A negyedik...

    Hogyan? Már január 30-a van? Egy napom maradt a magamnak tett ígéret teljesítésére. Ez lesz a 4. e havi bejegyzés. Egyébként pedig mindenki tegye, ahogy neki jólesik. Irnivaló mindig akad, a vágy pedig még a témánál is makacsabbul sarkall, nem hagy békén. Hiába figyelmeztetem többször is : mire jó a szavakat szaporítani? Talán még a Csendes óceánt is el lehetne velük rekeszteni... Kapok ugyan néha számomra nagyon értékes visszajelzéseket ismerős és ismeretlen olvasóktól, akik azzal biztatnak, hogy ezek az általam kibocsátott a tétova "jelek", melyeket kifogtak a nagy Világhálón, olykor visszhangot keltenek bennük, megrezdítenek valami titokzatos húrt... Szeretem a véletlen effajta rejtélyes lépéseit, melyek sem parancsra, sem könyörgésre nem működnek, csakis a játékos véletlen szeszélye vezérli őket.

   Az előbb beszéltem telefonon Lucienne-nel, akiről már többször is írtam. Több sikeres regény van mögötte, most mégis kiadót keres. Közben szóba került a januári szezonban megjelent 5-600 regény és fogadtatásuk. Egyes könyvesboltok tiltakozásul visszautasítják az újabb és újabb szállítmányt : egyszerűen nem tudják az előzőeket sem áruba bocsátani, máris jön a friss érkezés. S akkor mit mondjanak a kritikusok, akik nem férnek otthon a tiszteletpéldányok halmazaitól, miközben a közönség egyre kevesebbet olvas...

   Javasoltam neki a saját használatra kovácsolt elvemet : semmi kedvem beállni a kiadóra vadászók végetérhetetlen soraiba, szenvedni az elkerülhetetlen visszautasító válasz miatt. Irjunk azért, mert az írás maga jót tesz velünk. Kimondatja, amit szinte magunk se tudtunk igazán. Megajándékoz a szavakkal játszadozás egyedi örömével, sőt mi több, hatalmával. Mert ugye, mire is jó az irodalom?... Semmire, csupán élni segít.

Lépcsőházi allegória

    Próbálom gyorsan megírni a 2024-es évi visszatekintést, nehogy kicsússzak az időből. Mindig ez a "gyorsan", ez a "sietek"  -  közben ráeszmélek : vajon ki siettet más, mint az óra, vagyis én magam?...  Már majdnem dél van, az ebédre kellene gondolnom, mielőtt felmennék a fürdőszobába... Pedig azt se muszáj, akár az egész napot eltölthetném pizsamában, nem nyitva ajtót az amúgy se gyakori csengetésre. 

  Mindez illusztrálja mindennapjaim ellazult, ernyedt hangulatát... azaz amilyen lehetne az én helyzetemben. Helyette az állandó készenléti állapot stresszelő hatása, kimerítő igyekezetem, hogy életem törékeny, dülöngélő egyensúlyát megpróbáljam fenntartani.  

   Csak egy példa a napi elfoglaltságokra : manapság főleg az újévi lapok kinyomtatása és megírása foglal el.  Végre sikerült egy rajzot befejeznem, készen áll a kinyomtatásra, s pont akkor veszem észre egy  -  számomra égbekiáltó  -  hibáját, amit sürgősen ki kell javítanom, mert úgy érzem, mindenkinek éppolyan szembeszökő lenne, mint nekem (megmutattam egyik ismerősömnek : semmi se szökött a szemébe...). De közben el kell mennem a központba, parkolóhelyet váltani a útjavítások idejére. Elvittem a kért 3-4 bizonylatot, számlát, adóbevallást (órák hosszat tartó bütykölések árán a számítógépen), az autó papírjait stb... Kiderült, hogy mégis hiányzik valami a paksamétából : a tavalyi házadó! Ha lesz erőm, holnap viasszamegyek. (Ma jött hozzá egy parkolási büntetés és egy népszámlálás interneten!) Az idő meg csörgedezik kegyetlenül, megállíthatatlanul...

   Bevallom, hogy néha nagy szükségem van másokra, vigasztaló szavakra, hiába akarok mindenáron egyedül is boldogulni. Először is magamnak szeretném bizonyítani, hogy az öregedés még nem győzött le teljesen. Annak ellenére, hogy a pár éve rám zuhanó betegségnek köszönhetően újabb szintre érkeztem (úgy képzelem el az utamat, mint általában : képekben, akár egy lépcsőházat, melyben lefelé ballagok) azt hiszem, kb. a második és az első emelet közötti fordulóban lehetek. Ha úgy vesszük, nem is olyan rossz : talán lesz még egy kis időm, míg az alagsorba érek, ahonnan már nincs lejjebb. 

(kórházi kroki 17 éves koromban)

Minden stílus kérdése...

    Húzódoztam bejegyzés írásától, mert ugye, ha már nem tud az ember valami pezsdítő témáról írni, minek kenje mindenkire nehézkes hangulatát... Attól félve, hogy nem tudom majd teljesíteni a saját magamnak tett fogadalmat a minimum havi 4 bejegyzést illetően, mégis nekifohászkodok...

   Hiszen jól ismert, hogy a semmiről is lehet oldalakat írni, minden a stílustól függ. Nyilván nem lehetek biztos benne, hogy stílus tekintetében megütöm-e az ehhez szükséges szintet... Ha meg olyan érzékletesen le tudnám írni, hogy mindenki teljesen átérezze a hangulatomat, a mélységes fáradtságot, a különféle válogatott fájdalmakat, az ingerszegénységtől szenvedést, az előttem tornyosuló, lehangoló perspektívák tömegét, csak lelomboznék vele minden erre járó, jószándékú olvasót, aki különb bánásmódot érdemel! 

   Ma pl. megint kaptam egy parkolásról büntetést : az év utolsó napján, miután némileg összetörve az előző esti rolós-teraszos epizód és az azt követő sürgősségin töltött órák után elszaladtam (?!) egy cukrászdába az esti vacsorához süteményért  -  mivel nem bírtam saját erőből elkészíteni  -  lecsapott rám a láthatatlan bírságoló azért a pár percért, míg megálltam a bolt előtt... Évek óta oda járok nagyobb alkalmakra tortáért, parkoló díjat sose kellett fizetni azért a pár percért, amíg átvette az ember a megrendelt árut. Na de ha valakire ugyebár "rájár a rúd" (hallottam sokszor gyerekkoromban), akkor nincs mit tenni, el kell fogadni a balsors ajándékait és kivárni, míg eláll a zivatar. Ha eláll...

   Hogy mégis megüssek egy pozitív hangocskát is : pillanatnyilag süt a nap s 0° körül van a hőmérséklet. Talán el tudok majd ballagni gyalog is a központba  -  és vissza... Ha az autómat elmozdítom, azonnal elfoglalják a helyét. Legritkább dolog városunkban manapság az ingyenes parkolóhely. Legfeljebb hétpróbás gyaloglóknak.

...kb. a hangulatom is ilyen...

Kalandos évvége

    Itt vagyunk hát megint egy új év kezdetén, szinte még a kapujában. Érzem a megkönnyebbülést, mely egy ideje a hajdani lelkesedés helyére lép bennem: na, ezt is megértük! Vajon mennyi maradt még? Itt, Franciaországban a százévesekkel Szajnát lehet rekeszteni...

   December 30-án este 8 felé mégis úgy éreztem egy pillanatra, hogy elérkezett földi pályafutásom vége. Igaz, hogy már hetek óta nagyon fáradtnak éreztem magam, főleg az állandó erős stressz hatására, amin nem segített a pihenés sem. Túl voltam a karácsonyi forgalmon, már csak a szilveszteri könnyű vacsora maradt hátra 2 barátnőmmel, akik maguk is részt vettek a szervezésben. Estefelé megvacsoráztam és éppen a tévé előtti fotel felé igyekeztem pihenni, de még megírtam egy rövid bejegyzést francia blogomra  -  mintegy évzáró pillanatfelvétel gyanánt  -  de éreztem pár mondat után, hogy erőm fogytán és még a szavak is menekülnek előlem... Ilyesmi még sosem fordult elő velem! Csodálkoztam és letettem a lantot aznapra.

   Előtte még   -  egy hirtelen felbuzdulásnak engedve  -  kiszaladtam a teraszra egy kis hulladékkal, s közben benyúltam az ajtó résén, hogy felkapcsoljam a kinti lámpát (bár nélküle is jól láttam!), s tévedésből a redőny leeresztő gombját nyomtam meg helyette... Itt volt a sors keze, ördögi sugallata! Megfordultam a zajra és az utolsó pillanatban, láttam a villannyal működő roló lassú ereszkedését, immár csak 60 cm-re a föld felett... Elkaptam és megpróbáltam megállítani. Sikerült leblokkolni (leállt a motor) 50 cm körül, de ahhoz nem volt elég, hogy átférjek alatta és térdre se tudok ereszkedni. Átfutott rajtam, mi lesz, ha kint kell az éjszakát töltenem egy szál pulóverben (0° körül), anélkül, hogy segítséget hívhatnék... Utolsó erőmet összeszedve, előre vetettem magam a földön a résben, és sikerült becsúsznom a konyhába. Igen ám, de a földről egyedül nem tudok felállni már évek óta! Nagynehezen elcsúszkáltam fenéken a telefonomig, mely szerencsére a táskámban volt egy széken, és hívtam a tűzoltókat (mint kell elsősegély esetén), immár a negyedik alkalommal az utóbbi években. Közben visszacsúszkáltam a bejárati ajtóhoz, hogy kinyissam a tűzoltóknak.

   A többit igyekszem rövidre fogni : elvittek a sürgősségire tiltakozásom ellenére, mert a vérnyomásom 22/18-ra ment fel a nagy stressz és a fizikai megerőltetés következtében. Éjjel 2 körül hozott vissza egy mentő néhány vizsgálat után (röntgen, EKG, vérvétel, vérnyomásmérés többször). Az orvosi diagnózis : szívelégtelenség, kis víz a tüdőn (?), magas vérnyomás, stb. Keresnem kell egy kardiológust is, már csak ez hiányzott a boldogsághoz!

   Másnap azért megtartottuk a szilvesztert 2 barátnőmmel, mint már évek óta, intim, baráti, kellemes hangulatban. Jót tett nagyon, kicsit regenerálódtam tőle.

Minden egyes és nagyon kedves látogatómnak 

hasonló kalandoktól mentes

 szép és békés, örömökkel teli új évet kívánok!

isztambuli szilveszter 40 évesen

... és ma...