át tudtuk-e adni a meleg családi összetartás szellemét, amit még nagyszüleinktől, szüleinktől örököltünk, vagy a manapság eluralkodó individualizmus divatja azt is ki fogja irtani... Fiamban, unokatestvéreiben úgy látszik, még fennáll, mert nagy nosztalgiával emlegetik gyerekkori mindszenti vakációik hangulatát, mint ahogy én is kiskorom dunántúli nyarait... Lubickoltunk a bennünket körülvevő szeretetben, s ez elég is volt a boldogsághoz. Felért minden ajándékkal.

   Röviddel visszautazásunk előtt érdekes találkozásban volt részem. Volt kedves barátnőm, gimnáziumi osztálytársam, akivel 4 éven át egy padban ültünk, sajnos korán elment. Húga, akit kislányként csak egyszer-kétszer láttam, amikor Mártiéknál megfordultam, felkeresett a Facebookon, hogy találkozzunk Vásárhelyen, ha arra járok.

   60 év távolából halvány képem maradt a kishúgról. Főleg édesanyjuk csodás pasztelljein ámultam annak idején... A kávézóban, ahol a találkozást megbeszéltük, ezüstfehér hajú, rendkívül rokonszenves hölgy fogadott. Egy percig se kételkedtem, hogy ő Borsos Annamária,  a neves zongoraművész és zenetanár, aki egy könyv miatt akart velem találkozni. Az emlékeimben élő kedves családból már csak ő él : szülei és két nővére emlékét gyermekeik ápolják, mégpedig számomra a legszebb és legmeghatóbb módon.  Márti életének fő munkája számítógépe rejtekében maradt, nem volt ideje publikálni. A családi akarat életre hívta és kiadta egy 400 oldalas, Lévai Magdolna finom akvarelljeivel illusztrált könyvet, melynek alapja Márti disszertációjának kibővített változata, "Geoponika" címmel, egy 10. századi bizánci mezőgazdasági enciklopédia ógörög nyelvből magyarra ültetett változata... Csodálatom végtelen. Hálám nem kevésbé, kedves Marcsi.

az előtérben Márti a ballagáskor

Visszatérő figyelmeztetés

    Figyelem  az égen a tétova borulást, lesz-e belőle egy kis eső... Elkelne. Addig is összekapkodom a kint száradó pár ruhát, mert mennem kellene bevásárolni, ami már jó ideje egyre nehezebb számomra. Nem térek ki a mindennapi plusz erőbedobásra, amit követel tőlem : hónapok óta ecsetelem a blogjaimon. Látogatóim számára valószínűleg unásig.

   A múlt héten kétszer is (pénteken és vasárnap) nagyot zuhantam, kb. ugyanazon a helyen, nem messze az írósaroktól. Két térdem kapta a legnagyobb zúzódást, azonnal égető fájdalom futott át rajtuk, dörzsölgettem, míg a csillapító adrenalin-hullám nem csökkentette az intenzív fájdalmat és meg nem bizonyosodtam, hogy nem tört el semmim... még eddig. Vajon meddig bír elkapni őrangyalom a végzetes zuhanás előtt?... Két kezemen meg sem számolhatom, már hányszor.

   Ezúttal meg kellett jegyeznem magamban : három nap alatt kétszer, ez már nem baleset, hanem jelzés. Mégpedig azt közvetíti, ami miatt már jó ideje nem érzem jól magam, mint aki meg akarja győzni magát valamiről, amit se teste, se lelke nem kíván. Nincs se erőm, se vágyam utazni. Ott lenni volna kedvem, de odáig elmenni, bármilyen módon, már egy csepp sem.

   Az igazság az, hogy voltaképpen semmihez sincs. Tipikus gödör mélyi életérzés. Nem az első esetben fordul elő, sőt. Eddig még sikerült felállnom, vagyis kivárnom, míg elmúlik és valaki vagy valami, esetleg egy semmivel nem azonosítható titokzatos fuvallat visszaadja teljesen oktalan, makacs és törékeny életörömömet.

Ha már munka, legyen szép is

    Néha a fenti fürdőszoba ablakából kipillantok az egész utcát elfoglaló "csatatérre". Az 5-6 méternyi magasból jól belátható a távolság egyik saroktól a másikig. Viszonylag kevés ember dolgozik rajta, de annál több gép. Az úttest és a járda aszfaltjának mély lehántását látszólag a legkisebb erőfeszítés nélkül, gyorsan elvégzi az exkavátor minden irányban elmozdítható karja, felszedi és arrébb viszi, esetleg teherautóra rakja, ha kell. Ugyancsak gép végzi a nagy betondarabok le- és felrakását, esetleg centis pontossággal a helyére illesztését, a kabinban ülő vezető irányítása alatt. Az ő erőfeszítése, gondolom, kimerül a különböző gombok nyomogatásával... Szinte senkit se látok lapátolni, cipekedni. Inkább csak asszisztálnak a gépek erőkifejtéseihez. Kivéve a betonelemek megfelelő nagyságúra darabolását villanyfűrésszel, ami nagy zajjal, porral jár : azt a munkások végzik.

   D.u. 4 órakor leteszik a lantot, mindenki elmegy, a gépek leállnak. Talán ezért tűnt fel az imént a csatamezőn egyedül dolgozgató munkás. Levette a védősisakját is, ősz haját sütötte a még forró nap. Térden állva araszolgatott előre a kavicsos talajon a frissen lerakott hosszú betonvonal, a jövendőbeli járda mellett, melyről először letörölgette, majd egy vízbe mártott eszközzel lemosta az esetleg fennmaradt beton- és homokszemcséket... Hogy a munka tökéletes legyen.

19 év különleges napja

   

Július 7-e van. Számomra mindig különleges nap marad, akkor is, ha főszereplője nemcsak ezen a napon van jelen emlékezetemben. Sőt, makacsul, a legváratlanabb pillanatokban, könnyedén utat tör az emlékek dzsungelében, hogy állandó hivatkozásként szolgáljon. Kell-e vagy nem, "normális" dolog vagy sem, hogy majd 20 év alatt oly keveset változott? Ráadásul cseppet sem öregedett, rajta nem fog az idő múlása... Néha attól tartok, esetleg felrója nekem, hogy eltelt épp 19 év. S ezalatt majd 10 centivel összementem.

   

Mintha még mindig számadással tartoznék a többlet-évekért... Hogyan sáfárkodom az ajándékba kapott idővel? Nem vesztegetem-e el visszakaphatatlanul a drága órákat, napokat, éveket, anélkül, hogy végezném a dolgom helyette is, aki annyira kihasznált minden percet az utolsóig, hogy nyomát az idő homokos partjára felírhassa...

 
 

Kis helyzetjelentés borús időben

    Gyorsan elkezdem ezt a még csak harmadik bejegyzést ebben a hónapban, pedig alig pár nap maradt belőle! Ez is mutatja a haszontalanul elfecsérelt drága időt! Sokat töltöttem belőle a képernyő előtt... Olvastam, bámészkodtam, újraolvastam, remélve, hogy némi ihletet csihol ki belőlem... Visszafojtottam néhány feltörő vágyat, hogy elmenjek itthonról; aztán kinéztem az ablakon az utca lehangoló állapotára és lemondtam róla, hogy nagynehezen elaraszoljak a kavicsokon a több utcányira parkoló autómig.    

   Alighogy kilábaltunk a Covid idejéből, a kényszerű házifogságok keserves lemondásaiból, most 3-4 év múltán ismét bele kell törődnöm a bezártságba, hogy még egy sétára sincs kedvem elhagyni a házat, nekivágva a feltúrt utcának, mely már két év óta a szemem elé tárul...

   Szomszédnőm, aki a 87. éve felé ballag, bemenekült január végén egy öregek otthonába. Túl nagy lett számára a ház egyedül és nehezen viselte a munkagépek zaját is. Azóta jobbról nem lakik senki, ami eleinte nagyon szokatlan volt, figyelembe véve szomszédnőm házmesteri hajlamait. Mihelyt kiléptem az utcára, rögtön az ajtajában termett, hogy megtudakolja, hova megyek. Felesleges mondanom is, hogy mennyire irritált vele, de lenyeltem, mert tudtam, hogy állandó kommunikációs éhségben szenved, amellett, hogy az igazi nagylelkűség se hiányzik belőle. Sajnáltam is, hogy ilyen nehezen tud szembenézni bizonyos fokú egyedülléttel. Anyára emlékeztetett, és méginkább arra ingerelt, hogy ne várjam másokra, amivel nekem kell megbirkóznom! Ha csak tehette, panaszkodott a fiaira, hogy nem törődnek vele eleget (hetente többször is megfordultak nála, de "csak" 1-2-szer telefonáltak naponta (!!!) Hozzáteszem, hogy vasárnaponként elvitték ebédre, s felnőtt unokái is megfordultak nála időnként.)

  Egy-két hete lehetett az otthonban, amikor hazatérve telefonüzenet várt tőle : X.Y. (egyik ismerőse) látott engem korán reggel autómba ülni a ház előtt. Talán csak nem vagyok beteg és nem orvoshoz készültem-e ?... 

   Mondanom se kell, hogy szóhoz se tudtam jutni a bosszúságtól. Hát még ott is vannak kémei ? Sose fogok megszabadulni "vigyázó szemeitől" ?... 

  Mondhatnám azt is, hogy csak a jó szándékú érdeklődés vezérelte. Hiszen örüljek neki, hogy valaki szemmel kíséri sorsomat.  De mindig is nehezen viseltem el a túlzott "gondoskodást", mert a mezsgye nagyon keskeny, mely a "beavatkozástól" elválasztja. Arra pedig mindig is érzékeny voltam, hogy bizonyos határokat senki se lépjen túl. 

Mitől is lesz egy napnak szebb a színe?

    Előző bejegyzésem dátuma : június 3. Két hete. Azóta sem történt semmi világrengető. 

    Különben is, mitől lesz egy esemény "világrengető"? Egyre jobban meg vagyok győződve, hogy attól függ, miképpen éljük át. Néha mások számára lényegtelen eset szemünkben nagy jelentőségre tesz szert, teljesen átfesti napunk hangulatát. Aztán csak keresgéljük : mi is történt, mitől is támadt hirtelen olyan jó kedvünk, hogy a világ is más színt kapott tőle?... Semmi különös. És mégis...

   Csak egy példát említek (nincs kizárva, hogy legtöbben nem is fogják megérteni, mi benne a kivételes...). Pár napja a kórházban volt időpontom az onkológusnál. Évenként egyszer behív kontrollra a vérvételemmel, esetleg kér egy TEPscan vagy egyéb kiegészítő vizsgálatot is. Magamról tudom, hogy rák esetében nehéz hinni a teljes gyógyulásban. (Előttem egyik közeli ismerősöm példája, aki 12 év után esett vissza.) Ráadásul idő előtt abbahagytam a hormonterápiát, annyira tönkretette a térdizületeimet. 

   Az onkológus fiatal algériai nő, már harmadik éve ismerjük egymást és többnyire jól elbeszélgetünk. Kiderült, hogy abból városból való, ahol én is tanítottam oroszt 1974-76 között egy híres, fiúkat oktató gimnáziumban. Persze ő már távozásunk után (!) született.

   Félórás beszélgetés után búcsúzni kezdtünk, miután bejelentette, hogy ezennel véget ért az évenkénti kontroll. Természetesen, szóljak azonnal, ha valami közbejönne. Hozzátette : "Ami engem illet, szívesen beidézném néha, olyan kellemesen elbeszélgetünk, annyi érdekes dolgot hallottam öntől". Hát, ez volt, amitől olyan jó kedvem kerekedett. Valljuk be, ritkán hallunk hasonló kijelentést egy orvosi rendelőben! Különösen egy onkológusnál, akinek témái általában szakmaiak és többnyire lehangolók...

Félidőben

                                                                                                                                                                               Szeles, néha bárányfelhős az égbolt. 20-22° körül van. Komolyan kibékülnék vele egész nyárra a kánikula helyett! Hát bizony, ilyen "sápadtarcú" északi fajta lett belőlem, kinek a színe a csokoládé helyett inkább az aszpirin felé húz... Csak épp a szemem színe nem tud kék lenni...

   Lassan ismét az év közepén tartunk. Hamarosan kiürülnek a blogok, gazdáik elmennek nyaralni, csupán a sorsuk ellen időnként lanyha nyavalygásba menekülő kis öregasszonyok maradnak a vártán. Jobb híján. Igen, életük nagy része e "jobb híján" jegyében telik immár, lemondások sorozatában, melyekkel pár év múlva boldogan megelégednének.   

   Eközben én azon töröm a fejem, hogy tudjam visszafojtani a legenyhébb nyavalygást is! Sőt, a napokban eszembe jutott egy megváltó gondolat a prokrasztináció részleges magyarázatara : annyi  apróbb-nagyobb, többnyire azonnal meg nem oldható tennivaló gyűlik össze az ember körül, már-már elnyeléssel fenyegetve, hogy az ember azt se tudja, melyikkel kezdje. Ahova csak néz, mindent elborítanak. "Akkor inkább egyiket sem!" jelszóval, csukott szemmel próbál mellettük elhaladni... Vagy azt várja, hogy maguktól megoldódjanak. Esetleg a Hupikék Törpikék egy éjszakai hadjárata tüntesse el a nyomaikat is.                                                                                                                                                                                                                                                              

                                                                                          

                                                                                                                                                                    

Hűvös hétvége, mellesleg Anyák napjával

    Miközben írni kezdtem ezt a bejegyzést, csendesen megeredt az eső. Pedig a meteorológusok a szárazságot kezdik emlegetni. A bőségesen megöntözött tél után már közel három hónapja nem volt felénk számottevő eső, az ország déli részének viszont az utóbbi hetekben sok viharos epizódban volt része. Azt hiszem, esős Anyák napja lesz holnap itt északon, mert alaposan nekiindult, többnyire csendesen de szívósan.

   Lefényképeztem az utca pillanatnyi állapotát, úgy, ahogy a gépek letették a lantot péntek d.u. 4 óra felé. Ezzel a zaj is csillapodott valamelyest, mert csak egy sáv maradt a közlekedésre, a parkolásra természetesen egy sem. Méregetem készleteim mennyiségét, vajon kitartanak-e, míg újra lehet parkolni (és kipakolni a bevásárolt élelmiszert, hiszen így az "online" vásárlás is szünetel...)

a ház előtt

   Szerda esti összejövetelünkön az elégedettség és az öröm állapotának viszonyáról, külöbségéről és összefüggéséről vitázgattunk. Persze, megbeszélhettük privát dolgainkat is az utána következő egyszerű, de finom kis vacsorán, amit felváltva készítünk el. Évente mindenkire jut egy alkalom, amikor is bemutathatja szakács tudományát, min. 20 személyre! Másnap Muriel barátnőm javaslatára elmentünk kagylót enni, de a lényeg a beszélgetésen volt, Muriel tervein, melyek percenként születnek és csodák csodájára, többnyire el is jutnak a megvalósulásig! Még belém is sikerül tettvágyat, energiát öntenie!

A félresöprés művészete (avagy "betegsége"?...)

    Múlt vasárnap jöttem meg a gyerekektől és máris javában fő a fejem, hogy hol találjak egy megbízható kertészt, aki nemcsak lenyírja a térdig érő füvet a kertben, hanem a juhar egészségi állapotáról is tud tanácsot adni... Tehát az enyémen túlterjedő kertészeti szakértelemmel bír. S nem lesz az első kérdése, hogy mutassam meg, melyik a gaz, melyik nem (mert ilyen is volt!)...

   Hiába, minden alkalommal bizonyítást nyer, hogy a legfárasztóbb az a bizonyos mentális terhelés (charge mentale), amit még a fizikainál is nehezebb elviselni. Amikor elmegyek itthonról, hátam mögött tudom a mindennapok elintézni való ügyét-baját. Vagy leveszi őket valaki a vállamról  -  ideiglenesen legalábbis  -  vagy pedig elfeledkezhetek róluk kis időre, akkor is, ha tudom, hogy előbb-utóbb újra elém kerülnek, míg megoldást nem találok rájuk... Sok ilyen hátralékom van. 

   Tudom, hogy rendszeresebb, jobb szervező ismerőseim nehezen értik meg az effajta "szenvedést". Merthogy ők minden felmerülő ügyet azonnal intézni kezdenek, nincsenek "elfekvő aktáik", hányódó hivatalos papírjaik, kijavítatlan dolgaik a ház körül, melyeknek mindegyike kíméletlen szemrehányásként lebeg a szemük előtt, akár hónapokon keresztül is (az előbb végeztem el két apró, de régóta húzódó javítást egy TV kvíz nézése közben : egy pici lyuk egy pulóveren, pár öltés, hogy ne váljon végzetessé, és egyik nadrágom szárának felvarrása, hogy ne lépjek rá  -  én mentem össze hosszamban pár centit)... Már ez a két mikroszkopikus terjedelmű tett is nagy megkönnyebbülést okozott! 

   Jogosan felmerül a kérdés : akkor miért fordul elő ilyen ritkán, hosszas huzavona, halasztgatás, félresöprés, bűntudat árán?... Hosszú történet, kb egyidős velem. Nem tudom, vannak-e páran e sorok olvasói között, akik hasonló cipőben járnak és ismerve a választ, meg tudnák osztani velem...

   Az unokákkal töltött tíz nap felüdülés volt, kellemes és üdítő, szeretettel teli habfürdő, melyben majdnem elfelejtődtek az elnapolt, félresöpört gondok.

a virággal teli óriás öreg akác 

Tíz napos misszió a gyerekeknél

   Kicsit megnyugodtam nagy forgalomban használatos sofőri reflexeim felől, most, hogy már vissza is értem Versailles-ból, ahol kisebbik unokámat letettem a gimnázium kapujában (hogy kicsit későbben kelhessen a vonat helyett...). Múlt szombaton szüleiket vittem el a reptérre, tegnap pedig nagyobbik unokámat kora reggel vizsgázni... Mondanom sem kell, hogy izgultam egy kicsit (amit ugyebár az utasnak nem kell észrevennie), hiszen nem vagyok se az autójukhoz, se a környékhez szokva, de eddig még kiálltam a próbát! Másik fontos különbség otthoni napjaimhoz képest, hogy sokkal korábban kelek (fél 7 tájban), hogy elindulhassunk 7h15 körül. Indulás előtt gyorsan megiszok egy jó adag kávét, hogy a lehető legéberebb állapotba srófoljam a figyelmemet, mielőtt a reggeli nagy forgalomba vetném magam. Megetetem a kutyát, macskát : már sorban állnak edényük mellett! 

   Visszaérve még egy kávé és indulhat a nap. A számítógép elé ülök : fiam még elutazásuk előtt lehozott fentről egy pár évvel ezelőtt kinyugdíjazott példányt, melyet felszererelt a lenti dolgozóban (egyben az én hálószobám is, míg itt vagyok). Ezen írogatok, olvasom a blogokat és mindenféle újságot. Dél felé az ebéd készítéséhez látok, de a lányok az órarendtől függően nem mindig tudnak velem tartani és csak estére jön össze mindenki. Néha kikapcsolódásra, kis kártyapartira és beszélgetésre is jut idő. Ők általában korán fekszenek, mert másnap iskola, ill. egyetemi vizsgaidőszak várja őket. Egyszóval : egyáltalán nem unatkozok és örülök, hogy teljesíthettem Agnès és François kérését.

   Ahogy francia blogomon megírtam, elutazás előtt egyszer csak felsejlett bennem egy addig szinte ismeretlen érzés : "kezdem ezt a házat megszeretni"... Mármint az enyémet, ahol lassan 35 éve lakom. Annak idején, Isztambulból hazatérve mindössze 2 napunk maradt a lakáskeresésre, mert holmink nagy része érkezőben volt, a tanévkezdésről nem is beszélve. Gyorsan kellett dönteni a lakásválasztás ügyében. Ezért bukkant fel  -  mint  rendszerint,  allegória formájában  -  az említett szokatlan érzés : mint egy idős házaspár esetében, akiket nem a villámként lecsapó szerelem hozott össze  egykoron, hanem a szükség, esetleg józan észérvek, viszont az idő, az együtt töltött évtizedek nemcsak hogy megbékítették őket a választással, hanem a súrlódások lefaragták a köztük levő élesebb sarkokat, és a megszokás lassan átalakult valami melegebb érzéssé. Sőt, ők maguk is átlényegültek, akárcsak a hatalomért dúló harc, mely lassan megértéssé, gyengédséggé szelídült...

   Hát, ilyesmi történik köztem és a házam között, melytől egyre nehezebben válok meg... 

(a képek a gyerekeknél készültek)

itt a térdemen ül, s követ, mint az árnyékom...

Eltérítési manőverek...

    Délelőtt 11h van. Kb másfél órája vagyok talpon, pontosabban : ülök a gép előtt. Reggel 8 óta a fejemnél duruzsoló ébresztő rádió hangjára szunyókáltam, itt-ott  beleálmodva a nagyvilág híreit. Most meg, a józan ész minden tanácsa ellenére nekiülök ennek a negyedik áprilisi bejegyzésnek, ahelyett, hogy a bőröndöm csomagolásával törődnék!... 

   Igaz, hogy fejben már egy jó hónapja készülök rá és éppen ez a stresszes állapot merít ki legjobban : nem jó, ha hetekkel előre tudom, mit kell majd tennem (vagy nem), mert ez teljesen kizsigerel!... Ezért a végén majdnem késésben vagyok, mert állandóan "eltérítő" programokat csinálok magamnak, hogy másra gondolhassak, hogy eltereljem a figyelmem a stressz csökkentésének reményében... Látjátok feleim, elég jól ismerem számos gyenge oldalam, melyek a korral csak szaporodnak. Azelőtt egy ilyen kis "feladat" meg se kottyant volna!... Most meg ugye, itt a kanál vízbe fulladás szindrómája, szembesülés az öregedéssel.

   Most megütöm a "másik  -  pihentető  -  húrt" : gyönyörű tavaszunk volt! Többnyire napfényben úsztunk, a kánikula fojtogatása nélkül. A zöld napernyő is kinyílt a teraszon, a kert kezd dzsungelre hasonlítani, de ennek orvoslása most jó tíz nappal későbbre tolódik.

   Egyre világosabbá válik - nemcsak napjaink hosszabbodnak szemlátomást, hanem annak tudata is egyre nyilvánvalóbb, hogy lassanként szeretek ebben a házban lakni. Igen, sokáig tartott, míg hozzászoktam, mígnem sikerült betöltenem a számos rideg űrt, takarni a nagy szenvedések nyomait, melyek jó ideig elém vetítődtek és lélegzeni is alig engedtek. Mostanában, ha néha rajtakapom magam ezen a "fedő alatti lélegzésen", igyekszem a mély, ún. fiziológiai légzésre váltani, amely oldja a feszültségek szorítását...

(kedves kertészkedő ismerőseim, mi ilyenkor a teendő?... Mint a képen látható, rossz bőrben van japán juharom : csak egyetlen alsó oldalága hajtott ki! Ez vajon azt jelenti, hogy a többit le kell vágni?!?... 30-40 cm magasságban?... 😭)

Kellemes Húsvét vasárnap

    Arra készültem, hogy végül is egyedül töltöm a húsvéti ünnepeket. Ez a dolgok rendje, vigasztaltam magam látszólag könnyedén az idő múlásának  elkerülhetetlen valóságával. Ilyenkor mindig Epikurosz jut eszembe, aki annak idején  -  lassan 20 éve  -  olyan váratlanul és hatásosan szolgált gyógyírral : ne verjük fejünket a falba, semmi értelme a megváltoztathatatlan elleni lázadásnak! Inkább próbáljuk hozzánk szelídíteni, ami első látásra olyan kibírhatatlannak tűnik, holott nem más, mint a dolgok rendje. Például az egyedüllét. Ehhez Gilbert egyik regényének elején találtam akkoriban egy mondatot, melyet a regény fő alakja idéz Pascaltól : "On mourra seul; il faut donc faire comme si on était seul." Vagyis : Egyedül halunk meg; tegyünk hát úgy, mintha egyedül lennénk. Ez a mondat mindig felbukkan ilyenkor és megfellebezhetetlen igazságként megvigasztal.

   Elmúltak a gyerekkor nyüzsgő Húsvétjai, a több napos készülődések, a vendégjárások, a locsolkodások... A munka nagy része, a szervezés akkor még nem ránk nehezedett : a felnőttek mindenről gondoskodtak anélkül, hogy a fáradtság legkisebb jelét kimutatták volna, sőt, boldogoknak tűntek, hogy ilyen nagy eseményt sikerült hibátlanul megszervezniök.  Gyerekkoromból mélyen belém ivódott, hogy a vendég érkezése nem teher, hanem örömforrás. Pedig a mindennapi élet amúgy is bőven adott munkát. Manapság, amikor már egy kanál vízbe is belefulladok, próbálom kibetűzni ezeket a régi emlékeket.

   Egyik kedves barátnőm C. jelezte még csütörtökön, hogy eljönne egy kis beszélgetésre két csokis süteménnyel a kávé mellé. Beszereztem hát egy nagyobb csokoládé tojást, hogy viszonozhassam, előre félve cukorszintem megugrásától, melyet doktorom amúgy is nehezményezett a héten. Insh'Allah, mondom ilyenkor némi fatalizmussal, ahogy a törököktől tanultam.

C. az egyetlen ismerősöm, aki szeret játszani. Igy hát, miután jó két órán át megvitattuk a magunk és a világ sorsát, kártyáztunk egy jó órát, ami mindkettőnket kellemesen felfrissített, feldobott. A játék ugyanis ilyen: emeli a dopamin szintet, csökkenti a stresszt, és az emlékezetet is serkenti... Én jobb híján egyedül is művelem, legtöbbször pasziánszot rakosgatok, míg fő az ebéd, vagy készül a vacsora.  Nagyon pihentető!

Szellemidézés

    Fel kellene tennem a blogomra a kintről beszivárgó madárcsicsergést, a napsütést, a harang egyetlen kondulását, jelezve, hogy már fél tizenkettő van. Gyors számvetés fejben : még mindig itt ülök a gép előtt pizsamában, és ha 1 óra körül akarok ebédelni, gyorsan hozzá kell fognom az íráshoz! Az ebédet még vasárnap megfőztem  -  egész hétre, megengedhetek hát magamnak egy kis kitérőt.

   A hét eleje nagyon kimerített, mert "korán" (8 óra előtt) kellett kelnem minden nap, ami kb. 3 óra alvást jelentett... Két reggel orvosi időpontom volt, a harmadikon pedig a gázszerelőre vártam. Nem feledkezve meg a hétfői és a tegnap esti társulati összejövetelről, melyek általában hosszúra nyúlnak! Ilyenkor mindig kellemes kulturális élményekben van részem, de tudom, hogy utána ki kell a számlát fizetni, fáradtságban, fizikai elgyengülésben, mely szerencsére csak átmeneti. Egyelőre.

      A tegnapi összejövetelen megemlékeztünk társulatunk két tagjáról, akik immár 10, illetve majdnem 20 éve eltávoztak tőlünk az "örök vadászmezőkre"... Egyikük alakját  -  Richárdáét  -  én elevenítettem fel, hiszen közülünk talán én álltam hozzá legközelebb, sok közös program kötött össze bennünket. Meglepődtem magam is, amikor rádöbbentem, hogy alig 10 évig ismertem... Ez a 10 év viszont olyan gazdag és sokrétű volt, hogy minimum a duplájának tűnt!... 

   A rövid megemlékezésben próbáltam feleleveníteni alakját, a vidám, energikus, fáradhatatlan állatbarátét, akinek háza valóságos Noé bárkájává alakult át az évek folyamán. A tehetséges színészt és rendezőt, aki mindenkit magával ragadott. Bizalma, írásra biztatása nekem is szárnyakat adott, két szövegemet is eljátszotta. Pár hónap alatt lefutó, hősies méltósággal viselt súlyos betegsége mindannyiunk számára erőt adó példaként maradt fenn. A társulat tagjai közül sokan nem ismerték, ezért megpróbáltam "élővé tenni" alakját, hogy azok is, akik azóta csatlakoztak hozzánk, megértsék, miért hagyott maga után soha be nem tölthető űrt. 

 

Nyitnikék!

    Gyönyörű időnk van kb. egyfolytában február vége óta! Ritkán van alkalmam erre a szívből jövő felkiáltásra, már ez megér egy kis ráadást : "Fel kell írnom a kéménybe korommal"  -  idézem szinte azonnal nagyanyám szavait, hogy ezzel is meghosszabbítsam létezését az emlékeimben, bár azokból, akik a valóságban is ismerték, már aligha maradt valaki... Sőt, ezt az első mondatot le is kopogom, ahogy kell, középső ujjal, az asztal falapja alatt (fém, kő, műanyag, márvány, üveg stb. nem felel meg, szigorúan fából legyen az asztallap, különben nem működik a bájolás!) Ha nem kopogom le, esetleg azonnal eltűnik a szép idő, ezt pedig nem szeretném megkockáztatni! Úgy látszik, egyre babonásabb leszek öreg koromra...

   Megnéztem az előrejelzést : még e hét végéig velünk lesz a napsütés. Ne legyünk telhetetlenek, eleinte még erre sem számítottunk. Igy is magasan vertük Nice és Cannes szokásos tavaszi napsütés-adagjait  -  idén náluk volt esős, hűvös a tavasz  -  ami szinte sohasem szokott előfordulni. Azzal a különbséggel, hogy mi, északiak, nem a megszokás közönyével, hanem hálás csodálkozással fogadjuk!

   A napsütés kitágít bennünk mindent : érzékszerveink is derűsebben, ráérősebben működnek, veszünk magunknak időt és fáradságot, hogy rácsodálkozzunk a világ bontakozó szépségére körülöttünk. A kert ébredezik, fülünket hegyezzük egy-egy élesebben, dallamosabban felhangzó madárszóra, megpróbáljuk felfedezni a művészt a lombosodó ágak között. Vadgalamb, cinke, feketerigó, vörösbegy, melyik lehet?... A vadgalambot könnyű kiválogatni, egy rigópár is rendszeresen lejár a fűre bogarászni. A környező macskák tudatában vannak a vadászidény kezdetének...

...sajnos, az illatát nem tudom mellékelni...

Az órák ura

    Március utolsó napja, a "nyakamon a kés" szindróma utolsó lehetősége, hogy megírjam a negyedik bejegyzést. Furcsa módon, eddig sem az üres lap előtti pánik akadályozott benne, lett volna mit írnom, csak visszatartottam magam... Készakarva. Mint aki gyűjti az energiát, fel akarja duzzasztani, hogy már-már kicsorduljon. 

   Ki is ez a furcsa, (enyhén szólva) ellentmondásos figura, aki írhatna akár minden nap, hiszen ez a kedvenc időtöltése, gyógyírja, és szántszándékkal visszatartja magát, mint a böjtölő egy nagy dínomdánom előtt? Az a gyanúm, hogy a halasztgatás  -  prokrasztináció  -  nem egyéb, mint annak illúziója, hogy egy ideig én lehetek az "órák ura", vagyis saját szabadságomé, hogy még saját vágyaimnak is ellen tudjak állni.

   Persze, vagyok annyira józan ember, hogy tudjam, mindez csak azok "kiváltsága", akik eljátszhatnak a gondolataikkal, nincs már rajtuk a mindennapi betevőért való küzdelem nyomása. A dolog fonákja viszont, hogy az életükből egyre kevesebb maradt az önfeledt játszadozásra...

   Egyébként néha-néha leballagok a gyepre, metszegetem a japán juhart, mert lassan minden helyet elfoglal, de nem feledkezek meg a hortenziáról és a rózsafákról sem... A levágott ágak elszállítására április közepéig várnom kell, főleg mert az autómat nem merem elmozdítani a helyéről.

   Ki is mondta, hogy "Az élet olyan, mint a bicikli, tekerni kell, nehogy elveszítsük az egyensúlyt" ?  Hát, Albert Einstein.

Felhők és bűvölések

    Épp előző nap áradoztam francia blogomon, hogy milyen jólesett a majd 2 hétig tartó napsütés és hogy milyen könnyen meg lehet szokni a jót! Reggel még 18° volt, de déltől homályosodni kezdett az ég kékje, s még a délután folyamán el is tűnt az egyre vastagabb felhőtakaró mögött. Jön az eső is, előreláthatólag egész hétre való. Még szerencse, hogy errefelé sosem ér bennünket váratlanul az ilyen változás, inkább az ellenkezője.
   A felhős égbolt különösen kedvez az "írhatnékom van" nevű állapotnak : nem kívánkozik a kertbe az ember (pedig sok munka vár rá!), egyéb sétákról nem is beszélve. Leül a számítógép bűvkörébe, Vertel Andrea 10 groteszk és poétikus szobrocskájának vigyázó szeme elé, és megnyitja a képzelet kapuit... Azaz, először az emlékek, a feltoluló emóciók áramlanak be az ablakon, s tollnokunk átadja magát a szavak delejes hatalmának, megpróbálja elkapni az áradásban azokat, melyek leghívebben kifejezik érzéseit, emlékeit, vágyait... Egyúttal e bűvölés segítségével újra és újra meglepő pontossággal átéli a múltat, örömeivel, szenvedéseivel, kitöréseivel és megbékéléseivel, melyek végül is a jelent és a jövőt segítenek megérteni.
   Elviselni is.

... és amikor éppen elrendeztem, "megritkítottam" egy kicsit őket...