Mitől is lesz egy napnak szebb a színe?

    Előző bejegyzésem dátuma : június 3. Két hete. Azóta sem történt semmi világrengető. 

    Különben is, mitől lesz egy esemény "világrengető"? Egyre jobban meg vagyok győződve, hogy attól függ, miképpen éljük át. Néha mások számára lényegtelen eset szemünkben nagy jelentőségre tesz szert, teljesen átfesti napunk hangulatát. Aztán csak keresgéljük : mi is történt, mitől is támadt hirtelen olyan jó kedvünk, hogy a világ is más színt kapott tőle?... Semmi különös. És mégis...

   Csak egy példát említek (nincs kizárva, hogy legtöbben nem is fogják megérteni, mi benne a kivételes...). Pár napja a kórházban volt időpontom az onkológusnál. Évenként egyszer behív kontrollra a vérvételemmel, esetleg kér egy TEPscan vagy egyéb kiegészítő vizsgálatot is. Magamról tudom, hogy rák esetében nehéz hinni a teljes gyógyulásban. (Előttem egyik közeli ismerősöm példája, aki 12 év után esett vissza.) Ráadásul idő előtt abbahagytam a hormonterápiát, annyira tönkretette a térdizületeimet. 

   Az onkológus fiatal algériai nő, már harmadik éve ismerjük egymást és többnyire jól elbeszélgetünk. Kiderült, hogy abból városból való, ahol én is tanítottam oroszt 1974-76 között egy híres, fiúkat oktató gimnáziumban. Persze ő már távozásunk után (!) született.

   Félórás beszélgetés után búcsúzni kezdtünk, miután bejelentette, hogy ezennel véget ért az évenkénti kontroll. Természetesen, szóljak azonnal, ha valami közbejönne. Hozzátette : "Ami engem illet, szívesen beidézném néha, olyan kellemesen elbeszélgetünk, annyi érdekes dolgot hallottam öntől". Hát, ez volt, amitől olyan jó kedvem kerekedett. Valljuk be, ritkán hallunk hasonló kijelentést egy orvosi rendelőben! Különösen egy onkológusnál, akinek témái általában szakmaiak és többnyire lehangolók...

Félidőben

                                                                                                                                                                               Szeles, néha bárányfelhős az égbolt. 20-22° körül van. Komolyan kibékülnék vele egész nyárra a kánikula helyett! Hát bizony, ilyen "sápadtarcú" északi fajta lett belőlem, kinek a színe a csokoládé helyett inkább az aszpirin felé húz... Csak épp a szemem színe nem tud kék lenni...

   Lassan ismét az év közepén tartunk. Hamarosan kiürülnek a blogok, gazdáik elmennek nyaralni, csupán a sorsuk ellen időnként lanyha nyavalygásba menekülő kis öregasszonyok maradnak a vártán. Jobb híján. Igen, életük nagy része e "jobb híján" jegyében telik immár, lemondások sorozatában, melyekkel pár év múlva boldogan megelégednének.   

   Eközben én azon töröm a fejem, hogy tudjam visszafojtani a legenyhébb nyavalygást is! Sőt, a napokban eszembe jutott egy megváltó gondolat a prokrasztináció részleges magyarázatara : annyi  apróbb-nagyobb, többnyire azonnal meg nem oldható tennivaló gyűlik össze az ember körül, már-már elnyeléssel fenyegetve, hogy az ember azt se tudja, melyikkel kezdje. Ahova csak néz, mindent elborítanak. "Akkor inkább egyiket sem!" jelszóval, csukott szemmel próbál mellettük elhaladni... Vagy azt várja, hogy maguktól megoldódjanak. Esetleg a Hupikék Törpikék egy éjszakai hadjárata tüntesse el a nyomaikat is.                                                                                                                                                                                                                                                              

                                                                                          

                                                                                                                                                                    

Hűvös hétvége, mellesleg Anyák napjával

    Miközben írni kezdtem ezt a bejegyzést, csendesen megeredt az eső. Pedig a meteorológusok a szárazságot kezdik emlegetni. A bőségesen megöntözött tél után már közel három hónapja nem volt felénk számottevő eső, az ország déli részének viszont az utóbbi hetekben sok viharos epizódban volt része. Azt hiszem, esős Anyák napja lesz holnap itt északon, mert alaposan nekiindult, többnyire csendesen de szívósan.

   Lefényképeztem az utca pillanatnyi állapotát, úgy, ahogy a gépek letették a lantot péntek d.u. 4 óra felé. Ezzel a zaj is csillapodott valamelyest, mert csak egy sáv maradt a közlekedésre, a parkolásra természetesen egy sem. Méregetem készleteim mennyiségét, vajon kitartanak-e, míg újra lehet parkolni (és kipakolni a bevásárolt élelmiszert, hiszen így az "online" vásárlás is szünetel...)

a ház előtt

   Szerda esti összejövetelünkön az elégedettség és az öröm állapotának viszonyáról, külöbségéről és összefüggéséről vitázgattunk. Persze, megbeszélhettük privát dolgainkat is az utána következő egyszerű, de finom kis vacsorán, amit felváltva készítünk el. Évente mindenkire jut egy alkalom, amikor is bemutathatja szakács tudományát, min. 20 személyre! Másnap Muriel barátnőm javaslatára elmentünk kagylót enni, de a lényeg a beszélgetésen volt, Muriel tervein, melyek percenként születnek és csodák csodájára, többnyire el is jutnak a megvalósulásig! Még belém is sikerül tettvágyat, energiát öntenie!

A félresöprés művészete (avagy "betegsége"?...)

    Múlt vasárnap jöttem meg a gyerekektől és máris javában fő a fejem, hogy hol találjak egy megbízható kertészt, aki nemcsak lenyírja a térdig érő füvet a kertben, hanem a juhar egészségi állapotáról is tud tanácsot adni... Tehát az enyémen túlterjedő kertészeti szakértelemmel bír. S nem lesz az első kérdése, hogy mutassam meg, melyik a gaz, melyik nem (mert ilyen is volt!)...

   Hiába, minden alkalommal bizonyítást nyer, hogy a legfárasztóbb az a bizonyos mentális terhelés (charge mentale), amit még a fizikainál is nehezebb elviselni. Amikor elmegyek itthonról, hátam mögött tudom a mindennapok elintézni való ügyét-baját. Vagy leveszi őket valaki a vállamról  -  ideiglenesen legalábbis  -  vagy pedig elfeledkezhetek róluk kis időre, akkor is, ha tudom, hogy előbb-utóbb újra elém kerülnek, míg megoldást nem találok rájuk... Sok ilyen hátralékom van. 

   Tudom, hogy rendszeresebb, jobb szervező ismerőseim nehezen értik meg az effajta "szenvedést". Merthogy ők minden felmerülő ügyet azonnal intézni kezdenek, nincsenek "elfekvő aktáik", hányódó hivatalos papírjaik, kijavítatlan dolgaik a ház körül, melyeknek mindegyike kíméletlen szemrehányásként lebeg a szemük előtt, akár hónapokon keresztül is (az előbb végeztem el két apró, de régóta húzódó javítást egy TV kvíz nézése közben : egy pici lyuk egy pulóveren, pár öltés, hogy ne váljon végzetessé, és egyik nadrágom szárának felvarrása, hogy ne lépjek rá  -  én mentem össze hosszamban pár centit)... Már ez a két mikroszkopikus terjedelmű tett is nagy megkönnyebbülést okozott! 

   Jogosan felmerül a kérdés : akkor miért fordul elő ilyen ritkán, hosszas huzavona, halasztgatás, félresöprés, bűntudat árán?... Hosszú történet, kb egyidős velem. Nem tudom, vannak-e páran e sorok olvasói között, akik hasonló cipőben járnak és ismerve a választ, meg tudnák osztani velem...

   Az unokákkal töltött tíz nap felüdülés volt, kellemes és üdítő, szeretettel teli habfürdő, melyben majdnem elfelejtődtek az elnapolt, félresöpört gondok.

a virággal teli óriás öreg akác 

Tíz napos misszió a gyerekeknél

   Kicsit megnyugodtam nagy forgalomban használatos sofőri reflexeim felől, most, hogy már vissza is értem Versailles-ból, ahol kisebbik unokámat letettem a gimnázium kapujában (hogy kicsit későbben kelhessen a vonat helyett...). Múlt szombaton szüleiket vittem el a reptérre, tegnap pedig nagyobbik unokámat kora reggel vizsgázni... Mondanom sem kell, hogy izgultam egy kicsit (amit ugyebár az utasnak nem kell észrevennie), hiszen nem vagyok se az autójukhoz, se a környékhez szokva, de eddig még kiálltam a próbát! Másik fontos különbség otthoni napjaimhoz képest, hogy sokkal korábban kelek (fél 7 tájban), hogy elindulhassunk 7h15 körül. Indulás előtt gyorsan megiszok egy jó adag kávét, hogy a lehető legéberebb állapotba srófoljam a figyelmemet, mielőtt a reggeli nagy forgalomba vetném magam. Megetetem a kutyát, macskát : már sorban állnak edényük mellett! 

   Visszaérve még egy kávé és indulhat a nap. A számítógép elé ülök : fiam még elutazásuk előtt lehozott fentről egy pár évvel ezelőtt kinyugdíjazott példányt, melyet felszererelt a lenti dolgozóban (egyben az én hálószobám is, míg itt vagyok). Ezen írogatok, olvasom a blogokat és mindenféle újságot. Dél felé az ebéd készítéséhez látok, de a lányok az órarendtől függően nem mindig tudnak velem tartani és csak estére jön össze mindenki. Néha kikapcsolódásra, kis kártyapartira és beszélgetésre is jut idő. Ők általában korán fekszenek, mert másnap iskola, ill. egyetemi vizsgaidőszak várja őket. Egyszóval : egyáltalán nem unatkozok és örülök, hogy teljesíthettem Agnès és François kérését.

   Ahogy francia blogomon megírtam, elutazás előtt egyszer csak felsejlett bennem egy addig szinte ismeretlen érzés : "kezdem ezt a házat megszeretni"... Mármint az enyémet, ahol lassan 35 éve lakom. Annak idején, Isztambulból hazatérve mindössze 2 napunk maradt a lakáskeresésre, mert holmink nagy része érkezőben volt, a tanévkezdésről nem is beszélve. Gyorsan kellett dönteni a lakásválasztás ügyében. Ezért bukkant fel  -  mint  rendszerint,  allegória formájában  -  az említett szokatlan érzés : mint egy idős házaspár esetében, akiket nem a villámként lecsapó szerelem hozott össze  egykoron, hanem a szükség, esetleg józan észérvek, viszont az idő, az együtt töltött évtizedek nemcsak hogy megbékítették őket a választással, hanem a súrlódások lefaragták a köztük levő élesebb sarkokat, és a megszokás lassan átalakult valami melegebb érzéssé. Sőt, ők maguk is átlényegültek, akárcsak a hatalomért dúló harc, mely lassan megértéssé, gyengédséggé szelídült...

   Hát, ilyesmi történik köztem és a házam között, melytől egyre nehezebben válok meg... 

(a képek a gyerekeknél készültek)

itt a térdemen ül, s követ, mint az árnyékom...

Eltérítési manőverek...

    Délelőtt 11h van. Kb másfél órája vagyok talpon, pontosabban : ülök a gép előtt. Reggel 8 óta a fejemnél duruzsoló ébresztő rádió hangjára szunyókáltam, itt-ott  beleálmodva a nagyvilág híreit. Most meg, a józan ész minden tanácsa ellenére nekiülök ennek a negyedik áprilisi bejegyzésnek, ahelyett, hogy a bőröndöm csomagolásával törődnék!... 

   Igaz, hogy fejben már egy jó hónapja készülök rá és éppen ez a stresszes állapot merít ki legjobban : nem jó, ha hetekkel előre tudom, mit kell majd tennem (vagy nem), mert ez teljesen kizsigerel!... Ezért a végén majdnem késésben vagyok, mert állandóan "eltérítő" programokat csinálok magamnak, hogy másra gondolhassak, hogy eltereljem a figyelmem a stressz csökkentésének reményében... Látjátok feleim, elég jól ismerem számos gyenge oldalam, melyek a korral csak szaporodnak. Azelőtt egy ilyen kis "feladat" meg se kottyant volna!... Most meg ugye, itt a kanál vízbe fulladás szindrómája, szembesülés az öregedéssel.

   Most megütöm a "másik  -  pihentető  -  húrt" : gyönyörű tavaszunk volt! Többnyire napfényben úsztunk, a kánikula fojtogatása nélkül. A zöld napernyő is kinyílt a teraszon, a kert kezd dzsungelre hasonlítani, de ennek orvoslása most jó tíz nappal későbbre tolódik.

   Egyre világosabbá válik - nemcsak napjaink hosszabbodnak szemlátomást, hanem annak tudata is egyre nyilvánvalóbb, hogy lassanként szeretek ebben a házban lakni. Igen, sokáig tartott, míg hozzászoktam, mígnem sikerült betöltenem a számos rideg űrt, takarni a nagy szenvedések nyomait, melyek jó ideig elém vetítődtek és lélegzeni is alig engedtek. Mostanában, ha néha rajtakapom magam ezen a "fedő alatti lélegzésen", igyekszem a mély, ún. fiziológiai légzésre váltani, amely oldja a feszültségek szorítását...

(kedves kertészkedő ismerőseim, mi ilyenkor a teendő?... Mint a képen látható, rossz bőrben van japán juharom : csak egyetlen alsó oldalága hajtott ki! Ez vajon azt jelenti, hogy a többit le kell vágni?!?... 30-40 cm magasságban?... 😭)

Kellemes Húsvét vasárnap

    Arra készültem, hogy végül is egyedül töltöm a húsvéti ünnepeket. Ez a dolgok rendje, vigasztaltam magam látszólag könnyedén az idő múlásának  elkerülhetetlen valóságával. Ilyenkor mindig Epikurosz jut eszembe, aki annak idején  -  lassan 20 éve  -  olyan váratlanul és hatásosan szolgált gyógyírral : ne verjük fejünket a falba, semmi értelme a megváltoztathatatlan elleni lázadásnak! Inkább próbáljuk hozzánk szelídíteni, ami első látásra olyan kibírhatatlannak tűnik, holott nem más, mint a dolgok rendje. Például az egyedüllét. Ehhez Gilbert egyik regényének elején találtam akkoriban egy mondatot, melyet a regény fő alakja idéz Pascaltól : "On mourra seul; il faut donc faire comme si on était seul." Vagyis : Egyedül halunk meg; tegyünk hát úgy, mintha egyedül lennénk. Ez a mondat mindig felbukkan ilyenkor és megfellebezhetetlen igazságként megvigasztal.

   Elmúltak a gyerekkor nyüzsgő Húsvétjai, a több napos készülődések, a vendégjárások, a locsolkodások... A munka nagy része, a szervezés akkor még nem ránk nehezedett : a felnőttek mindenről gondoskodtak anélkül, hogy a fáradtság legkisebb jelét kimutatták volna, sőt, boldogoknak tűntek, hogy ilyen nagy eseményt sikerült hibátlanul megszervezniök.  Gyerekkoromból mélyen belém ivódott, hogy a vendég érkezése nem teher, hanem örömforrás. Pedig a mindennapi élet amúgy is bőven adott munkát. Manapság, amikor már egy kanál vízbe is belefulladok, próbálom kibetűzni ezeket a régi emlékeket.

   Egyik kedves barátnőm C. jelezte még csütörtökön, hogy eljönne egy kis beszélgetésre két csokis süteménnyel a kávé mellé. Beszereztem hát egy nagyobb csokoládé tojást, hogy viszonozhassam, előre félve cukorszintem megugrásától, melyet doktorom amúgy is nehezményezett a héten. Insh'Allah, mondom ilyenkor némi fatalizmussal, ahogy a törököktől tanultam.

C. az egyetlen ismerősöm, aki szeret játszani. Igy hát, miután jó két órán át megvitattuk a magunk és a világ sorsát, kártyáztunk egy jó órát, ami mindkettőnket kellemesen felfrissített, feldobott. A játék ugyanis ilyen: emeli a dopamin szintet, csökkenti a stresszt, és az emlékezetet is serkenti... Én jobb híján egyedül is művelem, legtöbbször pasziánszot rakosgatok, míg fő az ebéd, vagy készül a vacsora.  Nagyon pihentető!

Szellemidézés

    Fel kellene tennem a blogomra a kintről beszivárgó madárcsicsergést, a napsütést, a harang egyetlen kondulását, jelezve, hogy már fél tizenkettő van. Gyors számvetés fejben : még mindig itt ülök a gép előtt pizsamában, és ha 1 óra körül akarok ebédelni, gyorsan hozzá kell fognom az íráshoz! Az ebédet még vasárnap megfőztem  -  egész hétre, megengedhetek hát magamnak egy kis kitérőt.

   A hét eleje nagyon kimerített, mert "korán" (8 óra előtt) kellett kelnem minden nap, ami kb. 3 óra alvást jelentett... Két reggel orvosi időpontom volt, a harmadikon pedig a gázszerelőre vártam. Nem feledkezve meg a hétfői és a tegnap esti társulati összejövetelről, melyek általában hosszúra nyúlnak! Ilyenkor mindig kellemes kulturális élményekben van részem, de tudom, hogy utána ki kell a számlát fizetni, fáradtságban, fizikai elgyengülésben, mely szerencsére csak átmeneti. Egyelőre.

      A tegnapi összejövetelen megemlékeztünk társulatunk két tagjáról, akik immár 10, illetve majdnem 20 éve eltávoztak tőlünk az "örök vadászmezőkre"... Egyikük alakját  -  Richárdáét  -  én elevenítettem fel, hiszen közülünk talán én álltam hozzá legközelebb, sok közös program kötött össze bennünket. Meglepődtem magam is, amikor rádöbbentem, hogy alig 10 évig ismertem... Ez a 10 év viszont olyan gazdag és sokrétű volt, hogy minimum a duplájának tűnt!... 

   A rövid megemlékezésben próbáltam feleleveníteni alakját, a vidám, energikus, fáradhatatlan állatbarátét, akinek háza valóságos Noé bárkájává alakult át az évek folyamán. A tehetséges színészt és rendezőt, aki mindenkit magával ragadott. Bizalma, írásra biztatása nekem is szárnyakat adott, két szövegemet is eljátszotta. Pár hónap alatt lefutó, hősies méltósággal viselt súlyos betegsége mindannyiunk számára erőt adó példaként maradt fenn. A társulat tagjai közül sokan nem ismerték, ezért megpróbáltam "élővé tenni" alakját, hogy azok is, akik azóta csatlakoztak hozzánk, megértsék, miért hagyott maga után soha be nem tölthető űrt. 

 

Nyitnikék!

    Gyönyörű időnk van kb. egyfolytában február vége óta! Ritkán van alkalmam erre a szívből jövő felkiáltásra, már ez megér egy kis ráadást : "Fel kell írnom a kéménybe korommal"  -  idézem szinte azonnal nagyanyám szavait, hogy ezzel is meghosszabbítsam létezését az emlékeimben, bár azokból, akik a valóságban is ismerték, már aligha maradt valaki... Sőt, ezt az első mondatot le is kopogom, ahogy kell, középső ujjal, az asztal falapja alatt (fém, kő, műanyag, márvány, üveg stb. nem felel meg, szigorúan fából legyen az asztallap, különben nem működik a bájolás!) Ha nem kopogom le, esetleg azonnal eltűnik a szép idő, ezt pedig nem szeretném megkockáztatni! Úgy látszik, egyre babonásabb leszek öreg koromra...

   Megnéztem az előrejelzést : még e hét végéig velünk lesz a napsütés. Ne legyünk telhetetlenek, eleinte még erre sem számítottunk. Igy is magasan vertük Nice és Cannes szokásos tavaszi napsütés-adagjait  -  idén náluk volt esős, hűvös a tavasz  -  ami szinte sohasem szokott előfordulni. Azzal a különbséggel, hogy mi, északiak, nem a megszokás közönyével, hanem hálás csodálkozással fogadjuk!

   A napsütés kitágít bennünk mindent : érzékszerveink is derűsebben, ráérősebben működnek, veszünk magunknak időt és fáradságot, hogy rácsodálkozzunk a világ bontakozó szépségére körülöttünk. A kert ébredezik, fülünket hegyezzük egy-egy élesebben, dallamosabban felhangzó madárszóra, megpróbáljuk felfedezni a művészt a lombosodó ágak között. Vadgalamb, cinke, feketerigó, vörösbegy, melyik lehet?... A vadgalambot könnyű kiválogatni, egy rigópár is rendszeresen lejár a fűre bogarászni. A környező macskák tudatában vannak a vadászidény kezdetének...

...sajnos, az illatát nem tudom mellékelni...

Az órák ura

    Március utolsó napja, a "nyakamon a kés" szindróma utolsó lehetősége, hogy megírjam a negyedik bejegyzést. Furcsa módon, eddig sem az üres lap előtti pánik akadályozott benne, lett volna mit írnom, csak visszatartottam magam... Készakarva. Mint aki gyűjti az energiát, fel akarja duzzasztani, hogy már-már kicsorduljon. 

   Ki is ez a furcsa, (enyhén szólva) ellentmondásos figura, aki írhatna akár minden nap, hiszen ez a kedvenc időtöltése, gyógyírja, és szántszándékkal visszatartja magát, mint a böjtölő egy nagy dínomdánom előtt? Az a gyanúm, hogy a halasztgatás  -  prokrasztináció  -  nem egyéb, mint annak illúziója, hogy egy ideig én lehetek az "órák ura", vagyis saját szabadságomé, hogy még saját vágyaimnak is ellen tudjak állni.

   Persze, vagyok annyira józan ember, hogy tudjam, mindez csak azok "kiváltsága", akik eljátszhatnak a gondolataikkal, nincs már rajtuk a mindennapi betevőért való küzdelem nyomása. A dolog fonákja viszont, hogy az életükből egyre kevesebb maradt az önfeledt játszadozásra...

   Egyébként néha-néha leballagok a gyepre, metszegetem a japán juhart, mert lassan minden helyet elfoglal, de nem feledkezek meg a hortenziáról és a rózsafákról sem... A levágott ágak elszállítására április közepéig várnom kell, főleg mert az autómat nem merem elmozdítani a helyéről.

   Ki is mondta, hogy "Az élet olyan, mint a bicikli, tekerni kell, nehogy elveszítsük az egyensúlyt" ?  Hát, Albert Einstein.

Felhők és bűvölések

    Épp előző nap áradoztam francia blogomon, hogy milyen jólesett a majd 2 hétig tartó napsütés és hogy milyen könnyen meg lehet szokni a jót! Reggel még 18° volt, de déltől homályosodni kezdett az ég kékje, s még a délután folyamán el is tűnt az egyre vastagabb felhőtakaró mögött. Jön az eső is, előreláthatólag egész hétre való. Még szerencse, hogy errefelé sosem ér bennünket váratlanul az ilyen változás, inkább az ellenkezője.
   A felhős égbolt különösen kedvez az "írhatnékom van" nevű állapotnak : nem kívánkozik a kertbe az ember (pedig sok munka vár rá!), egyéb sétákról nem is beszélve. Leül a számítógép bűvkörébe, Vertel Andrea 10 groteszk és poétikus szobrocskájának vigyázó szeme elé, és megnyitja a képzelet kapuit... Azaz, először az emlékek, a feltoluló emóciók áramlanak be az ablakon, s tollnokunk átadja magát a szavak delejes hatalmának, megpróbálja elkapni az áradásban azokat, melyek leghívebben kifejezik érzéseit, emlékeit, vágyait... Egyúttal e bűvölés segítségével újra és újra meglepő pontossággal átéli a múltat, örömeivel, szenvedéseivel, kitöréseivel és megbékéléseivel, melyek végül is a jelent és a jövőt segítenek megérteni.
   Elviselni is.

... és amikor éppen elrendeztem, "megritkítottam" egy kicsit őket...

Pár szó a vonatozásról

   Néha elcsodálkozom vonatozó fiatalságomra emlékezve, milyen könnyen szóba elegyedett az ember vadidegen utastársakkal az együtt rázkódás hosszabb-rövidebb ideje alatt. Sokszor életünk bizalmas eseményeit is kicseréltük, hiszen tudtuk, hogy soha többé nem látjuk egymást. Itt, Franciaországban, ahol tartózkodóbb a mentalitás, ritkán fordul elő, hogy az emberek kibújjanak a magányos szemlélő védőburkából és beszélgetésbe elegyedjenek a minimális köszönésen túl. Pedig valljuk be, sokkal gyorsabban és kellemesebben eltelik az idő a társalgással (kivéve, ha jó könyv lapul a táskánkban). Sőt, bejáró diák koromban sokszor arra használtam a fél órát, hogy többnyire titokban lerajzoltam útitársaimat.

   Itt meglehetősen ritkán ültem eddig vonatra, hiszen az ablak alatt várt rám szolgálatkészen az autóm, ha gyorsan a gyerekekhez kellett "szaladnom" unokákra vigyázni. Párizs mindössze 230 km ide, így nem voltam menetrendi időpontokhoz kötve, nem kellett csomagot se cipelni a metróban.    Mostanában változásokkal terhes új szelek fújdogálnak : menyem szülei, egészségi állapotuk romlása miatt, lemondtak az autózásról, én még szeretném folytatni, amíg lehet, mert így lassan elvásnak a reflexeim (főleg a forgalmas autópályákhoz, ahol a félelem kezdete maga lesz balesetforrás), fiam pedig erős nyomást gyakorol, hogy térjünk át a vonatra. Igy nem marad más, mint a lemondás. Újabb lépés lefelé a lejtőn...

   Vonaton mentünk hát hozzájuk a múlt hét végén, idősebb unokám 19. születésnapját ünnepelte. Tegnap született  -  tolakodik elő a szokásos nosztalgikus sóhaj, immár kötelező közhely az idő gyorsuló iramáról, melyet egyre nehezebb követnünk. A vonatban beszédbe elegyedtem (előbújt belőlem a régi szokás!) egy számos bőrönddel később felszállt, szimpatikus nővel és a megmaradt fél óra alatt szinte mindent tudtam róla : fiát látogatta meg Új-Zélandon, aki májusban egyébként visszajön, ő maga nemsoká betölti az 50-et, de messze még a nyugdíj, az én enyhe akcentusom vajon honnan, aha, igen magyar származás, tehát Orbán, (itt nem meri rögtön kinyilvánítani ellenszenvét, nem tudva, én hol állok a skálán), végül megsajnál...

A rutin szabadságáról

    Sietek, megint csak sietek... Mert a szombat-vasárnapot a gyerekeknél szándékozom eltölteni, Lucie 19. születésnapja alkalmából. Ez pedig azt jelenti, hogy igencsak felborul pihentető életrendem.

   Reggelente fáradtan kelek és többnyire ugyanaz a rutin vár rám : redőnyök felhúzása az emeleten  -  10 nap óta csodálatos és rendhagyó napsütéssel a szememben  -  leballagás háttal a lépcsőn, redőnyök felhúzása a földszinten, ablaknyitás a kertre, majd víz melegítése a Nescaféhoz, nem feledkezve meg az első vérnyomáslehúzó tablettáról. S csak ezután jön a nap egyik legkellemesebb órája, kezemben a forró kávéval : beindítom a számítógépet, ahogy más a postaládájához megy. Elolvasom az üzeneteket, a kommentárokat, a blogok esetleges új cikkeit, reagálok is, ha kell, majd az újsághírek következnek. Közben kortyolom az egyre langyosabb kávét... Senki sem siettet... Ez benne a legjobb, hiszen tudvalevő, hogy a Mérleg halála, ha siettetik! Ezután jön a telefonálnivaló és már dél is elmúlt! Megmelegítem az ebédemet (jó, ha van előre 3-4 napra való) és míg melegszik, felballagok a fürdőszobába egy jó félórás programra. 

   Ez a rutin szinte magától alakult ki, apránként, s én mindannyiszor élveztem a szabadságot, minden percét, minden morzsáját. Hogy az enyém az idő! Mintegy kárpótlásul tettem magamévá, cserébe az egyedüllét elfogadásáért. Annál is inkább, mert nem számítottam rá, hogy bármilyen kárpótlás is érhetne. Az egyedüllétet el kellett fogadni fellebbezés, sőt, használati utasítás nélkül. Bele kellett tanulni, különösebb segítség híján, egyedül. 

   A következő lépés  -  jóval később  -  az elfogadáson túl, az egyedüllét szükségletté válása lett. Egyidőben az írogatás feltámadásával. Nem csoda, hiszen önmagunk felfedezésének ez az egyik legjobb útja. Ahogy Pascal megfogalmazta : "Tout le malheur des hommes vient d'une chose, qui est de ne savoir pas demeurer en repos dans une chambre."  (vagyis : "Az emberek boldogtalanságának egyetlen oka van, mégpedig az, hogy nem tudnak nyugton megmaradni egy szobában.") Hát én bizony jól megtanultam ezt is.

Nem művirág!

Fáradságos február

    Lábadozok. Valószínűleg elkapott egy erre tébláboló kései vírus abból a fajtából, amelyik az emésztőrendszert támadja meg. Pedig kezdtem már-már azt hinni, hogy megúszom az idén, vakcinámnak hála, a köhögő, káráló, szipogó környezetemben a járványt. Ott támadott meg, ahonnan nem vártam. S mivel az útjavítások alatt nem nagyon mozdulok ki  -  ami kockázatos lett volna a fenti okok miatt is  -  hát kólával kúráltam magam, mondhatom elég hatásosan. Még mindig nem lábaltam ki belőle teljesen, de 4 nap elteltével talán jó úton vagyok.

   Egyik barátnőmmel beszélgettem hosszasabban telefonon. Jóval fiatalabb nálam, most kezdi a nyugdíjas időt, de már vagy 30 éve ismerjük egymást. Természetesen, ő is arra biztat, hogy ne halasztgassam az orvoshoz menést, hogy edzzem gyötörjem magam különböző testgyakorlatokkal (gyógyszerész a szakmája), de egy akráziában szenvedőnek ugyebár ez falrahányt borsó... Úgysem lesz belőlem tűzrőlpattant öregasszony és egész életemben jobban vonzott a nézelődés, tépelődés, netalán álmodozás, mint a testedzés... Nem hiszem, hogy az én koromban ezen már gyökeresen lehetne változtatni, de minek is...

   Végetérhetetlen ez a február, pedig a legrövidebb hónap! Fogytán vagyunk tartalékainknak. Azt mondta a rádió, hogy pár nap múlva hirtelen 10°-kal melegebb idő robban be hozzánk egyik napról a másikra. Gondolom, nem tart majd sokáig, a télnek ezzel még nem lesz vége, de ez is jobb, mint semmi.

A szokrátészi tanács

    Félretettem  a hátralévő kb. 10 képeslap megírását. Most furcsa módon "leégett" bennem a motor.

   A hét végén el akartam mozdítani egypár hegyet és dombot a helyéről, ehelyett pont az ellenkezője történt, ahogy néhányszor már előfordult velem. Pedig a péntek esti társulati összejövetel tartalmas és meleg hangulatban folyt le, kb. éjfélig tartott. A Szokrátésznek tulajdonított felszólítást tanulmányoztuk egy rövid vitaindító után : "Ismerd meg önmagad, megismered az egész világegyetemet és az isteneket!" 

  Magunkat kutatva, megpróbáljuk tudatosítani helyünket a világegyetem részeként. E tudat segíthet választ találni arra az örök kérdésre, hogy honnan?, hová?, mi célból?... A keresgélés, vizsgálódás, tépelődés persze folyamat, nem elég csak úgy hipp-hopp belegondolni és máris előttünk az eredmény. Életünk végéig tart.

   Mire is jó önmagunk megismerése, mint kiindulópont? Szokrátész egyenesen azt tanítja, hogy a titok bennünk rejlik. Aki magában nem keresi, az hiába keresi máshol. A célszerűen megszervezett kozmosz része vagyunk, melynek törvényeit nem érthetjük meg, ha magunkat nem ismerjük. 

   Sokan hozzászóltak, többek között magam is. Szerintem arra jó elsősorban, hogy legalábbis nagyjából, megértsük életünk eseményeit, ezek indító okait, tudatosítsuk saját vágyaink, frusztrációink mibenlétét és ezzel bizonyos értelmet, erkölcsi tartást, kapaszkodót adhassunk az életünknek. Számomra az egyedüllét adott erre nagy alkalmat G. elveszítésével. Találkoztam és szembenézhettem egy addig szinte ismeretlen magammal, akiben alig-alig merülhettek fel a fenti kérdések, hiszen mindig volt fontosabb, életbevágóbb feladat. Immár több mint 18 éve keresgélek... Tudvalevő, hogy a keresés izgalmasabb, mint maga a találat, amely mindig újból mérlegre tehető...

...platoni árnyékok... (vásárhelyi Őszi Tárlat 2024) 

A negyedik...

    Hogyan? Már január 30-a van? Egy napom maradt a magamnak tett ígéret teljesítésére. Ez lesz a 4. e havi bejegyzés. Egyébként pedig mindenki tegye, ahogy neki jólesik. Irnivaló mindig akad, a vágy pedig még a témánál is makacsabbul sarkall, nem hagy békén. Hiába figyelmeztetem többször is : mire jó a szavakat szaporítani? Talán még a Csendes óceánt is el lehetne velük rekeszteni... Kapok ugyan néha számomra nagyon értékes visszajelzéseket ismerős és ismeretlen olvasóktól, akik azzal biztatnak, hogy ezek az általam kibocsátott a tétova "jelek", melyeket kifogtak a nagy Világhálón, olykor visszhangot keltenek bennük, megrezdítenek valami titokzatos húrt... Szeretem a véletlen effajta rejtélyes lépéseit, melyek sem parancsra, sem könyörgésre nem működnek, csakis a játékos véletlen szeszélye vezérli őket.

   Az előbb beszéltem telefonon Lucienne-nel, akiről már többször is írtam. Több sikeres regény van mögötte, most mégis kiadót keres. Közben szóba került a januári szezonban megjelent 5-600 regény és fogadtatásuk. Egyes könyvesboltok tiltakozásul visszautasítják az újabb és újabb szállítmányt : egyszerűen nem tudják az előzőeket sem áruba bocsátani, máris jön a friss érkezés. S akkor mit mondjanak a kritikusok, akik nem férnek otthon a tiszteletpéldányok halmazaitól, miközben a közönség egyre kevesebbet olvas...

   Javasoltam neki a saját használatra kovácsolt elvemet : semmi kedvem beállni a kiadóra vadászók végetérhetetlen soraiba, szenvedni az elkerülhetetlen visszautasító válasz miatt. Irjunk azért, mert az írás maga jót tesz velünk. Kimondatja, amit szinte magunk se tudtunk igazán. Megajándékoz a szavakkal játszadozás egyedi örömével, sőt mi több, hatalmával. Mert ugye, mire is jó az irodalom?... Semmire, csupán élni segít.

Lépcsőházi allegória

    Próbálom gyorsan megírni a 2024-es évi visszatekintést, nehogy kicsússzak az időből. Mindig ez a "gyorsan", ez a "sietek"  -  közben ráeszmélek : vajon ki siettet más, mint az óra, vagyis én magam?...  Már majdnem dél van, az ebédre kellene gondolnom, mielőtt felmennék a fürdőszobába... Pedig azt se muszáj, akár az egész napot eltölthetném pizsamában, nem nyitva ajtót az amúgy se gyakori csengetésre. 

  Mindez illusztrálja mindennapjaim ellazult, ernyedt hangulatát... azaz amilyen lehetne az én helyzetemben. Helyette az állandó készenléti állapot stresszelő hatása, kimerítő igyekezetem, hogy életem törékeny, dülöngélő egyensúlyát megpróbáljam fenntartani.  

   Csak egy példa a napi elfoglaltságokra : manapság főleg az újévi lapok kinyomtatása és megírása foglal el.  Végre sikerült egy rajzot befejeznem, készen áll a kinyomtatásra, s pont akkor veszem észre egy  -  számomra égbekiáltó  -  hibáját, amit sürgősen ki kell javítanom, mert úgy érzem, mindenkinek éppolyan szembeszökő lenne, mint nekem (megmutattam egyik ismerősömnek : semmi se szökött a szemébe...). De közben el kell mennem a központba, parkolóhelyet váltani a útjavítások idejére. Elvittem a kért 3-4 bizonylatot, számlát, adóbevallást (órák hosszat tartó bütykölések árán a számítógépen), az autó papírjait stb... Kiderült, hogy mégis hiányzik valami a paksamétából : a tavalyi házadó! Ha lesz erőm, holnap viasszamegyek. (Ma jött hozzá egy parkolási büntetés és egy népszámlálás interneten!) Az idő meg csörgedezik kegyetlenül, megállíthatatlanul...

   Bevallom, hogy néha nagy szükségem van másokra, vigasztaló szavakra, hiába akarok mindenáron egyedül is boldogulni. Először is magamnak szeretném bizonyítani, hogy az öregedés még nem győzött le teljesen. Annak ellenére, hogy a pár éve rám zuhanó betegségnek köszönhetően újabb szintre érkeztem (úgy képzelem el az utamat, mint általában : képekben, akár egy lépcsőházat, melyben lefelé ballagok) azt hiszem, kb. a második és az első emelet közötti fordulóban lehetek. Ha úgy vesszük, nem is olyan rossz : talán lesz még egy kis időm, míg az alagsorba érek, ahonnan már nincs lejjebb. 

(kórházi kroki 17 éves koromban)

Minden stílus kérdése...

    Húzódoztam bejegyzés írásától, mert ugye, ha már nem tud az ember valami pezsdítő témáról írni, minek kenje mindenkire nehézkes hangulatát... Attól félve, hogy nem tudom majd teljesíteni a saját magamnak tett fogadalmat a minimum havi 4 bejegyzést illetően, mégis nekifohászkodok...

   Hiszen jól ismert, hogy a semmiről is lehet oldalakat írni, minden a stílustól függ. Nyilván nem lehetek biztos benne, hogy stílus tekintetében megütöm-e az ehhez szükséges szintet... Ha meg olyan érzékletesen le tudnám írni, hogy mindenki teljesen átérezze a hangulatomat, a mélységes fáradtságot, a különféle válogatott fájdalmakat, az ingerszegénységtől szenvedést, az előttem tornyosuló, lehangoló perspektívák tömegét, csak lelomboznék vele minden erre járó, jószándékú olvasót, aki különb bánásmódot érdemel! 

   Ma pl. megint kaptam egy parkolásról büntetést : az év utolsó napján, miután némileg összetörve az előző esti rolós-teraszos epizód és az azt követő sürgősségin töltött órák után elszaladtam (?!) egy cukrászdába az esti vacsorához süteményért  -  mivel nem bírtam saját erőből elkészíteni  -  lecsapott rám a láthatatlan bírságoló azért a pár percért, míg megálltam a bolt előtt... Évek óta oda járok nagyobb alkalmakra tortáért, parkoló díjat sose kellett fizetni azért a pár percért, amíg átvette az ember a megrendelt árut. Na de ha valakire ugyebár "rájár a rúd" (hallottam sokszor gyerekkoromban), akkor nincs mit tenni, el kell fogadni a balsors ajándékait és kivárni, míg eláll a zivatar. Ha eláll...

   Hogy mégis megüssek egy pozitív hangocskát is : pillanatnyilag süt a nap s 0° körül van a hőmérséklet. Talán el tudok majd ballagni gyalog is a központba  -  és vissza... Ha az autómat elmozdítom, azonnal elfoglalják a helyét. Legritkább dolog városunkban manapság az ingyenes parkolóhely. Legfeljebb hétpróbás gyaloglóknak.

...kb. a hangulatom is ilyen...

Kalandos évvége

    Itt vagyunk hát megint egy új év kezdetén, szinte még a kapujában. Érzem a megkönnyebbülést, mely egy ideje a hajdani lelkesedés helyére lép bennem: na, ezt is megértük! Vajon mennyi maradt még? Itt, Franciaországban a százévesekkel Szajnát lehet rekeszteni...

   December 30-án este 8 felé mégis úgy éreztem egy pillanatra, hogy elérkezett földi pályafutásom vége. Igaz, hogy már hetek óta nagyon fáradtnak éreztem magam, főleg az állandó erős stressz hatására, amin nem segített a pihenés sem. Túl voltam a karácsonyi forgalmon, már csak a szilveszteri könnyű vacsora maradt hátra 2 barátnőmmel, akik maguk is részt vettek a szervezésben. Estefelé megvacsoráztam és éppen a tévé előtti fotel felé igyekeztem pihenni, de még megírtam egy rövid bejegyzést francia blogomra  -  mintegy évzáró pillanatfelvétel gyanánt  -  de éreztem pár mondat után, hogy erőm fogytán és még a szavak is menekülnek előlem... Ilyesmi még sosem fordult elő velem! Csodálkoztam és letettem a lantot aznapra.

   Előtte még   -  egy hirtelen felbuzdulásnak engedve  -  kiszaladtam a teraszra egy kis hulladékkal, s közben benyúltam az ajtó résén, hogy felkapcsoljam a kinti lámpát (bár nélküle is jól láttam!), s tévedésből a redőny leeresztő gombját nyomtam meg helyette... Itt volt a sors keze, ördögi sugallata! Megfordultam a zajra és az utolsó pillanatban, láttam a villannyal működő roló lassú ereszkedését, immár csak 60 cm-re a föld felett... Elkaptam és megpróbáltam megállítani. Sikerült leblokkolni (leállt a motor) 50 cm körül, de ahhoz nem volt elég, hogy átférjek alatta és térdre se tudok ereszkedni. Átfutott rajtam, mi lesz, ha kint kell az éjszakát töltenem egy szál pulóverben (0° körül), anélkül, hogy segítséget hívhatnék... Utolsó erőmet összeszedve, előre vetettem magam a földön a résben, és sikerült becsúsznom a konyhába. Igen ám, de a földről egyedül nem tudok felállni már évek óta! Nagynehezen elcsúszkáltam fenéken a telefonomig, mely szerencsére a táskámban volt egy széken, és hívtam a tűzoltókat (mint kell elsősegély esetén), immár a negyedik alkalommal az utóbbi években. Közben visszacsúszkáltam a bejárati ajtóhoz, hogy kinyissam a tűzoltóknak.

   A többit igyekszem rövidre fogni : elvittek a sürgősségire tiltakozásom ellenére, mert a vérnyomásom 22/18-ra ment fel a nagy stressz és a fizikai megerőltetés következtében. Éjjel 2 körül hozott vissza egy mentő néhány vizsgálat után (röntgen, EKG, vérvétel, vérnyomásmérés többször). Az orvosi diagnózis : szívelégtelenség, kis víz a tüdőn (?), magas vérnyomás, stb. Keresnem kell egy kardiológust is, már csak ez hiányzott a boldogsághoz!

   Másnap azért megtartottuk a szilvesztert 2 barátnőmmel, mint már évek óta, intim, baráti, kellemes hangulatban. Jót tett nagyon, kicsit regenerálódtam tőle.

Minden egyes és nagyon kedves látogatómnak 

hasonló kalandoktól mentes

 szép és békés, örömökkel teli új évet kívánok!

isztambuli szilveszter 40 évesen

... és ma...