Mi is a helyzet az őrangyalokkal?

   A téma mindig enyhe mosolyt keltett bennem a naiv őrangyal-hívők iránt (a F-B-n és a blogokon Dunát lehet velük rekeszteni). Mibe nem képes az ember megkapaszkodni, hogy valamivel kibiztosíthassa esendő létének előreláthatatlan kockázatait... Szombat óta nem mosolygok rajta.

   Mert mitől is ébredtem fel hirtelen az autópályán, 130 km-es sebességgel, a központi korláttól tíz centire? És mikor mentem át a baloldali sávba, valamint hogy lehet az, hogy abban a pillanatban senki sem haladt rajta?...

   Akkor nem is ijedtem meg különösebben, kicsit kábultan tettem meg hazáig a megmaradt 70 km-t. Azóta több nap eltelt és a gondolat egyre gyakrabban férkőzik a fejembe: milyen kevésen múlik egy emberi élet... Most akár itt se lehetnék, hanem a túlvilágon, vagy rosszabb esetben darabokban egy kórházi ágyon  -  esetleg örökre nyomorékon... Egy csomó lelkesítő terv füstbe ment volna, egész sor találkozót kellett volna sürgősen lemondani, s körülöttem egy sereg ember életét is felforgattam volna (nem beszélve a ház kiürítéséről, amelyért nem irigylek előre senkit sem!). 

Hát akkor: mégis van őrangyalunk?

(a kép Wim Wenders csodaszép filmjéből: "Berlin fölött az ég"  -  "Der Himmel über Berlin" . Francia címe talán még szebb: "Les ailes du désir"  -  "A vágy szárnyai"... 1987-ben a rendezés díját nyerte vele Cannes-ban.)

Kikötő pár napra...

   Háromhetes intenzív közösségi élet után tegnap este megérkeztem végre magányos kis kikötőmbe... Július 20-a óta nem volt részem egy kis csendben, pedig manapság már szinte életszükségletté vált számomra, hogy időnként összeszedhessem életem cserépdarabkáit, s megmaradt kis időmmel kb. úgy gazdálkodhassak, ahogy nekem tetszik... Gondolom, sok magányra kényszerült személy érti meg a mondókámat, olyanok, akik a kényszerűségből kovácsoltak nélkülözhetetlenné vált életfilozófiát maguknak, melyben végül is megtalálják a boldogságukat. 

   Nem hiszem, hogy elidegenedésről lenne szó, hanem inkább egy bizonyos ritmus megtalálásáról, ahol a másokkal való együttlét váltakozik a magány nélkülözhetetlen periódusaival, melyekben az önmagunkkal való találkozás dominál. Ezek az időközök egymásból táplálkoznak. Nem lehet csak saját gondolatainkra, merengéseinkre korlátozódni, mint ahogy kell ahhoz is lehetőség, hogy helyre tegyük a mások segítségével feltöltődött élményeket, emóciókat, különösen a hozzánk igen közel állók által gyújtott kis máglyák tüzeit...

   Igy várt tegnap este a hortenzia a burjánzó kertben...

Nemsoká vissza...

   Lassan pakolni kell az autóba... Lejár a két hetes nyaralás Lucie-vel, bár néhány napot náluk maradok, fiam kérésére: legutóbb anya temetésén voltunk együtt. Igaz, tegnap késő éjjelig hurcolkodtak négy másik baráti házaspár és bérelt teherautó segítségével, a frissen vett kis kertes házba, ahonnan estefelé óvatlanul megszökött Lucie szerelmetes macskája... Még én is vele álmodtam, annyira tartottam Lucie bánatától: mindene volt a macska, meg is tanulta tőle a nyávogás különféle intonációit, olyannyira, hogy még az itteni szomszéd macska is megfordult rá és elkezdett vele "csevegni"!

   Aztán éjfél felé jött a megváltó hír: visszasétált a macsek, pedig nem is ismerte még az új környezetet, mindössze egyetlen éjszakát töltött ott, és ráadásul afféle emeleti lakásmacska lévén, számára a szabad tér eddig az erkélyre korlátozódott.

   Lucie gondterhelten ballagott fel a lépcsőn a fürdőszoba felé. "Nehéz az élet" ("La vie est dure")  -  sóhajtotta,  -  "Persze, főleg neked" ("Surtout, pour toi"), tette hozzá  mintegy érdemeim és fáradságom elismeréséül...

Augusztus elseje

Francia blogomon épp azon meditáltam, hogy a Paradicsomot nyilván mindenki olyannak képzeli, amilyennek vágyai sugallják. Ez a gondolat akkor legyintett meg, amikor felhúztam a kertre nyíló konyhaajtón a redőnyt és kipillantottam a kertbe...

Ritka az ilyen pillanat errefelé... A harmat még nem száradt fel, a nagy meleg sem kényszerít bennünket lehúzott redőnyök, zárt ajtók mögé késő délutánig... 

Az örökkévalóság hosszú ("különösen a vége felé" - tette hozzá utánozhatatlan humorral Woody Allen), úgy kell tehát azt a bizonyos Paradicsomot berendezni, hogy kibírjuk benne az örökkévalóságot is... Olyan régóta vágyakoztam erre a csodás fényre, a levegő símogató melegére, a makulátlan kék égre, hogy azt hiszem ilyen lenne az én Paradicsomom, mint amilyen a képen látható...

Egyhetes nyaralás

   Az elmúlt napok a tengerparton teltek... Pihenésnek éppen nem lehetett őket nevezni, két eleven unoka társaságában, akik néha össze is marakodtak. Olyankor a kisebbik csíp, harap, hogy a 2 és fél év különbséget pótolja. 

De nem ezek a futó epizódok uralták a hangulatot. A víz csodás csillámló hullámaiban ugrándozni, a 3-4 m magas "dünére" egyszuszra felfutni s a másik oldalon fenéken lecsúszni vég nélkül: órák hosszat nem tudtak betelni vele! S nagymamák felváltva ügyeltek, mert az áramlat észrevétlenül befelé sodorhatta őket: jelezte a narancsszínű zászló is. S csak csodáltuk: hogy bírják ennyi fáradhatatlan energiával!

  Hazatérve csúcsforgalom a fürdőszobában: míg egyikünk a homokot sikálta a legintimebb helyekről is, a hosszú hajakat samponozta, öblögette, majd a lapátnyi homokot söpörte fel a csempéről, a másik a vacsorát készítette. Este  rövid játék, kártya, puzzle, majd mese és alvás. S végre úgy 10 óra tájban egy kis nyugalom az idősebb generáció számára is... S csak 3 kg-t adtam le a hét alatt...

Lehet-e a boldogságnak irodalma?

   Ezt a kérdést tette fel a "Lire" ("Olvasni") c. irodalmi folyóirat egyik számának nyári dossziéja. Nyilván a strandra, kikapcsolódásra vágyó leendő olvasókat nem akarta felforgatóbb élményekkel nyugtalanítani. Néhány írót is megkérdezett, említenének-e könyveket, mely boldoggá tette őket. Nem megrázta, lelkük mélyéig felkavarta, hanem a boldogság szárnyain magasba röppentette őket...

   "Les gens heureux n'ont pas d'histoire"  -  "a boldog embereknek nincs történetük", azazhogy nincs mit mondani róluk... Érdemes-e egyáltalán témaként kezelni őket (igaz, Móricz megírt egyet, de annak sem volt fenékig tejföl az élete, s éppen ennek ellenére... Igy lett az antitézisből tézis.), hiszen amúgy is csak azokat a vonatokat kell említeni, amelyek késnek, esetleg kisiklanak... Ha menetrend szerint közlekednek, nem téma.

   Elgondolkodtam saját könyvélményeimen. Van-e benne olyan boldogság-könyv, melyre ma is nosztalgiával gondolok, amelytől még egy kicsit jobban lehet az életet szeretni?... Ilyenkor mindig elsőként ugrik be a "Tüskevár". Van ennél sokkal nagyobb fajsúlyú regény, még az ifjúsági irodalom mércéjével mérve is. De nekem pont ez maradt meg, többszöri elovasás után is, a "Kincskereső kisködmön" meg a "Pál utcai fiúk" szomszédságában, szorosan az "Egri csillagok"-hoz símulva. Érzem a nyári berek hangulatát, a békazenét és a szúnyogcsípéseket, a kamaszkor részegítő szabadságvágyát, melyet számomra is a természettel való mély találkozás elégített ki leginkább, senki által nem sürgetve, miközben Iduska néném tehenét őriztem a piriti vakációk alatt, jó ötven évvel ezelőtt...

Kis nyári szünet következik!

Mindenkinek boldog és szép nyarat!

Szezonvége

   Olyan szezonvége hangulat van... Ismerőseim egy része csomagol, egyesek meg már el is utaztak. A gazdasági válság érezteti hatását: mindenki rövidebb időre megy el, olcsóbb helyekre, esetleg rokonokhoz (a pénzhiány, mint a rokoni szálak szorosabbra fonó katalizátora?...), esetleg sehova. Otthon is jó, ha az évközbeni rohanás nem teszi lehetővé, hogy kicsit otthon érezzük magunkat saját házunkban.

   Egy év alatt ötször voltam Magyarországon. Mindig rohanva, mindig a legrosszabbaktól rettegve, az utazást jóformán ki sem pihenve, s mégis a bűntudat súlya alatt görnyedve, hogy nem tettem eleget... Talán ezért sincs kedvem kimozdulni, s az ideális nyár abban állna számomra, hogy lassított ritmusban, semmi és senki által nem sürgetve, természetesen a nap jótékony és állandó sugarai által melengetve azt tegyek, amihez a pillanat diktálta vágy ad kedvet... Mintegy összerakjam a szétgurult puzzle darabjait... Ilyenkor mindig Kormos kutyánk úszik be az emlékeimbe (az asszociáció meglehetősen merész lesz!): ha valami baja volt, mindig elbújt, egyedül kúrálta magát, s csak akkor került megint elő, amikor már senkire nem kellett szorulnia...

   

Szombat este meghívtam vacsorára Muriel és Richarda barátnéimat. A kertben este tízig világos van, az apéritif után viszont az ebédlőbe húzódtunk trécselni éjfél után fél kettőig. Mondanom sem kell, hogy a mosogatás megvárt másnap reggelig. Annál is inkább, mert egy másik jó barátnőm, Evelyne születésnapjára voltam hivatalos vasárnap déltől, innen 20 km-nyire. Most töltötte a hetvenediket, és hogy könnyebb legyen átlépni ezt a dekádot, három lányuk, vagy tíz unokájuk példásan megszervezte az ünnepséget. 70 év  -  70 meghívott! A nagy árnyas kertben terítettek, Evelyne egyik asztaltól a másikhoz ült egész délután, hogy mindenkivel válthasson néhány kedves szót. Este 6 óra felé jöttem haza, de az ünneplés még javában tartott!